Boszorkány kanyon 38. rész

 

Sam megelőzte a seriffet, mielőtt még tíz métert tettek volna az emelvénytől. Hallotta maga mögött Beckettet, a pisztolytáskába fűzött öve minden lépésnél zörgött, de ő csak előrenézett, és fürgén manőverezett a még mindig mozdulatlan és rémült tömegben, mint egy Nascar-versenyző. Mire Sam elérte a nyugati kijáratot, a hírt már közölték a rendőrséggel és az őrökkel, és a lépteikből ítélve most ők is arrafelé tartottak. Amikor a fiatalabb Winchester kiért a parkolóba, több rendőr is megfordult, de amikor meglátták a seriffet Sam mögött, megdermedtek, mintha utasításra várnának. Beckett odalépett hozzájuk, elmormolt néhány szót, és Samet átengedték. A többi őrt és a rendőrt, aki még a többiek előtt hallották, mi történt, a parkoló szélén találták meg: az utolsó kocsisor közelében kuporogtak, és egy sebesült férfi feküdt a járdán, a hasán egy borzalmas sebbel. A levegő keserű puskaporfüsttől bűzlött.

Az ellenfelek a parkoló másik szélén, az erdőhöz közelebbi részén gyülekeztek: körülbelül egy tucatnyi szellem pislákolt és villogott, mint villanykörték az ingadozó áramtól. Voltak katonák, indiánok, telepesek és farmerek különböző korszakokból. Egy vadállatpár, egy hiúz és egy fekete medve kóborolt be közéjük. A férfiak mind fegyveresek voltak; csak egy nőt lehetett látni hosszú ruhában, kötényben és az álla alá kötött sapkában. A nő azonnal felemelt egy hosszú kovás puskát, Sam pedig egy BMW védelme alá sietett. A lövés eldördült, az autó szélvédője összetört.

‒ Sós lőszer? ‒ kérdezte Sam a rendőrtől ‒ aki eddig az egyetlen volt, akinél puskát látott.

‒ Ahogy a seriff elrendelte.

‒ Ez jó. A rendes golyók nem segítenek ezek ellen.

A bevásárlóközpont biztonsági őreinek természetesen csak pisztolyuk volt, közönséges töltényekkel. Egyikük nekitámaszkodott a kocsi tetejének, és tüzelt. Golyók pazarlása ‒ gondolta Sam. A legjobb esetben is csak késleltetni tudta volna a szellemeket, és a helyükön tartani, amíg a seriff meg nem érkezik az erősítéssel.

Sam óvatosan kikukucskált a BMW mögül, és sót lőtt a szellemekre. Amikor visszabukott, egy rendőr lépett a helyére.

Beckett és emberei hamarosan megérkeztek. A helyettesek gyorsan elfoglalták helyüket a parkoló autók mögött, és Beckett maga ült le először a sebesült rendőr, egy köpcös navahó indián mellé.

‒ Benally ‒ kiáltotta. ‒ Tarts ki, haver, hívjuk az orvosokat.

‒ Már hívtam ‒ mondta a Sam mellett álló rendőr. ‒ Addig nem jönnek, amíg nem oldottuk meg a helyzetet.

‒ Tehát el kell juttatnunk hozzájuk Benallyt ‒ vágott közbe a seriff. ‒ El lehet szállítani?

‒ Ne... ne aggódj miattam ‒ kiáltott a sérült férfi. ‒ Csak... rúgd pofán a rohadékokat!

‒ Ne aggódj emiatt ‒ mondta mogorván Beckett. ‒ Ezért vagyunk itt.

A szellemtámadók közül néhányan egyszerre lőttek. Annak ellenére, hogy nem volt fedezékük, tovább haladtak előre, talán arra számítva, hogy a hagyományos fegyverekkel szembeni szinte sebezhetetlenségük megvédi őket. Eddig ez működött is. Hamarosan képesek lesznek átnyúlni a kocsik fölött, és egyenként leszedni a védőket. Beckett parancsára a tisztjei, akik mindannyian puskával voltak felfegyverkezve, felálltak és tüzeltek, majd ismét lebuktak. A lövedékek az autókba fúródtak vagy ablaküveget robbantottak, de a szellemek fegyverei régiek voltak, és nem arra készültek, hogy acélt lőjenek át. Sam megvárta, amíg a zsaruk a földre kerülnek, és a viszont sorozatnak vége, aztán megkockáztatott még egy lövést. A támadók sorai ritkultak ‒ a medve, a nő és négy férfi eltűnt. De úgy látszott, hogy még többen materializálódnak mögöttük az erdőben, egyfajta árnyékhadsereg, amely testet öltött, ahogy Sam figyelte őket.

‒ Seriff! ‒ kiáltott Sam. ‒ A dolgok rosszabbak, mint gondoltuk! ‒ bökött hüvelykujjával a BMW fölé.

Beckett felemelkedett, hogy megnézze, és újra leült:

‒ Úgy tűnik, igaza van, Sam.

‒ Több rendőr jön?

‒ Hat ‒ mondta Beckett. ‒ Mindannyian sóval töltött puskákkal. A tanácsa jól jött.

‒ Az épület másik oldalán is vannak emberek, igaz?

‒ A mieink ‒ mondta egy tömzsi, rövid, vörös hajú nő. ‒ Bárcsak hamarabb tudtunk volna a sóról.

‒ Próbáltam meggyőzni Carlát ‒ grimaszolt a seriff, mintha azt gondolná, hogy túl sokat mondott, de aztán úgy döntött, hogy mégse. ‒ De nem akarta, hogy puskákkal rohangáljatok. Valószínűleg attól félt, hogy a vásárlók aggódni fognak.

Sam úgy gondolta, hogy Baird példáját követve készíthetne dum-dumokat, de minden egyes golyóra keresztet vésni időbe telne. Ha Beckett előre figyelmezteti Carlát, még akkor sem lett volna elég idejük, hogy eleget készítsenek.

Sam még egy pillantást vetett a szellemekre ‒ körülbelül három tucatnyian már összegyűltek.

Jobb, ha az ügyfelek aggódnak, mintha kárba veszne...

Majdnem hangosan kimondta ezt a zseniális következtetést, de úgy gondolta, Jim Beckett és Carla Krug nehezen viselné szemrehányás nélkül. Sam kihúzta magát, és szinte célzás nélkül lőtt: annyi szellem gyűlt össze, hogy nehéz lett volna elvéteni. Amint visszabújt, két golyó csapódott az autóba. A BMW tulajdonosa boldog lesz, azt hiszem.

Élve azonban ‒ döntött Sam. ‒ Ha megálljuk a helyünket.

* * *

‒ Siessünk! ‒ Dean a zsebébe csúsztatta az EMF-szkennert, és futásnak eredt.

Ahogy megkerülte a piros terepjárót, megpillantott egy szétroncsolt halottat: a belei hatalmas rózsaszín férgekként tekeredtek a hóban. A házhoz közelebb egy másik holttest is hasonló állapotban feküdt. Nem volt teljesen világos, hogy mi történt itt, de nyilvánvalóan semmi jó.

A bejárati ajtó zárva volt. A lihegő Dean hátralépett egy lépést, és a lábával röviden belerúgott a kilincs alá.

‒ Jaj!

Az ajtó nehéz volt, kemény fából készült. Dean újra megpróbálta, de eredménytelenül.

‒ Az ablakon! ‒ kiáltott Bairdnek.

Alig volt üveg a keretben. Dean beugrott rajta, és ügyesen beért a szobába. Ugrás közben kifordult a bokája, ami már megsérült a robusztus ajtó két szerencsétlen rúgásától, de nem törődve a fellobbanó fájdalommal, a lépcső felé rohant. Fentről kétségbeesett küzdelem hangjai hallatszottak.

‒ Asszonyom? ‒ Dean kiáltott.‒ Azért jöttem, hogy segítsek!

Csak csattanás és dübörgés válaszolt neki. Futva vágott neki a lépcsőnek, tudatában annak, hogy Baird a háta mögött van, és nehezen kúszik át a betört ablakon.

Mielőtt felért volna a lépcső tetejére, legalább részben tudta, mi történik. Két férfi indult feléje, szellememberek, az anyag és a nem anyag között pislogva. Felismerte őket ‒ leginkább a sebeikről, a tátongó és ismerős sebeikről. Furcsa volt, hogy ilyen gyorsan feltámadtak, mert a korábban látott szellemek többnyire tizenkilencedik századinak tűntek.

Másrészt, milyen hatalma lehet egy boszorkány varázslatának itt a Boszorkány-szurdokban, gyakorlatilag a csontjain?

Valami történt a szellemek mögött, de Dean csak valami bolyhos kutyafarokhoz hasonlót tudott kivenni, aztán a férfiak ismét eltakarták a kilátást. Dean után nyúltak, mintha fegyvertelenül akarták volna megölni, ahogyan saját magukat is megölték. Dean felemelte a puskáját, és kétszer elsütötte. A lövés hangja visszhangzott a falakról, a füst az orrlyukába csapott. Amikor Dean pislogott, a szellemek eltűntek.

‒ Asszonyom? ‒ szólította Dean.

A visítás egyértelműen női volt. Ugyanaz, amit Dean hallott, mielőtt meghúzta a ravaszt, egy olyan hang, amely még John Winchestert is elgondolkodtatta volna. Az emeleten kevesebb volt a nyüzsgés, bár teljesen nem szűnt meg.

‒ Asszonyom! ‒ Dean hangosabban kiáltott. ‒ Felmegyek!

‒ Kérem ‒ mondta egy női hang. ‒ Csak óvatosan! Nem halt meg, de szerintem megsérült!

Tényleg? Dean még egy töltényt töltött a csőbe, és óvatosabban lépkedett a hátralévő lépcsőfokokon.

‒ Mi a fene folyik odafent, Dean? ‒ kiáltott fel Baird.

‒ Kiderítem, és azonnal szólok ‒ ígérte Dean.

A hálószobában egy nőt talált, a küszöbön pedig egy véres, nylonnal borított szőrkupacot, amely rángatózott és kapálózott a mancsaival. Kutyának tűnt, ezüstös szőrrel és sötét foltokkal, mint egy nagy német juhászkutya. A folyosóra égett szőr, égett műanyag és Isten tudja, mi minden más kellemetlen szaga kúszott ki.

‒ Ez egy farkas ‒ magyarázta a nő, és Dean felismerte Juliette Monroe-t, akivel Sam és ő a Grand Canyonban találkoztak.

Sötét haja kócos volt, arcát vérfoltok tarkították, ruhája szakadt és izzadságtól nedves, de Juliette nem tűnt sebesültnek.

‒ Juliette? Én vagyok az, Dean.

A nő nem emlékezett rá azonnal, és Dean nem tehetett róla, de egy kicsit feldúlt lett ettől.

Sokkos állapotban van ‒ emlékeztette magát. ‒ És ennek még messze nincs vége.

‒ A kanyon közelében találkoztunk.

‒ Dean. Rendben. Sajnálom. Az elmúlt néhány nap... furcsa volt. Ezt nem fogod elhinni.

‒ Lehet, hogy meglepődnél.

A földön fekvő szörnyeteg ismét megrándult, és megpróbált felemelkedni. Dean nem tudta jól megnézni, mi baja a félig elolvadt függönyön keresztül, de úgy látta, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet.

‒ Ez egy farkas ‒ Juliette szavai csak most jutottak el hozzá. ‒ De nem igazi.

‒ Nekem nem úgy tűnt.

A fenevad megrázta nagy, szőrös fejét, és Juliette-re vicsorgott.

‒ Mit tettél vele?

‒ Felgyújtottam ‒ válaszolta a lány. ‒ Aztán ezzel ütöttem meg.

Juliette egy négy láb hosszú fémrudat mutatott, amelynek egyik végére vér és farkasszőr ragadt.

‒ Vas? ‒ tisztázta Dean.

‒ Igen. Hegesztővas.

‒ A vas mindenféle mágikus lény ellen kiváló ‒ magyarázta Dean. ‒ Ahogy a tűz is. És ha megsóznád, a farkas valószínűleg pillanatok alatt elpusztulna.

‒ Mágikus lények? ‒ Juliette letette a botot, és pislogott. ‒ És te valamiféle szakértője vagy ennek? Egyáltalán, hogy kerültél ide?

‒ Hadd fejezzem be itt, aztán majd mindent elmesélek ‒ viccelődött Dean. ‒ Van még valami, amivel sietnünk kell. Tényleg szükséged van a padlóra?

‒ Mi az?

Válasz helyett Dean a függöny alá csúsztatta a puskája csövét, és a farkas oldalához nyomta.

‒ Ez hangos lesz.

Juliette elfordult, és befogta a fülét. Dean meghúzta a ravaszt. A lövés eldördült, a fenevad egyszer megrándult, és eltűnt. Csak a tönkrement függöny maradt ott, ahol feküdt, még a vér is eltűnt a szőnyegről, a falakról és Juliette ruhájáról.

‒ Ennyi ‒ mondta Dean. ‒ Most pedig, ami azt a padlót illeti...