‒ Ross ezt a területet holt zónának nevezte ‒ Juliette körbevezette Deant és Bairdöt a hátsó udvaron. ‒ Mert itt semmi sem nő.
Dean nem tudta megkülönböztetni: hó itt, hó ott, hó mindenütt. Juliette megértette zavarát, megállt, és elhúzta a hajfürtöket az arcából.
‒ Pontosan itt ‒ mondta. ‒ Puszta föld, még fű sem nő. Ami ott van, még csak nem is gaz, és a nyári esők után mindenhová eljutnak.
Előbb sietve ásókat ragadtak a pajtából.
A parkoló csatatérré változott. A hátul álló autók többsége borzalmasan nézett ki: betört ablakok és fényszórók, leharcolt sárvédők, lapos gumik, lyukas kasznik. Ahol Sam, a zsaruk és az őrök menedéket kerestek, a járdán üres töltényhüvelyek hevertek. Az erdő szélén a kép alig változott: ahogy meghaltak, a szellemek maguk is eltűntek, és jelenlétük minden nyomát elsöpörték.
A lövöldözésben hárman megsérültek. Ami Benallyt illeti, Sam már kezdte azt hinni, hogy nem éri meg a kórházba jutást. A fiatalabbik Winchester odaguggolt Becketthez:
‒ Meg kell mutatnunk Benallyt a mentősöknek. Nem néz ki jól.
Sam megelőzte a seriffet, mielőtt még tíz métert tettek volna az emelvénytől. Hallotta maga mögött Beckettet, a pisztolytáskába fűzött öve minden lépésnél zörgött, de ő csak előrenézett, és fürgén manőverezett a még mindig mozdulatlan és rémült tömegben, mint egy Nascar-versenyző. Mire Sam elérte a nyugati kijáratot, a hírt már közölték a rendőrséggel és az őrökkel, és a lépteikből ítélve most ők is arrafelé tartottak. Amikor a fiatalabb Winchester kiért a parkolóba, több rendőr is megfordult, de amikor meglátták a seriffet Sam mögött, megdermedtek, mintha utasításra várnának. Beckett odalépett hozzájuk, elmormolt néhány szót, és Samet átengedték. A többi őrt és a rendőrt, aki még a többiek előtt hallották, mi történt, a parkoló szélén találták meg: az utolsó kocsisor közelében kuporogtak, és egy sebesült férfi feküdt a járdán, a hasán egy borzalmas sebbel. A levegő keserű puskaporfüsttől bűzlött.
Néha varjak repültek felettük, de nem gyakrabban, mint bármely más napon. Dean továbbra is azt gyanította, hogy a madarak valójában kémkednek ‒ figyelik, hogy ő és Baird milyen messzire jutottak. Még így is ‒ a pokolba velük, a boszorkány bohóckodása már nem állhatott az útjába.
Senki sem fog meghalni a cél felé vezető úton!
A szellemekkel való küzdelem után Bairdnek gyorsítania kellett, amitől hamar kifulladt és megizzadt. Dean csak kétségbeesetten remélte, hogy az öregember nem kap szívrohamot, mielőtt elérik a kunyhót. Ahogy közeledtek ahhoz a helyhez, ahol Baird szerint a Boszorkány-szurdok átment a Grand Canyonba, a falak egyre szélesebbre és szélesebbre tárultak, és végül a terep egy völgyre kezdett hasonlítani, szelíd dombokkal. Körülbelül egy mérfölddel odébb volt egy földút, egy ház, egy pajta, egy karám és néhány más melléképület.
Sam a helyéről nem látta mi ez a felfordulás, ezért a lépcső felé rohant, és menet közben kibontotta a táskáját. A helyettes mély hangon kiabálta az utasításokat, de a rémült sikolyok elnyomták. Körülbelül az út egyharmadánál a fiatalabb Winchester átnézett a vásárlók feje fölött, akik közül sokan a rémület és a pánik vegyes kifejezésével az arcukon rohantak felé, és meglátott egy indiánt, aki kigombolt inget, lovassági nadrágot és vörös fejpántot viselt. A fejének jobb oldala szinte teljesen hiányzott ‒ valamikor oldalról lőhették meg, és a golyó lerobbantotta a felső állkapcsát és az arccsontját. Az indiánnál puska volt, és a férfiakra célzott vele. Nem voltak rendőrök, kivéve azt az egyet, aki sikoltozott, állapította meg Sam. Ahogy a férfiak a szembejövő tömeggel özönlöttek, Samnek át kellett tolakodnia, és természetesen nem tudott lőni. Az egyetlen pozíció, amit normális lövéshez látott, a földszinten volt, nagyon közel, de mire sikerülne odáig eljutnia, az indián már lőne, méghozzá nem is egyszer.
‒ Amire egyáltalán nincs szükségünk a sietségben ‒ mondta Dean halkan ‒, az az összes lőszer elpazarlása.
‒ Igaz ‒ erősítette meg Baird.
‒ De megpróbálhatunk utat törni magunknak. Igaz, hogy a vadállatok annyira összezsúfolódtak körülöttünk, hogy egy sörétes puskával...
‒ Értettem ‒ rázta meg a fegyverét Baird. ‒ Fedezhetem a hátad, de ez a dolog egyszerre csak egyet bír el.
‒ Kár ‒ sajnálta Dean, hogy az öregembernek nem modern fegyvere, hanem régimódi puskája és házi készítésű töltényei vannak. ‒ Csak spórolj a golyókkal.
‒ Sam?
A hangra megfordult. Heather Panolli közeledett felé, aki műszőrme kabátot és szűk farmert viselt. A haját laza lófarokba fogta, nagyon fiatalosnak és élénknek tűnt.
‒ Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer látlak ‒ mosolygott. ‒ Hol van Dean?
Sam virágos parfüm illatát érezte.
‒ Ő... odabent van... próbálja kezelni azt a... helyzetet, amiről beszéltünk ‒ mondta Sam óvatosan. ‒ Mit keresel itt?
‒ Most viccelsz? Ez egy bevásárlóközpont!
‒ Haver, ugye pontosan tudja, hol volt a boszorkány kunyhója? ‒ próbálta Dean tisztázni.
Az iskola épülete már régen eltűnt a szemünk elől, a hó itt mélyebb volt, így Dean csizmája és farmernadrágja átázott.
‒ Természetesen ‒ válaszolta Harmon Baird. ‒ Távol tartottuk magunkat tőle, még akkor is, ha már jóval azelőtt meghalt és eltűnt, hogy én megszülettem. Néha az idősebb gyerekek megpróbáltak meggyőzni minket, hogy menjünk be. Egyszer megtettem, körülbelül három lépést tettem az ajtótól, mielőtt megfordultam, és újra kirohantam volna. Még szerencse, hogy nem vizeltem a gatyámba.
A bevásárlóközponthoz vezető rövid távolságot megtéve Sam olyan mértékű vérontás nyomait látta, amiről még egy nappal ezelőtt sem álmodott. Elhaladt egy kisbusz mellett, amely letért az útról, a friss fekete keréknyomok hirtelen fékezésről tanúskodtak, a holttestek pedig úgy hevertek körülötte, mint a sörös dobozok egy tengerparti buli után.
Negyed mérfölddel később egy hegymászót ‒ a ruházatából és a felszereléséből ítélve ‒, annyira megvertek, hogy úgy tűnt, egyetlen ép csontja sem maradt, így akár egy halom rongy is lehetett volna. Az autópályától száz méterre égett egy sátor, de úgy tűnt, senkit sem érdekel.
Kiderült, hogy a seriff emberei vagy értetlenül álltak a történtek előtt, vagy annyi incidens történt, hogy nem volt idejük reagálni. Egyik lehetőség sem tetszett neki.
‒ Elizabeth Claire Marbrough. Ez volt a boszorkány neve, igaz? ‒ tisztázta Dean.
‒ Ez állt a tanítói füzetekben ‒ álltak még mindig Sam szeme előtt a gondosan nagybetűvel írt név. ‒ Miért?
Dean zajosan lapozgatta apja naplójának lapjait:
‒ Apa írt róla.
‒ Tényleg? Ha hamarabb észrevesszük, sokkal kevesebb felhajtást okoz.
‒ Nos, a jegyzetfüzetekből mindent megtudtunk, amit tudnunk kell ‒ összegezte Sam. ‒ Ha ez tényleg egy varázslat, és nem átok, akkor meg kell találnunk a módját, hogy visszafordítsuk.
‒ Igen ‒ értett egyet Dean. ‒ Tűnjünk el erről a szemétdombról.
Bairdre pillantott, aki szomorúnak tűnt, hogy szeretett iskolaházát ilyen szavakkal jellemzik. Bár Dean saját véleménye szerint a „szemét” enyhe kifejezés volt.
‒ Bocsánat.
Sam visszatette a füzeteket a ládába, és leengedte a fedelet:
‒ Azt hiszem, ásnunk kellene ‒ döntött Dean. ‒ Bárcsak hoztam volna vegyvédelmi ruhát.
Kikapcsolta a zseblámpáját, és visszadugta a zsebébe. Volt elég természetes fény a kétkezi munkához, ha nem is egy rég halott tanárnő füzetének olvasásához. Bár remélte, hogy ebben a rendetlenségben nem bukkantak patkánybarlangra. Utálta a patkányokat.
Nagyon utálta őket.
Sam is eltette a lámpáját, és hamarosan már az évtizedek alatt felhalmozódott törmelékben lapátoltak, hideg sárba, bomlott ágakba, állati trágyába és valószínűleg különféle apró lények tetemébe vájták a kezüket. Ezután fertőtleníteniük kell, különben mindenféle kellemetlen következményt kockáztatnak.
‒ Hol tanított? ‒ kérdezte Sam. ‒ A városban?
Végighajtottak Cedar Wells csendes utcáin, és Baird kinézett az ablakon. Néhányszor találkoztak útközben fegyveres emberekkel, akiket néhány percig figyelniük kellett, hogy megbizonyosodjanak róla, nem sietnek-e eltűnni a semmibe, és halálos sebeikkel hivalkodni.
‒ Nem ‒ mondta az öregember olyan hosszú szünet után, hogy Sam nehezen emlékezett arra, mit is kérdezett. ‒ Nem, volt egy kis iskola a farmon. Vagy egy tucatnyian voltunk gyerekek. És túl messze volt a város.
‒ Milyen messze van?