Boszorkány kanyon 33. rész

 

‒ Haver, ugye pontosan tudja, hol volt a boszorkány kunyhója? ‒ próbálta Dean tisztázni.

Az iskola épülete már régen eltűnt a szemünk elől, a hó itt mélyebb volt, így Dean csizmája és farmernadrágja átázott.

‒ Természetesen ‒ válaszolta Harmon Baird. ‒ Távol tartottuk magunkat tőle, még akkor is, ha már jóval azelőtt meghalt és eltűnt, hogy én megszülettem. Néha az idősebb gyerekek megpróbáltak meggyőzni minket, hogy menjünk be. Egyszer megtettem, körülbelül három lépést tettem az ajtótól, mielőtt megfordultam, és újra kirohantam volna. Még szerencse, hogy nem vizeltem a gatyámba.

‒ És ez a legjobb módja annak, hogy eljussunk oda?

‒ A pokolba is, csak annyit tudok, hogy most egy út vezet oda. Lehet, hogy egy magas lakópark is épült rá. Gyerekkorom óta nem jártam arra. Nem igazán volt kedvem hozzá, hogy visszamenjek oda.

Ez a fickó öreg volt, az biztos, de legtöbbször viszonylag észszerűen gondolkodónak tűnt. Mivel tudta, hogy valami természetellenes gonoszt keresnek, talán hamarabb is megemlíthette volna ezt a boszorkányházat. A bizonyosság, hogy emberek haltak meg, miközben Baird magányos vadőrt játszott az erdőben, vagy éppen vele és Sammel trappolt, miután rátaláltak, Deant fizikailag rosszul érezte magát. Amatőr vadásznak lenni jó volt, ha az ember komolyan vette a feladatát. Hagyni, hogy emberek haljanak meg a figyelmetlenséged miatt, nem illett bele ebbe a leírásba.

Tagadhatatlanul szép itt a táj. Valami, amit Sam valószínűleg jobban értékelt volna, mivel a táj csodálata nem szerepelt saját hobbijai listáján. A fehéres-sárga kanyonfalak felemelkedtek körülöttük, miközben a völgyfenék lesüllyedt. A mezők hó födték voltak, de halvány sárgásbarna fűfélék kandikáltak ki belőlük, és időnként egy-egy göcsörtös, csavarodott fa, amelynek ágait a hó lehúzta, és megpróbált kiegyenesedni. A jelenet békésnek látszott volna, ha nem kezd egyre több vadon élő állat felbukkanni. Hollók és galambok, szürke hátú, fekete foltokkal tarkított, sápadt mellűek gubbasztottak az ágakon vagy a földön, és figyelték őket. A madarakhoz szürke mókusok is csatlakoztak, akiknek farka kevésbé volt bozontos, mint a városokban látott példányoké. Barna prérifarkasok, mint szikár kutyák, álltak olyan állatok mellett, amelyeket más körülmények között boldogan megennének. Egy pár őz nem sokkal később bukkant fel, köztük egy szarvas, lenyűgöző agancsokkal. Három Bighorn juh következett, amelyek kecsesen léptek ki a sziklás kanyonfalból. Patkányok, egerek és kígyók ‒ kígyók, a hóban ‒ bukkantak elő a fehér réteg alól. Nemsokára ötven szempár bámulta őket. Vagy még több. Elég furcsa volt így látni az állatokat odakint, ahogy figyelték őket, és láthatóan nem ijedtek meg tőlük.

Még furcsább volt, hogy az állatok úgy mentek utánuk, mintha egy golfverseny nézői lennének.

‒ Látott már valaha ilyet? ‒ kérdezte végül Dean, az erdei lények felé biccentve.

‒ Mindet láttam már ‒ mondta Baird. ‒ De nem egyszerre. Olyan ez, mintha egy táncos buliba jöttünk volna.

‒ Ettől féltem. Ön szerint valódiak, vagy a boszorkánytól valóak?

‒ Azt hittem, a boszorkányok fekete macskákat tartanak.

‒ A boszorkányok ennél sokkal többek ‒ mondta Dean, még mindig türelmetlenül a vénemberrel szemben. ‒ Ha támadnak, sok lőszert elhasználhatunk a visszaverésükre ‒ csattant fel, még mindig sértődötten az öregre. ‒ Milyen messze vagyunk még?

‒ Nem igazán tudom ‒ mondta Baird. ‒ Azt hiszem, még elég távol.

‒ Gondolod? Köszönöm. Most már sokkal jobban érzem magam.

‒ Vehettünk volna egy térképet ‒ mondta az öregember.

Dean tarkóján felálltak a finom szőrszálak. Az a sok kis szem, ami őt bámulta ‒ olyan volt, mint a szokásos érzés, hogy figyelik, de megsokszorozódott, és még furcsábbá tette az a tény, hogy a szemek nem embereké voltak.

Úgy tűnt, hogy egyfajta intelligencia is működik ott. Legalábbis nem vadállatok módjára viselkedtek, amelyek a két ember láttán elfutottak volna, és nem lógnak velük együtt, mint régi barátok. Az igazi állatok kiadtak volna valamilyen hangot, de ezek teljesen némán követték őket. Dean tudta, hogy a puskája meg van töltve, de ellenállt a késztetésnek, hogy mégis ellenőrizze. A levegő fenyegetőnek tűnt, mintha a támadás bármelyik pillanatban bekövetkezhetne. Egy pillanatra sem akarta elvonni a figyelmét a renegát állatsimogatóról.

‒ Mi lőhetnénk először ‒ mondta Baird néhány perc múlva. ‒ Hátha megijesztjük őket.

‒ Ki fog még kit megijeszteni? ‒ kérdezte Dean

Továbbra is remélte, hogy a magyarázat valami más ‒ hogy egy közelgő földrengésre vagy egyéb, természeti katasztrófára reagálnak így. Rengeteg kősó töltényt tömött a zsebébe, de az arra szolgált, hogy elbánjon a boszorkánnyal és talán egy maroknyi őrrel. És nem igazán rohanhatott a kocsihoz többért, hiszen az a bevásárlóközpontban volt. A madarak támadtak rájuk először. Az egyik pillanatban még a többiekkel együtt álltak a földön, a következőben pedig ‒ Dean semmilyen jelet nem tudott azonosítani ‒ már repültek, szárnyaikkal a levegőbe csapkodtak, hangtalanul rikoltozva madárkiáltásukat, és egyenesen feléjük tartottak.

Dean előkapott néhány töltényt a zsebéből, feltépte őket, és kősót szórt a hóra, kört alkotva maga és az öregember körül. Volt nála egy műanyag zacskó só, de az a boszorkány csontjainak kellett.

‒ Maradjon ezen a körön belül ‒ mondta. ‒ Bármi történjék is.

Feltépett még egy töltényt, és folytatta a szórást. A só felemésztette a hóréteget, de még így is sikerült egy tisztességes, körülbelül három láb átmérőjű kört rajzolnia. A varjak értek oda elsőként, széttárták karmaikat és célba vették éles csőreikkel. De amikor a hóban a kör fölé értek, a láthatatlan vonalnak ütköztek, őrülten csapkodtak, hogy a levegőben tudjanak maradjanak. Néhány másodperccel később megérkeztek a galambok Nem igazán zsenik ‒ jegyezte meg kárörvendően Dean, mert velük is ugyanaz történt.

Ekkorra azonban már más állatok is megérkeztek: szarvasok, hóborzok, majd görény, gyűrűs-farkú mosómedve, és egészen lemaradva patkányok, egerek és kígyók. A szarvas volt az első, aki elérte a kör szélét. Leeresztette agancsát és felugrott, de mintha egy láthatatlan falba ütközött volna a feszültség alatt, visszahőkölt, feketén felvillant, pislogott, és egy Harmon Baird korabeli tanyai munkás alakjában a hóra zuhant. Aztán visszaváltozott szarvassá, és úgy tántorgott, mintha részeg lett volna.

‒ Elég okos ahhoz, hogy megijedjen ‒ mondta Dean.

‒ Úgy is kell ‒ mondta Baird. ‒ Ő az apám.

‒ Az apja meghalt a farmon? ‒ Dean csodálkozott.

‒ Már mondtam.

‒ Ja, persze. ‒ Dean rosszul érezte magát az iménti hangneme miatt. A változatosság kedvéért a vén csirkefogó nem tartott vissza információkat; Dean egyszerűen elfelejtette, amit Baird mondott neki.

‒ Oda kell mennem ‒ mondta Baird. ‒ Úgy tűnik, megsérült.

Dean elkapta az öregember kabátját, mielőtt az megtörte volna a kört, és visszarángatta. A férfi, meglepően erős volt, küzdött ellene. Dean azonban kitartott, és centiről centire visszahúzta. Végül Baird abbahagyta a küzdelmet ellene.

‒ Ez nem az apja ‒ mondta Dean. ‒ Többé már nem. Higgye el, tudom milyen érzés, hogy ott akar lenni mellette. De az apja meghalt. Már réges-régen. Mit mondott, mi kapta el őt? Egy tomahawk?

‒ Teljesen felhasította a hátát.

‒ Látja, ez nem ő, hanem egy szellem, aki az ő alakját veszi fel. Egy boszorkány bűbája alatt áll. Elintézzük a boszorkányt, és akkor az apja békére lel. Ha azonban megtöri a kört, azok az állatok mindkettőnket széttépnek, és soha nem jutunk ki innen.

Harmon Baird nehezen lélegzett, állkapcsa dacosan állt. De ahogy Dean megszólalt, a szeme megenyhült, és hagyta, hogy a szája tátva maradjon, kifújta a levegőt.

‒ És hogyan jutunk el a boszorkányhoz?

Az állatok teljesen körülvették a sókört, néhányuk időről időre próbára tette annak épségét. A madarak körbe-körbe röpködtek, éppen csak a peremén kívül. Dean most már mindannyiuknak érezte a szagát, elnyomva a hóval teli völgy tiszta, friss illatát.

‒ Igen, erre még nem jöttem rá.

‒ Úgy tűnik, jobb, ha hamarosan nekilátsz kitalálni.

‒ Tudom! ‒ csattant fel Dean. ‒ Emberek halnak meg, az öcsém is veszélyben van a plázában. Igazából nem vagyok idióta.

Baird csak mosolygott rá.

A föld felé biccentett.

‒ Úgy értem, hogy a hó egy kicsit elolvad a só alatt ‒ mondta. ‒ Szép, tiszta gyűrűt csináltál, de ha nem olvad el minden pontosan egyenletesen, akkor a só egy része elmozdulhat vagy elcsúszhat. Ha ez megtörténik, a köröd már nem is olyan szép. Mi történik akkor?

‒ Ó ‒ mondta Dean. ‒ Ha ez megtörténik, akkor azt hiszem, Bambi és barátai felfalnak minket.