A bevásárlóközponthoz vezető rövid távolságot megtéve Sam olyan mértékű vérontás nyomait látta, amiről még egy nappal ezelőtt sem álmodott. Elhaladt egy kisbusz mellett, amely letért az útról, a friss fekete keréknyomok hirtelen fékezésről tanúskodtak, a holttestek pedig úgy hevertek körülötte, mint a sörös dobozok egy tengerparti buli után.
Negyed mérfölddel később egy hegymászót ‒ a ruházatából és a felszereléséből ítélve ‒, annyira megvertek, hogy úgy tűnt, egyetlen ép csontja sem maradt, így akár egy halom rongy is lehetett volna. Az autópályától száz méterre égett egy sátor, de úgy tűnt, senkit sem érdekel.
Kiderült, hogy a seriff emberei vagy értetlenül álltak a történtek előtt, vagy annyi incidens történt, hogy nem volt idejük reagálni. Egyik lehetőség sem tetszett neki.
Ezért voltak ott. Ezért járták az országot, hogy levadásszák a söpredéket, és ahol csak lehetett, megöljék őket. Cedar Wellsben még nem jártak sikerrel. De talán még nem késő változtatni a dolgokon? Senki sem szabta meg a végét az öldöklés körforgásának. Ha Dean és Harmon elégeti a boszorkány csontjait és megtöri a varázslatot, és Deannek sikerül megakadályoznia a mészárlást, akkor ideutazásuk nem lesz hiábavaló. Ha nem, a kudarc epikus lenne. Nem fog tudni megbirkózni ezzel. Nem valószínű, hogy Dean ezt is túlélné.
Sam padlóig nyomta a gázpedált, és a bébi engedelmesen reagált, miközben az ablakon kívüli fák homályos csíkba olvadtak, és hamarosan feltűnt előtte a bevásárlóközpont. Az előtte lévő tágas parkoló már kezdett megtelni. Sam fürgén leparkolt, felkapta a tornazsákját a fegyverekkel, és az épület felé rohant. Egyébként már beengedték az embereket, pedig még nem volt tizenkét óra. Rengeteg ember lézengett a parkolóban, de Sam sokkal többre számított. Nem valószínű, hogy a megnyitó ünnepséget elhalasztották ‒ valószínűbb, hogy a rossz időjárás miatt engedték be előbb az embereket. A nehéz üvegajtót kinyitva Sam rájött, hová tűnt mindenki: a hatalmas folyosó tele volt emberekkel, akik a vitrineket bámulták, mert az osztályok egyelőre zárva tartottak. Karácsonyi díszek ‒ masnik és szalagok, hóemberek és csíkos nyalókák, Mikulások és menórák ‒ élő karácsonyfák álltak mindenütt, cserepekben és a sétányok mentén, mintha a díszítők csak kimentek, és behozták volna az erdőt.
A tömeg meglehetősen vidámnak tűnt, nyilvánvalóan nem hangzott el általános bejelentés arról, hogy mindannyian nagy veszélyben vannak. Sam a hóna alá dugta a cipzáras táskát, remélve, hogy nem hasonlít túlságosan azokra az elégedetlen fiatalokra, akik időnként tüzet nyitottak bevásárlóközpontokban vagy iskolákban. Látta, hogy Beckett seriff néhány helyettese elvegyül a tömegben. Ahogy betolakodott a középső udvarra, meglátta magát Beckettet, aki egy üres emelvény mellett állt, beszélgetésbe elegyedve a polgármesterrel, Carla Kruggal, a bevásárlóközpont vezetőjével és Lynnette-tel a biztonságiaktól. Lynnette egy pisztolytáskát viselt a csípőjén. Észrevette a bevásárlóközpont más biztonsági őreit is, akik szintén fegyveresek voltak. Sam felkapta a táskáját, remélve, hogy nem úgy néz ki, mint azok a beteges emberek, akik azzal szórakoztatják magukat, hogy tüzet nyitnak a tömegre a szupermarketekben és az iskolákban.
Sam utat tört magának a tömegben, amíg a seriff észre nem vette, és egy alig észrevehető „Maradjon itt” biccentéssel meg nem állította, így Sam várakozni kezdet. Néhány perc múlva Beckett elindult felé. Milner őrnagy is észrevette Samet, és elsápadt. A fiatalabb Winchester nem büszkélkedhetett szájról olvasási képességgel, de amit a polgármester mondott Carlának és Lynnette-nek, azt aligha lehetett bóknak venni.
‒ Hogy megy? ‒ kérdezte Beckett.
‒ Lassan ‒ Sam teljesen megfeledkezett a reggeli megállapodásukról. ‒ Dean úton van, hogy véget vessen ennek a dolognak, de az ilyesmi mindig trükkösebb, mint reméljük. Addig is úgy gondoltam, szükség lehet rám itt.
‒ Eddig minden rendben van.
Sam halkabbra fogta a hangját, hogy ne keltsen pánikot, mert legalább harminc ember volt a közelben, és több százan az udvaron.
‒ Mennyire tudja majd irányítani, ha rosszul alakulnak a dolgok?
Beckett körülnézett a tömegben, és nyugtázta:
‒ Ez katasztrófa lesz.
‒ Nincs garancia arra, hogy Dean sikerrel jár, mielőtt... a váratlan vendégek ideérnek ‒ kezdte Sam, bízva abban, hogy a seriff megérti, mire gondol. ‒ Ha ez megtörténik...
‒ Az embereim tele vannak kősóval ‒ szakította félbe a seriff. ‒ És még több van kihelyezve az erdőben, a parkoló szélén. Remélhetőleg képesek lesznek elfogni őket, mielőtt bármelyikük ideérne. Igaza van, a véletlenszerű lövöldözés felrázhatja ezt a tömeget, és nem szeretnék pánikba esett tömeget látni a pláza nyitónapján.
‒ Jobb, ha egyáltalán nem engednek be ide embereket.
‒ Miss Krug azt szerette volna, ha a vásárlók megnézik a kirakatokat, mielőtt kinyitják az üzleteket. Ezután elkezdhetik a vásárlást. Én belementem, mert úgy gondoltam, hogy szükség esetén bezárhatjuk az ajtókat.
‒ Oké, hogy fog ez a sok ember hazajutni? ‒ Sam nem hagyta abba. ‒ Már elhagyható a város az utakon?
‒ Nem tudok róla. Csak reméljük, hogy igen, mire az emberek elindulnak.
‒ Ennyi pozitív gondolkodás ‒ Sam nem tudott mit kezdeni magával.
‒ Maga nem ismeri úgy Milner polgármestert, mint én ‒ vágott vissza Beckett. ‒ Ő a vágyálmok királya. Ez juttatta el idáig ‒ egy kis hegyi város polgármestere… ezért azt hiszi, hogy ez a legerősebb erő a Földön. Nem hiszem, hogy valaha is volt igazi kudarcélménye. Elismerem, hogy ma érheti egy, ha a végén néhány ezer ember Cedar Wellsben ragad, mert paranormális gyilkosok nem akarják, hogy elmenjenek. ‒ Az arca fanyar mosolyra húzódott, ami ugyanolyan gyorsan eltűnt. ‒ És tudom, hogy ez milyen őrülten hangzik. De maga ebben hisz, nem igaz?
‒ Én nem csak úgy elhiszem ‒ ellenkezett Sam. ‒ Biztos vagyok benne. Még az okát is tudom. Ezért lehet, hogy meg tudjuk állítani.
‒ Ha a pozitív gondolkodás nem segít, minden remény magukban van.
‒ Ha nem... ‒ a fiatalabbik Winchester úgy megrázta a táskát, hogy a polgármester hallotta a jellegzetes zörgést. ‒ Ha nem, akkor nagyon meleg lesz itt.
És a kölyöknek igaza van ‒ gondolta Beckett.
Ha a bevásárlóközpontot megtámadnák ‒ akár egyetlen rosszindulatú szellem is ‒, a pánik még nagyobb kárt okozna, mint maguk a szellemek. A seriff megbeszélte az ügyet a helyetteseivel, és mindannyian arra készültek, hogy mindent megtesznek a rend fenntartása érdekében, de tény, hogy akár ezer ember is okozhat bajt. A terv az volt, hogy a központi csarnokba vezető folyosók lezárásával elszigeteljék a gyilkosokat, ha felbukkannak. Így az összes látogatót három csoportra osztották, mert a kisebb csoportokkal könnyebb volt szót érteni. Legalábbis ez volt a remélt eredmény. Hogy ez a valóságban hogyan működne, azt Beckett nem tudta. A seriffnek a munkában töltött évek alatt még soha nem kellett ennyi embert irányítania; aligha volt olyan rendőr, aki valaha is szembesült ilyen helyzettel.
Egy dolgot biztosan tudott: amikor ennek az egésznek vége lesz, ha elsétál, nem fog írni róla semmilyen bűnüldözési kiadványba, vagy beszélni róla a kongresszusokon. Nemcsak hihetetlen lenne bárki számára, aki nem élte át, de nem is volt különösebben büszke a teljesítményére. Hagyta, hogy a politikusok ‒ pontosabban Milner polgármester ‒ átgázoljanak rajta. Ő, nem pedig a polgármester volt felelős a lakosság biztonságáért, és ő hagyta, hogy a polgármester megkösse a kezét.
Azon kapta magát, hogy beleegyezik, hogy nem adja ki magát, és mindent megtesz, hogy a plázanyitás a tervek szerint menjen. Milner és Carla Krug még mindig intenzív beszélgetésbe merült ‒ a polgármester kétségkívül azért érvelt, hogy a megbeszéltnél nagyobb szerepet kapjon az ünnepségen most, hogy látta elég nagy tömeg gyűlt össze.
Talán Beckett mégiscsak visszanyerhetné önbecsülését.
Visszasétált a pároshoz, az állami és a magánszektorból érkező bürokratákhoz, és az elszántság úgy telepedett a gyomrába, mint egy kiadós reggeli. Közeledtére félbeszakadt a beszélgetésük a mondat közepén.
‒ Egy dolgot szeretnék tisztázni ‒ mondta, és nem várta meg a felszólítást. ‒ Ha csak egy jel is van ‒ mármint egyetlen magányos foszlánnyi valószínűsége annak, hogy valamelyik ilyen dolog úton van ‒, akkor ez az egész hely az én irányításom alá kerül.
‒ Hogy érted ezt, Jim? ‒ értetlenkedett Carla.
‒ Úgy, hogy ez egy bűnügyi helyszín, és én irányítom. Nem te, nem Milner polgármester és nem az őrök. Világos?
‒ Gyerünk, Jim ‒ mondta a polgármester olyan hangon, mintha egy nyűgös hároméves gyereket próbálna megnyugtatni. Beckett azonnal késztetést érzett arra, hogy tényleg dührohamot kapjon. Talán ez a kívánság a nap végére valóra válik. ‒ Ne legyünk érzelmesek, oké? Mindannyian egy csónakban evezünk.
‒ Nem hiszem, Donald. Bár a város körül hullák hevernek, mint télen a hó, aligha vagy teljesen tisztában azzal, hogy mi történik. Nem tudod megállítani azzal, hogy kedveskedsz. És ha csak egy kis esélye is van annak, hogy emberek halnak meg a pánikban, azt nem tűröm. Ez nem vita tárgya.
‒ Hidd el, Jim ‒ mondta Carla ‒ a legkevésbé sem akarok pánikot. Csak azt akarom tudni, hogy ha nem történik meg a legrosszabb, akkor az embereid nem lesznek kint, és nem kavarják fel a dolgokat.
‒ Ne aggódj az embereim miatt ‒ vágott vissza Beckett seriff. ‒ Hány helyi alkalmazottja van a központnak? Szerintem a legtöbbjük az. A többieket itt tartjuk, hamarosan panaszkodni kezdenek, és a helyiek mesélni fognak nekik a gyilkosságokról. Elég, ha néhány vásárló rosszat hall. Emlékszel a telefonos játékra? Valaki súg valamit az első ember fülébe, és mire az egész körbe ér, már teljesen mássá változik a történet? Ennyi emberrel ebben az épületben pokolian nagy telefonos játék lesz, és talán még egy támadás sem kell ahhoz, hogy pánikot keltsen. Szóval ez így lesz, és ha nem tetszik, engem nem különösebben érdekel. Bármilyen incidens esetén a biztonsági őrei hozzám és az embereimhez forduljanak majd útmutatásért. Szeretnék újra találkozni Lynnette-tel, és megbizonyosodni arról, hogy megértette ezt. Tudni akarom, hogy továbbította-e az utasításokat az embereinek. Nem akarom, hogy akár csak egy biztonsági őr is rosszul cselekedjen, amikor én próbálom helyreállítani a rendet. Minden világos?
Milner polgármester úgy nézett ki, mintha panaszkodni készülne, de ehelyett szorosan összepréselte az ajkait, és komolyan bólintott. A férfira nézve Carla is beadta a derekát.
‒ Figyelmeztetem Lynnette-et. Miért nem találkozol vele a biztonsági irodában, hogy tanúk nélkül beszélhessetek a részletekről?
‒ Ez egy jó ötlet ‒ mondta Beckett. ‒ Máris ott találkozom vele.
Sam gyorsan körbekocogott a bevásárlóközpontban, és figyelte, hogy valaki nem öltözött-e feleslegesen régimódian, vagy nem pislákolt-e úgy, mint a szellemek.. Az emberek még bent sem váltak meg kabátjuktól, sapkájuktól és sáljuktól, bár a kabátot esetleg kigombolták, a sálat meglazították, a sapkát pedig zsebre dugták. A tömeg a kirakatok előtt nyüzsgött, mintha mindenki alig várta volna, hogy pénzt költhessen. Sam is vetett egy pillantást valamire, amit szeretett volna. Persze, az apjuk úgy nevelte őket, hogy az anyagi javakat ne hagyják magukhoz ragadni, de ez nem jelentette azt, hogy ne vegyenek néha-néha egy új kabátot, melegítőt vagy csizmát. Ha Sam állandó fizetést kapna, ha végigcsinálná a jogi egyetemet, nem lenne gondja. Most Dean hitelkártyacsalásaiból élt, és azzal indokolta, hogy a társadalom egésze jobban járt, mert vadászok vannak kint, akik megölik a rossz dolgokat.
A gyorséttermi részlegnek már pizza, csirke, sajtburger és sült krumpli illata volt. Órák óta nem evett semmit, és az illatoktól korgott a gyomra. Néhányan már sorban álltak, és a pultosok kötekedtek velük, bár a hivatalos szalagátvágásig senki sem árult.
Ránézett a taco stand pultja mögötti falon lévő órára: 11:54. Már nincs sok hátra.
És még mindig hatalmas területet kellett bejárnia, mielőtt ellenőrizte volna a külső területet. Felgyorsította a tempót.
Az éhsége várhatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése