Boszorkány kanyon 31. rész

 

‒ Elizabeth Claire Marbrough. Ez volt a boszorkány neve, igaz? ‒ tisztázta Dean.

‒ Ez állt a tanítói füzetekben ‒ álltak még mindig Sam szeme előtt a gondosan nagybetűvel írt név. ‒ Miért?

Dean zajosan lapozgatta apja naplójának lapjait:

‒ Apa írt róla.

‒ Tényleg? Ha hamarabb észrevesszük, sokkal kevesebb felhajtást okoz.

‒ Nem lett volna semmi értelme ‒ mondta Dean. ‒ Van itt egy bejegyzés róla, de az arról szól, amikor még a New York-i Darien Centerben élt. Mielőtt a fia idehozta.

‒ És mi áll benne?

Az idősebb Winchester a sorokba nézett:

‒ Úgy tűnik, hogy a mi boszorkányunk ezután a zűrzavar után szökött el Arizonába. Egy sor lány tűnt el a Darien Center környékén. Az egyikük a közeli erdőben bukkant fel, és azt mondta, hogy megszökött a jó öreg Elizabeth-től. De amíg a gonosz boszorkány fogságában volt, látott más lányokat a feldarabolás különböző stádiumaiban.

‒ Helyi texasi láncfűrészes mészárlás?

‒ Láncfűrész nélkül ‒ vigyorgott Dean. ‒ A helyiek Elizabeth kunyhójához mentek, hogy rendet tegyenek, de csak ketten maradtak életben, és közülük az egyik megőrült. Valószínűleg sikerült felszállnia a legközelebbi vonatra, mielőtt az erősítés megérkezett volna.

‒ Könnyen érthető, hogy Jens miért nem sietett tárt karokkal fogadni a legkedvesebb mamát ‒ motyogta Sam, miközben megemésztette a hallottakat.

‒ Nem viccelek. Apa azt írta, hogy végül több mint hetven ember eltűnésével gyanúsították, akik kora háromtól nyolcvanévesig terjedt. Miután elment, az eltűnések megszűntek.

‒ Mi van, ha tényleg meg akart javulni? ‒ javasolta Sam. ‒ Errefelé nem érkezett jelentés eltűnt emberekről. Úgy értem, igen, bunkó volt, undok és bajkeverő, és talán még elég embert is szétmarcangolt, de semmi ilyesmi nem történt, mióta elhagyta New Yorkot.

‒ És talán csak nem voltak olyan sokan a közelben, akiket piszkálhatott ‒ ellenkezett Dean. ‒ Vagy az itteni emberek nagyobb területen éltek, és az eltűnések kevésbé voltak feltűnőek.

‒ Mindenesetre, amikor ismét rossz nénit csinált magából, az nagyot szólt.

‒ Jól mondod, Sammy. Ezt valahogy meg kell állítanunk. ‒ Apa ír valamit?

‒ Igen, van itt egy ellen-varázslat, de úgy gondolom, hogy jobban működne a jó öreg „só és égetés”.

‒ A klasszikusok mindig divatosak. Hol temethették el? Van valami javaslata ezzel kapcsolatban?

Harmon Baird eközben az út szélén állt, és úgy himbálózott, mintha erős szélben lenne.

‒ Talán Elmer Fudd tudja. ‒ Dean rápillantott.

‒ Mr. Baird ‒ kiáltotta a fiatalabb Winchester. ‒ Tudja, hol volt Elizabeth Marbrough háza? Vagy hol temethették el?

‒ A háza? ‒ Az öregember úgy ébredt fel, mintha Sam ébresztette volna. ‒ Feljebb a Boszorkány-szurdokban, majdnem a kanyonban. Azt hiszem, az öreg olyan messzire akarta vinni, amennyire csak tudta anélkül, hogy a folyóba dobta volna.

Dean előkapott egy tornazsákot a fegyverekkel az Impala csomagtartójából, és beletuszkolt egy összecsukható lapátot:

‒ Itt is van.

‒ Menjetek nélkülem ‒ mondta a fiatalabbik Winchester, a mondatot, amin már útközben is töprengett, és az utolsó pillanatig halogatta. ‒ El kell mennem a bevásárlóközpontba, ha esetleg nem érsz oda időben a ellen-varázslattal, vagy nem működik. Akkor megpróbálok segíteni.

‒ Ahogy akarod ‒ vágott közbe Dean.

A hangszínváltozás finom volt, nem olyasmi, amit bárki észrevehetne. Sam azonban nem volt akárki. Apán kívül ő volt az egyetlen ember, aki valaha is igazán közel állt Deanhez. Az elmúlt egy évben annyi időt töltöttek együtt, hogy Dean számára ez valószínűleg majdnem olyan volt, mintha igazi társasági életük lenne. De nem volt hozzászokva ahhoz, hogy őszinte legyen az emberekkel, és ahhoz sem, hogy bárki is olvasson benne.

Sam a fejébe látott, és tudta, hogy miközben a bátyja távolságtartónak tettette magát, valójában csalódott volt.

‒ Én ott akarok lenni, ahol az igazi akció zajlik ‒ folytatta Dean. ‒ El akarom kapni azt a boszorkányt egyszer és mindenkorra.

Ahogy Sam is, de ő nem csak azért volt a családi vállalkozásban, hogy valakit megcsípjen (bár ez a pont elengedhetetlen volt), hanem azért, hogy megvédje és megmentse az embereket.

‒ Ki kell hagynom a mókát ‒ hümmögte. ‒ Ha rosszul alakul, akkor igazi pánik lesz, mert az emberek nem fogják tudni, mit tegyenek.

Dean megvonta a vállát, még mindig nem találkozott Sam tekintetével:

‒ Azt hiszem, igazad van.

Sam maga is tudta. És azt is tudta, hogy Deannek nem jutott volna eszébe ilyen ötlet: a bátyja ízig-vérig vadász volt. Nem, semmi ilyesmi ‒ a világnak szüksége volt vadászokra, de az ifjabb Winchester nem akart csatlakozni hozzájuk. Rendben, ő is járt már ezen az úton, de volt olyan szerencséje, hogy kipróbálhatta a normális életet, és Sam nem akart lemondani a tapasztalatról. Legalábbis nem teljesen. Nem, mint az apja. Deannek viszont soha nem volt lehetősége arra, hogy más legyen, mint az az ember, akinek John nevelte. Ez volt a különbség a testvérek között ‒ olyan mély, mint a Grand Canyon: az idősebbik az életnek csak az egyik oldalát ismerte, és ez elválasztotta őt attól a világtól, amelyet oly keményen próbált megvédeni; a fiatalabbik, miután megismerte a hétköznapi élet örömeit és Jessica szerelmét, egy időre belecsöppent a vadászati rutinba, és a lelkének az a része, amely azt suttogta, hogy „egy időre”, valószínűleg örökre vele marad.

Sam megtömte a zsebeit a negyvenötöséhez való kősó lőszerrel.

‒ Veled megyek, Dean ‒ mondta Baird. ‒ Szeretném, ha egyszer s mindenkorra véget vetnénk ennek az egésznek.

‒ Király ‒ mondta Dean.

Sammel egy időben pakolta össze a fegyvereit, és az Impala csomagtartója fölött összenéztek.

‒ Légy óvatos a kocsimmal – mondta. És vegyél fel minket, ha végeztél. Nem akarok ezek után visszasétálni a városba.

‒ Ne aggódj, nem hagylak a sorsodra.

További beszélgetés nélkül Dean befejezte az újratöltést, és elindult vissza arrafelé, ahonnan jöttek, a Boszorkány-kanyon felé. Baird néhányszor Samre nézett, mintha valamiféle megerősítésre várna, majd követte Deant.

Sam jól tudta, hogy bármikor, amikor ő és Dean elválnak, az lehet az utolsó alkalom. Amikor együtt voltak, akkor fedezték egymás hátát. Külön, bármelyik csata lehet az utolsó. Addig figyelt, amíg Dean és Baird eltűntek a látóteréből, aztán beindította az Impalát, és elindult a bevásárlóközpont felé.

Juliette ismét az ablaknál állt. Howard Patrick dzsipjének motorja még mindig járt, a kulcsok ‒ hacsak persze nem az az átkozott, nagyra nőtt farkas ette meg őket ‒ a hóban vagy a halott kezében hevertek. A farkas megbéníthatta volna az autót, ahogy már kétszer is tette, de Juliette nem látott törött alkatrészeket, sem benzintócsákat. Ami azt jelentette, hogy mintegy ötven méterre volt egy menekülő jármű. Harminc. Talán huszonöt. Próbálta figyelmeztetni Howardot, de a férfi csak közelebb hajtott.

Sajnálta, hogy nem tudott világosabban kommunikálni. De hogyan? Ha írt volna egy jelet egy darab papírra, amit az ablaküveghez tart, a férfi nem tudta volna elolvasni olyan távolságból. Nem tudta volna felhívni a mobiltelefonján.

Remélte, hogy valaki fel fog hajtani, de most azért imádkozott, hogy ne tegyék. Nem akarta, hogy bárki más is meghaljon az átkozott farkas miatt.

Amennyire csak látta, végigpásztázta a birtokot, remélve, hogy megpillantja a fenevadat. Ha meglátja, és elég messze van, egy tehenet vagy egy madarat vagy valamit üldöz, akkor talán el tud futni a dzsiphez.

Milyen messze van? Ez a trükkös rész. A farkas sokkal gyorsabban tudott haladni, mint ő. De vajon képes volt-e száz métert megtenni, mondjuk, annyi idő alatt, mint ő huszonötöt? Képes lenne kétszáz métert megtenni? Tudomásul kellett vennie, hogy nem tudja, hol van a kulcs. Ha a kocsi alá esett, az több időt venne igénybe.

Megborzongott, és elképzelte magát, amint a farkassal a nyomában a teherautó alá mászik, és a kulcsokat keresi. Csendben kivetette a képet a fejéből.

Mindenesetre, ha a vadállat tisztes távolságban van, meg kell próbálnia. Elég távol, mert ha a kulcsot nem találja, akkor vissza kell jutnia a házba. A dzsipbe zárkózni felesleges volt; a farkas azonnal betörte volna az ablakot, amint meglátja őt odabent. És Howard telefonja most sem volt hasznosabb, mint az övé. Ha mégis, akkor ez lenne a dzsip legfőbb előnye, kulcsok nélkül is. Fő és egyetlen.

De akárhogy is nézi, jobb, ha eltűnik innen.

Juliette ismét felfelé trappolt a lépcsőn, és elkezdte körbejárni az ablakokat, a szörnyeteg után kutatva. Nyugaton és délen is tiszta volt a levegő. Azt hitte, hogy megpillantotta keleten, de csak egy hódfarkú kaktusz volt, amely rángatózott a szélben. Juliette visszatért a férje szobájába, még egyszer a távolba bámult, majd leeresztette a tekintetét, és meglátta... Howardot. A dzsip előtt állt, és a házat nézte. Élve! Juliette ki akarta nyitni az ablakot, hogy odakiáltson neki, de megdermedt: mi van, ha a farkas megint felmászott a tetőre, és csak arra vár, hogy a zsákmánya kidugja a fejét? És akkor még valami másra is rájött: Howard ott állt felszakadt mellkassal, a belei kilógtak... Hogy lehet ilyen állapotban életben?

Aztán ott van a holtteste, amely még mindig a dzsip mögött fekszik. Pontosan az álló Howard mögött. Két Howard. Két halott Howard. Juliette azt hitte, mindjárt sírva fakad, de a könnyek nem jöttek. Nem sírt, nem tette túl magát a sokkon, hogy egyszerre állt Howard a ház előtt, és feküdt az autó mögött. Elzsibbadt. Megfordult a fejében, hogy ki kellene nyitnia az ablakot, és kimászni rajta. Ha a farkas elkapja, rendben. Ha nem, akkor egy gyönyörű hattyúugrással ‒ a gimnázium óta imádott magasba ugrani ‒ leugorhatna a tetőről. Ez talán nem ölné meg, de elég ideig cselekvésképtelenné tenné ahhoz, hogy a farkas befejezhesse a munkát.

Juliette a keretért nyúlt, de aztán meglátta Stut ‒ szintén tátongó, friss sebekkel. És egy másik Stut mögötte, skarlátvörös folttal az olvadt havon. Howard eközben bizonytalanul tántorgott a ház felé, tátott szájjal, a fejét a jobb vállára hajtva. Bizonytalanul ‒ de mégis jött. És Stu is. Úgy tűnt, hogy a farkas erősítést kapott.