Boszorkány kanyon 40. rész

 

‒ Ross ezt a területet holt zónának nevezte ‒ Juliette körbevezette Deant és Bairdöt a hátsó udvaron. ‒ Mert itt semmi sem nő.

Dean nem tudta megkülönböztetni: hó itt, hó ott, hó mindenütt. Juliette megértette zavarát, megállt, és elhúzta a hajfürtöket az arcából.

‒ Pontosan itt ‒ mondta. ‒ Puszta föld, még fű sem nő. Ami ott van, még csak nem is gaz, és a nyári esők után mindenhová eljutnak.

Előbb sietve ásókat ragadtak a pajtából.

‒ Először lapátoljuk el a havat ‒ döntött Dean.

Ásott a hóban, és félredobta, de a lyukat azonnal betemette.

‒ Ez a dolog azonban nem túl jó hólapátnak.

‒ Van másféle is az istállóban ‒ javasolta Juliette. ‒ Ha akarod...

‒ Ne törődj vele. Csak annyit kell ásnunk, hogy megtaláljuk ezt a holt zónát.

‒ Az előző tulajdonosok megmutatták nekünk a helyszínt, de nem tudták megmagyarázni ‒ erősítette meg Juliette. ‒ Még a ház alapjának maradványait is megmutatták... néhol még látszanak a kövek ‒ intett a fal felé. ‒ A kunyhó itt volt, közvetlenül a ház mögött. Egy méter... negyven méterrel arrébb.

‒ Elég egy sírhoz, ha nem válogatsz ‒ kezdte újra az ásást Dean.

Dean végighúzta az ásóját a földön, eltolta a havat. Most már látta alatta a csupasz földet, pontosan ott, ahol a nő mondta. Nem is tűnt egészséges földnek. Több mint száz éve nem lyukasztották ki rovarok, nem szellőztették ki a férgek.

‒ Ez az ‒ jelentette ki Dean. ‒ Ássunk.

Alig kezdte el, amikor egy fekete szárnyú, rózsaszín fejű keselyű csapott le a magasból, kinyújtott karmokkal. Dean lebukott, mire a madár átrepült fölötte, majd hangosan csapkodva a szárnyával, elrepült. Dean elfordult a lyuktól, és a közeli puskára pillantott; nem voltak illúziói afelől, hogy a madár lesz az egyetlen védelmező.

És jogosan. Már néhány perce ástak, amikor négy nyílvessző suhant át a levegőn. Dean elengedte az ásót (a fa nyelében egy nyílvessző remegett), a fegyveréhez rohant, és megfordulva gyorsan bemérte támadóit, kétszer lőtt. Amikor a füst eloszlott, egyikük sem látszott. Dean felállt, megnézte, hogy kell-e még valakit lelőnie, majd ismét az ásóért nyúlt.

Harmon Baird a havon feküdt.

‒ Eltaláltak ‒ motyogta feszülten, és megfordult, hogy Dean láthassa a bal combjába fúródott nyilat. ‒ Csak egy karcolás.

‒ Baszd meg azokat a karcolásokat ‒ káromkodott Dean.

Átadta a puskát Juliette-nek, és az öreg mellé térdelt. Baird reszketett, a szeme megtelt könnyel.

Dean elfordította a lábát, és mindkét oldalát megnézte. A nyíl nem ment át teljesen. Megragadta a nyílvessző szárát, pont ott, ahol a férfi lábával találkozott.

‒ Ez fájni fog.

Összeszorította, éppen azon a ponton, ahol az izomba hatolt, és enyhén megnyomva a lábat, kihúzta. Baird felsikoltott, és megragadta a lábát. Dean addig szorította a sebet, amíg az öregember abbahagyta a vonaglást.

‒ Összevarrunk, ha itt végeztünk ‒ mondta Dean. ‒ Addig is, szorítsd le.

Ő és Juliette visszamentek dolgozni, míg Baird a puskával a térdén ült és figyelt.

‒ A boszorkány szellemei biztos máshol vannak elfoglalva ‒ mondta Dean, miközben dolgoztak. ‒ Azt hittem, ennél sokkal több gondunk lesz.

‒ Talán arra számított, hogy a farkas legyőz minket – válaszolta Juliette.

‒ Az a farkas még veled sem tudott elbánni ‒ vigyorgott Dean. ‒ Ő...

Az ásó valami keménybe ütközött.

‒ Azt hiszem, megtaláltuk.

‒ Gyorsabbak lehettünk volna ‒ sóhajtott Juliette.

‒ Megvan? ‒ érdeklődött Baird.

‒ Azt hiszem, igen ‒ Dean még egy kis földet ásott ki a gödörből, és a kemény felszínt kapargatta. ‒ Fa.

‒ Legalább koporsóban temették el ‒ lepődött meg kissé Juliette. ‒ Abból, amit mondtál, azt hittem, hogy csak úgy bedobták egy gödörbe.

‒ Lehet, hogy átkozott boszorkány ‒ vágott vissza Dean ‒, de attól még a farmer anyja volt. Ha annyira gyűlölte volna, nem hozza haza, és biztosan nem épít neki házat.

‒ Azt hittem, azért, hogy ne kóboroljon.

‒ Talán. De ez távol tartotta őt a bajtól is, mert így minimálisra csökkent a szomszédokkal való veszekedés esélye. Úgy értem, még mindig pokolian őrült volt, de az őrültsége itt senkit sem zavart.

‒ Valószínűleg ‒ értett egyet a nő. ‒ Ross is szeretett itt élni, azt mondta, ez volt a menedékünk a világ elől.

‒ Néha nagyon jó ötlet hátat fordítani a világnak.

‒ Még szép, hogy az! ‒ kiáltott Baird, és olyan erősen nyomta a tenyerét a sebre, hogy a kézfeje elfehéredett. ‒ Kezdem megbánni, hogy valaha is elhagytam a helyemet.

‒ Te ‒ fordult felé Dean ‒ életeket mentettél. Több életet, mint amennyit el tudsz képzelni.

Ő és Juliette letisztították a koporsó tetejét, amely egy ilyen régi dobozhoz képest feltűnően érintetlen állapotban volt. A mágiája védte meg ‒ gondolta Dean és rájött, hogy aligha akart még ennyire megoldani egy ügyet.

‒ Rendben ‒ mondta Juliette-nek, és elővette a zsebéből apja naplóját. ‒ Ki kell nyitnod a koporsót, aztán ezt a sót rá kell szórnod a csontjaira. Aztán öntsd rá ezt a flaskát ‒ ez benzin. Gyújts meg egy gyufát, dobd rá, és állj hátrébb, mert bár nincs itt sok, de gyorsan fel fog gyulladni.

Az idősebb Winchester úgy gondolta, hogy Baird fogja elvégezni a gyakorlati részt, de az öregember átmenetileg nem volt szolgálatban.

‒ Értem ‒ bólintott Juliette. ‒ Sózd, és dobj rá egy gyufát.

‒ Éreztem, hogy van benned fény ‒ tette hozzá Dean mosolyogva.

‒ Nos, talán csak egy kicsit.

Dean megtalálta a megfelelő helyet, és hangosan olvasni kezdett:

‒ A boszorkány varázsigéje, amelyet már régen hallottam, azért jöttem, hogy elmondjam: lejárt az időd...

Elkapta Juliette tekintetét, és félrebiggyesztett ajakkal mondta: Gyerünk.

Juliette grimaszolt, az alsó ajkába harapott, és ügyetlenül a sírba hajolt, két kézzel húzta a koporsó fedelét. A fedél azonban nem mozdult.

‒ A boszorkány varázslata, amely az éjszakát uralja ‒ folytatta Dean. ‒ Hallod a harangjátékot? Az utazásodnak vége!

Aztán Juliette erősebben húzta, és a fedél leesett.

A lány felsikoltott, és Dean felnézett a könyvből.

A koporsó lángra lobbant, füst- és porfelhő szállt fel.

A fenébe is, mégsem végzett!

A puska pedig a sír túloldalán feküdt, Harmon Baird ölében, aki úgy kidüllesztette a szemét, hogy majdnem kiesett.

Közben a füstfelhő és az izzó kénpor emberi alakot öltött, egy nőét, egy ősi banyáét, aki a dühtől és a gyűlölettől görnyedten és kiszáradva állt. Hűvös szellő fújt alulról, összezavarta szakadt rongyait és vékony haját. A szag pedig olyan volt, mintha áramot vezettek volna át égő húson. A szellem Dean felé nyújtotta meggörbült ujjait, és az idősebb Winchester olyan gyorsan mormolta a szöveget, ahogy csak tudta. A szél lecsapta és széttépte a lapokat, úgyhogy két kézzel kellett fogni őket.

‒ A boszorkány mindenható haragjának varázslata! ‒ kiáltott Dean. ‒ A só alatt a csontok hamuvá válnak!

Biccentett Juliette felé, aki hátrébb állt a sírtól.

Félt annak a rohadt boszorkánynak a közelébe menni ‒ döbbent rá Dean. ‒ Nem hibáztathatom...

De nem tudta egyszerre fogni a könyvet és megragadni a sót. Mi több, még abban sem volt biztos, hogy képes lenne megtenni egy lépést ‒ úgy érezte, hogy azonnal felrobban.

Gyerünk, Juliette! Sózd meg a ribancot!

Amint kinyitotta a száját, a jeges szél megcsapta az arcát, a finom porszemek beporozták a bőrét és a szemét. És a boszorkány hosszú körmei majdnem Deanhez értek. Vajon képes lenne elvenni a könyvet? Megölni egy érintéssel?

Egy lövés dördült, és a boszorkány olyan sikolyt hallatott, hogy Dean szinte megsüketült, mintha egy sugárhajtómű lőtt volna ki a füle mellett. A sír másik oldalán Baird ujjongott:

‒ Mit gondol, Mrs Marbrough? ‒ kérdezte. ‒ Mert nekem van még belőle!

A boszorkány elfordult Deantől, és az öregember felé lebegett. A szél úgy lobogtatta szakadt ruháit, mint tornádó a kötelet.

‒ Juliette! ‒ kiáltott Dean. ‒ Só!

Juliette mintha hallotta volna ‒ legalábbis a szemében megértés látszott. A széllel és a bűzös felhővel küzdve elérte a sír szélét, és a kibontott zsákot átbillentette rajta. A só egy részét elfújta a szél, de volt benne bőven. A boszorkány ismét felsikoltott.

‒ A boszorkány varázslata!!! ‒ kiáltott Dean.

A szél a ruháját, a haját lobogtatta, mintha el akarná űzni a sírtól. Talán valaki más talpra állt volna, de ő nem adott esélyt a boszorkánynak; ő egy Winchester volt, és a Winchesterek nem adták fel.

‒ Benzin, Juliette!...gyújtsd fel...

Juliette megfordította a flaskát. A benzin egy részét a szél is felkapta, de a többi a koporsóba ömlött. A boszorkány odaért Bairdhöz, és elragadta tőle a puskát, mint egy nádszálat. Halálos rémület villant az öregember tágra nyílt szemeiben, de a boszorkányba kapaszkodott, és megpróbálta távol tartani. Legalábbis elsőre úgy tűnt Dean számára. De ahogy befejezte a varázsige utolsó sorait, rájött, hogy Baird azért tartja a boszorkányt, hogy az ne támadjon rá, Deanre vagy Juliette-re. A keze pedig görcsösen rándult, mert a boszorkány vonaglott, érezte a só csípését a csontjain.

Juliette meggyújtott egy gyufát, de a szél elfújta. Remegő kézzel újra kinyitotta a dobozt, a gyufa kiömlött belőle, és felvette az egyiket.

‒ Közeleg a vég: égve elpusztultok!!! ‒ Dean kiabált, és megpróbálta leordítani a szelet.

Amint elhallgatott, Juliette meggyújtott egy gyufát, és beledobta a koporsóba.

És semmi sem történt.

Dean épp egy színesebb átokra gondolt, amikor a hideg sírszél forróvá vált, és a lángok felfelé törtek, mintha propángáz robbant volna. A lángokba burkolózó Elizabeth Claire Marbrough még egyszer utoljára felsikoltott, és eltűnt. Juliette leült a hóba, kissé megégve, de élve.

Baird a hátán feküdt, és az eget bámulta. Az ujjai a levegőt markolták, az orra, a szája és a füle vérzett.

‒ Harmon ‒ motyogta Juliette. ‒ Ő... ő... ő...

‒ Nem kellett volna hozzáérnie ‒ mondta Dean, megfogta a kezét, és felsegítette a lábára. ‒ Ez túl sok volt neki.

‒ De megállította...

‒ Így van.

Dean nem érzett bűntudatot ‒ az öregember tudta, hogy ő talán nem éli túl ezt a kalandot, de mindenáron meg akarta állítani azt, amit ő negyvenéves ciklusnak nevezett. Mégis, a bűntudat hiánya maga után vonta a bűntudatot.

‒ Ha nem vonja el a figyelmét, akkor eljutott volna hozzád vagy hozzám. Egyik esetben sem működött volna az ellen-varázslat, és a boszorkány még mindig itt lenne. És ha nem kinyitottuk volna ki a sírt, a gonosz továbbra is betölti a várost, és mi... mi ott végeztük volna, ahol Harmon most van.

Juliette mégsem tudta visszatartani a könnyeit a halott öregember láttán. A lábán lévő seb már nem vérzett, a bőr pedig vörös volt és helyenként hámlott, mintha villámcsapás érte volna az öregembert.

‒ Nem tudom... nem tudom, mit mondjak, Dean. Úgy értem... a „köszönöm” olyan ügyetlenül hangzik... Annyira elégtelen...

‒ A köszönöm nekem elég ‒ válaszolta Dean. ‒ Ez az én munkám. Ő volt az, aki önként jelentkezett.

A lángok a sírban alábbhagytak, de folyamatosan lobogtak. Fekete füst szállt fel a koporsóból, és egy enyhe szellő ‒ egy nagyon közönséges szellő ‒ felkavarta és eloszlatta. Dean egy lapáttal lecsapta a fedelet, és elkezdte visszahúzni a kiásott földet.

‒ Segítesz eltemetni? ‒ kérdezte. ‒ Aztán mennem kell: az öcsémnek fogalma sincs, hova a fenébe tűntünk.

* * *

‒ Minden oldalról ránk támadtak ‒ mondta Jim Beckett. ‒ A fegyveresek az erdőből jöttek elő, a többieknél pedig mindkét oldalon nyilak, lándzsák, kardok, bunkósbotok és egyéb kacatok voltak. Olyan keményen lőttünk, hogy a fegyvereink túlmelegedtek ahhoz, hogy megérintsük őket. Azt hittem, itt a vég.

‒ És aztán eltűntek? ‒ kérdezte Sam, bár a választ már tudta.

Sam, Dean, a seriff és Juliette Monroe megérkeztek a Wagon Wheelbe, és elfoglaltak egy asztalt a sarokban. A testvérek reggel indulni akartak ‒ mert valami furcsa dolog történt északnyugaton ‒, de a seriff meghívta őket vacsorára, mielőtt elmennek. Juliette nem akart otthon maradni éjszakára, így kibérelt egy motelszobát, ezért Dean őt is elhívta.

A kávézó szinte üres volt. Bár a veszély elmúlt, a városlakók még mindig igyekeztek otthonuk közelében maradni.

Valószínűleg ‒ gondolta Sam ‒ csak örülnek, hogy biztonságban vannak és a családjukkal lehetnek.

Ugyanez vonatkozott rá is.

‒ Rendben ‒ válaszolta Beckett. ‒ Eltűntek. Az egyik percben még körül voltunk véve, és arra gondoltam, milyen csúnya dolog így meghalni. Aztán hirtelen nem maradt senki, és a semmire lövöldöztünk.

‒ Mi van veled, Sam? ‒ kérdezte Juliette. ‒ Hol voltál?

‒ Bekopogtam az iroda ajtaján, hogy tiszta a levegő, és Milner polgármester éppen ajtót akart nyitni, amikor hirtelen egy szellem lőtt rám a saját puskámmal. Persze, csak só volt... ‒ mosolygott Sam összeesküvően. ‒ Milner sikítozott, mint egy kislány. Mondtam neki, hogy a nő nem lőhet ránk, mert megfojtották, de ő megint bezárkózott, és nem akart kijönni. És nem vicceltem azzal, hogy megint megfojtom, főleg, hogy a só ördögien éget, és elég csúnyán tud fájni, ha közvetlen közelről lövik. De amint odaléptem hozzá, eltűnt.

‒ Milner nem nyitott ajtót, amíg én magam nem mondtam neki, hogy „vége” ‒ tette hozzá Beckett. ‒ Pedig Carla már régóta könyörgött neki.

‒ Kitaláltál már egy legendát? ‒ kérdezte Dean.

Donald és én kidolgoztunk egyet ‒ mondta Beckett. De mire kiértünk, hogy elmondjuk, már egy történet keringett fegyveres rablókról, akik megpróbálták megszerezni a bevásárlóközpont nyitónapi bevételét.

‒ Ennek nagyon sok szempontból nincs értelme ‒ mondta Sam. Belevágott a steakjébe. Közepesen átsütve, a közepén még mindig a leghalványabb rózsaszínnel.

‒ De azt hiszem, nem is kell.

‒ Az emberek bármiről meggyőzik magukat ‒ vigyorgott Beckett. ‒ Már most úgy magyaráznak nekem dolgokat, mintha nem én lennék a seriff, és nem lettem volna ott.

‒ Akármi jobb, mint az igazság ‒ érvelt Dean. ‒ Bár jó lenne elmondani, hogy Baird hogyan áldozta fel magát.

‒ Azt mondtad, hogy nem szerette túlságosan a várost ‒ emlékeztetett Juliette. ‒ Talán boldog lett volna attól, ha nem emelik városi hőssé.

‒ Talán ‒ egyezett bele Dean, és egy üveg sörrel tisztelgett. ‒ Mindenesetre, igyunk Harmon Bairdre.

Sam is vett egy üveget, a seriff egy jeges teát, Juliette pedig egy pohár fehérbort. És mindenki koccintott.

‒ Harmon Bairdre!

Sam nem lepődött meg azon, hogy a bátyja minden elismerést az öregnek adott. Pontosabban az öregúrnak és Juliette-nek. Már a kezdetektől fogva hangsúlyozta az ő szerepét a történetben és szinte elképzelhetetlen bátorságát.

Sam mindig is tudta, hogy a bátyja, olyan képességekkel és készségekkel rendelkezik, amelyek sokak számára elérhetetlenek, és olyan finom intelligenciával, amelyben Dean maga sem hitt különösebben, de amelyre öntudatlanul is támaszkodott. És mégis, az ilyen helyzetekben Dean nagyon alázatos és szerény maradt, annyira, hogy maga sem tudta pontosan, mit is tett. Néha azonban ez az alázatosság eltűnt, de Dean mindkét képét ismerve és elfogadva, úgy vélte erről szól a testvériség. Lehet, hogy nem akarok olyan lenni, mint Dean, de jó, hogy ő mellettem van.

‒ Mi a helyzet veled, Juliette? ‒ Kérdezte, főleg azért, hogy a gondolatait elterelje, mielőtt a könnyek a szemébe szöknének, mert az kínos lenne, és Dean nem hagyná békén. ‒ Elmondod a leendő vásárlóknak, hogy boszorkány van eltemetve a telkeden?

Juliette ivott egy korty bort, és a poharat az asztalra tette.

‒ Felejtsd el a leendő vásárlókat ‒ kuncogott. ‒ Megküzdöttem ezért a helyért, most már soha nem adom el.

‒ A városban maradsz? ‒ tisztázta Beckett.

‒ Ha a város befogad engem. Nem szeretnék olyan elszigetelt lenni, mint Elizabeth Marbrough, de...

‒ Biztos vagyok benne, hogy a város örülni fog, asszonyom ‒ biztosította Beckett. ‒ Ahogy én is.

Sam elkapta a bátyja tekintetét. Dean szinte észrevétlenül megrántotta a vállát, kissé összepréselte az ajkát, és fél szemmel elmosolyodott. Sam rájött, hogy a bátyja azon gondolkodik, hogy randira hívja Juliette-et. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy Sam megtanulja félreérthetetlenül olvasni az ilyen jeleket. Igen, már csak egy éjszakájuk volt hátra Cedar Wellsben, de Dean nagyon fürge tudott lenni, ha akart. Főleg, hogy Juliette motelszobája csak három ajtóval arrébb volt...

Dean testbeszédéből látszott, hogy nem bánja; lesznek még más nők is, talán még más csinos fiatal özvegyasszonyok is. Hagyjuk a seriffre ezt az egyet ‒ mondta Dean mosolya.

‒ Ööö... késő van ‒ tolta hátra Sam a székét.

Dean megértette a célzást, és egyetértően bólintott:

‒ Rendben. És holnap korán kell kelnünk.

‒ Hadd fizessük ki a számlát ‒ javasolta Sam.

Csak udvarias volt, mert Beckett seriff már mondta, hogy ő rendezi. Nem akartunk hamis hitelkártyát lóbálni egy zsaru orra előtt.

‒ Nem, ez az enyém! ‒ Beckett emlékeztetett rá.

Ő és Juliette is felálltak, de nyilvánvalóan nem akartak még elmenni.

‒ Nos, ha ragaszkodsz hozzá ‒ motyogta Dean.

‒ Ragaszkodom hozzá. Megérdemlik, és Donald Milner egy szót sem mer majd szólni ellene.

A testvérek felváltva fogtak kezet Beckett-tel, megölelték Juliette-et, és kiléptek a fagyos esti levegőre. Az Impala a kávézó előtt várta őket. Amikor Sam először említette a verekedést a parkolóban, Dean nagyon aggódott, hogy az ő drága kislánya is benne lehetett a dologban.

‒ Nagyon csinos ‒ mászott be Sam az anyósülésre. ‒ Biztos, hogy helyes volt átadni őt a seriffnek?

‒ Te magad mondtad, hogy bátor ‒ vágott vissza Dean. ‒ Össze kell szednie minden bátorságát, mert megmondom neked, a nő kemény. Mindenhol. Csak úgy árad belőle az energia, és őszintén szólva, ez nekem egy kicsit sok lenne.

Sam végignézett a bátyján. A sötétben nehezebb volt olvasni benne, de aztán előrehajolt, beindította a motort, és nevetésben tört ki. Egy Bad Company kazetta bömbölt. ‒ Mindegy ‒ mondta Dean, amikor újra meg tudott szólalni ‒ elhagyjuk a várost, és nem akartam összetörni a szívét. Befordult az utcára, és elindult a motel felé. ‒ Úgy tűnt, ez a helyes döntés.