Boszorkány kanyon 37. rész

 

Néha varjak repültek felettük, de nem gyakrabban, mint bármely más napon. Dean továbbra is azt gyanította, hogy a madarak valójában kémkednek ‒ figyelik, hogy ő és Baird milyen messzire jutottak. Még így is ‒ a pokolba velük, a boszorkány bohóckodása már nem állhatott az útjába.

Senki sem fog meghalni a cél felé vezető úton!

A szellemekkel való küzdelem után Bairdnek gyorsítania kellett, amitől hamar kifulladt és megizzadt. Dean csak kétségbeesetten remélte, hogy az öregember nem kap szívrohamot, mielőtt elérik a kunyhót. Ahogy közeledtek ahhoz a helyhez, ahol Baird szerint a Boszorkány-szurdok átment a Grand Canyonba, a falak egyre szélesebbre és szélesebbre tárultak, és végül a terep egy völgyre kezdett hasonlítani, szelíd dombokkal. Körülbelül egy mérfölddel odébb volt egy földút, egy ház, egy pajta, egy karám és néhány más melléképület.

‒ Valaki lakik ott ‒ motyogta Dean értetlenül. ‒ Biztos, hogy jó irányba megyünk?

Baird halogatta a választ, és ettől Dean megnyugodott: ha az öreg azonnal igent mond, szinte biztos, hogy hazudik.

‒ Látod az öreg fenyőfát a ház oldalánál? ‒ kérdezte végül Baird.

‒ Igen, és?

‒ Akkor még csak egy fiatal fa volt.

‒ Haver, már nyolcvan éve volt. Biztos, hogy ez ugyanaz a fa?

‒ Nem tudom biztosan megmondani, de a lejtőhöz viszonyított helyzetéből ítélve az.

A lejtőtől jó fél mérföldnyire egy fenyő nőtt, így Dean elgondolkodott, hogy vajon van-e itt valami viszonylagosság, amit meg lehet ítélni.

‒ Nem tudom... ‒ kezdte.

‒ Tudom, mire gondolsz most, Dean. Azt hiszed, hogy egy vén bolond vagyok, akinek elment az esze, és hogy a semmi közepére hurcoltalak, miközben az öcséd veszélyben van. De tévedsz. Emlékezzünk a vadállatokra: nem támadtak volna ránk, ha nem a megfelelő irányba mozdulunk...

‒ Én is ezt gondoltam...

‒ És lehet, hogy a memóriám már nem olyan jó, mint régen, de néhány dologra... például a boszorkány házára... tökéletesen emlékszem. Az a hely halálra rémített, és amíg élek, nem fogom elfelejteni.

‒ Akkor hol van?

‒ Eltűnt! ‒ Baird apró fekete szemekkel bámult Deanre. ‒ Ezt mondom én is! Valaki lebontotta és ráépítette a farmot.

‒ Rossz ötlet volt.

Manapság már mindenki tudja, hogy nem jó indián temetkezési helyeken építkezni, de a régi boszorkányok maradványaira sem jó házakat építeni. Ha a ház szó szerint csontokon áll, akkor a padlódeszkákat ki kell tépni, vagy akár az alapokat is ki kell ásni, mert a Sammyre és a város minden lakójára leselkedő veszélyt nem bírják sokáig visszatartani.

‒ Oké ‒ lélegzett Dean. ‒ Menjünk a házba, és nézzük meg, mi van.

És elindultak a farm felé. Ahogy közelebb értek, Dean több járművet is látott: egy teherautót a ház mellett, egy piros terepjárót a felhajtón, és egy fehéret egy fészer alatt.

Tehát kell lennie ott valakinek. Akkor a házikót nem is olyan könnyű szétszedni...

A ház kétemeletes volt, szépen bekerített udvarral. A távolban tehenek sétáltak a legelőn. Az egész kép nagyon békés volt, szinte idilli. Ha nem lennének az autók, azt hihetnénk, hogy száz évvel korábbi időbe kerültünk.

Dean egy pillanatig sem hitte el ezt az idillt. Kivette a zsebéből az elektromágneses frekvenciaszkennert, és bekapcsolta. Körülbelül negyed mérföldre a háztól a szkenner megőrült, sípolt, dudált és piros lámpákat villogtatott.

‒ Mi az? ‒ csodálkozott Baird. ‒ Egy olyan elektronikus izé?

‒ EMF-szkenner ‒ válaszolta Dean. ‒ Anomália van az elektromágneses frekvenciákban.

‒ Ez mit jelent?

‒ A paranormális tevékenység nem az egyetlen oka a zavaroknak, de ez a leggyakoribb. Emellett nem látok semmit, ami a közelben zavarhatná a jelet.

‒ Szóval kísértet járta hely?

‒ Valószínűleg valami szellemtevékenység, igen.

Beszélgetés közben tovább sétáltak, és a házat körülvevő kerítésen keresztül elérték a kaput. Dean nagyjából akkor vette észre a betört ablakot, amikor meghallotta, hogy egy nő sikoltozik odabent.

A csattanás és a nappali szőnyegére hulló üvegeső után Juliette nem hallott semmit. Nem volt biztos benne, hogy ezt mire vélje. Ha Stu vagy Howard zörgette az ajtót, akkor fizikai megjelenésüknek kellett lennie ‒ még akkor is, ha folyamatosan látta a feldúlt holttestüket az ablakon túl, ahol lezuhantak. Nem tudta elképzelni, hogy bármelyikük is zaj nélkül átsétáljon a nappali padlóját bizonyára ellepő üvegeken. Tehát ha valaki bejött, az csakis a farkas lehetett.

Nem volt ideje különösebb tervet kidolgozni, és nem sok fegyvere volt kéznél. Néhánnyal azonban rendelkezett, és szándékában állt mindet bevetni, mielőtt visszavonul a fürdőszobába, bezárja az ajtót, és megvárja a végét.

Talán ez volt az ő napja, hogy csatlakozzon Rosshoz a sírban, vagy azon túl. Elhatározta, hogy harcolni fog.

Ennek érdekében elővett egy üveg körömlakklemosót a fürdőszobaszekrényből. A flakonon az állt, hogy rendkívül gyúlékony. Tartalma és gőzei meggyulladhatnak. Jól hangzott. Beletöltötte egy vattapamacsokkal teli műanyag zacskóba, majd lezárta a Ziploc-zárjával. A vattagolyók kékre színeződtek, és az egésznek kielégítő súlya volt a kezében.

Volt nála egy doboz hajlakk is, de egy kicsit aggódott, hogy az talán fel fog robbanni a kezében. Ezt csak végső megoldásként tartogatta.

Ezután lerántotta a zuhanyfüggöny rúdját, leengedte az egyik végét, és hagyta, hogy a műanyag függöny a kádba hulljon. Összeszedte a függönyt és a rudat ‒ külön fegyverek, külön használatra ‒, és mindkettőt az ágyra tette.

Eközben észrevette a hálószobaablak fölötti függönyrudat, amely része volt annak a rusztikus dizájnnak, amelyet Ross a farmházukba szánt. Csavart kovácsoltvasból készült, mindkét végén nyílheggyel. Néhány centivel rövidebb volt, mint a zuhanyfüggöny rúdja, de annál sokkal erősebb. A falba hegesztett L alakú konzolokon keresztül csavarok tartották, és a függönyök a hozzá illő fekete vaskampókon lógtak. Juliette felborított egy tömör tölgyfa éjjeliszekrényt, ráállt, és addig rángatta a rudat, amíg a csavarok ki nem szakadtak a falból, és a kezében nem tartotta.

Ismét kinézett az ablakon. A holttestek ott maradtak, ahol voltak, de a Stu és Howard hasonmásának semmi nyomát nem látta. Ha azonban a fedett elülső járdán voltak, tudta, hogy innen fentről nem láthatja őket. Sikertelenül fürkészte a farkast. A kerítés túlsó oldalán azonban két férfit látott a ház felé tartani. Úgy vélte, mindkettőnél fegyver van. Feltételezve, hogy valódiak, és nem olyan lehetetlen konstrukciók, mint Stu és Howard, ők lehetnek a legjobb esélye arra, hogy túlélje ezt a rémálmot. Ha időben odaérnek hozzá, és nem öletik meg magukat.

Ilyen távolságból nem lehetett érthető módon kommunikálni. Talán egy régimódi vészjelzésre válaszolnának. És mit veszíthetett? Kinyomta az ablakot, és a leghangosabb, legfülsértőbb B-horrorfilmes sikolyt adta ki, amit csak elő tudott idézni.

Ahogy behúzta az ablakot, a hálószobája ajtaja megremegett, mintha valaki megütötte volna.

Oké, te szemétláda ‒ mondta. Állkapcsa megfeszült, ökleit összeszorította, lábai ugrásra készen álltak.

Akár túl is eshetnénk rajta.

Az ajtó zörgött, amikor valaki megpróbálta kinyitni a kilincset. Farkas vagy ember? Nem tudta megmondani.

De aztán újra megremegett, és egy mancs átütötte a középső panelt, úgy nyolc centimétert szakítva le, olyan könnyedén, mintha papír lett volna.

Akkor farkas. Nem akart időt vesztegetni közvetítőkre.

A fenevad ismét az ajtót karmolta, ezúttal egy nagyobb nyílást vájva a panelen. Most már látta az ezüstös fejét, aranyszínű szemeit, amelyek meredten figyelték őt az ajtón lévő lyukon keresztül. Megállt az ágya mögött, remélve, hogy ettől nem tudja megállapítani a szándékait. Vagy, más képességei alapján, lehet gondolatolvasó. Valami megmozdult a farkas mögött, és egy emberi kéz ‒ a jelek szerint Stué ‒ benyúlt, elfordította a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Juliette felkészült mindenre, és meggyújtott egy gyufát. Az ajtó kinyílt.

A farkas ott állt az ajtóban, a szája épp csak annyira nyitva, hogy hatalmas fogai látszódjanak. A feje ék formájú volt, háromszög alakú fülei hegyesen elálltak; éberen, kissé elfordulva vizsgálta a szobát, a szemét a lángoló gyufára szegezve, amelyet Juliette tartott. Stu és Howard néhány lépéssel mögötte, az állatot körbeölelve álltak. Mindketten halottak voltak, testüket az állat fogai és karmai tépték fel. Kifejezéstelenül néztek Juliette-re. A lány a gyufát az átitatott vattapamacsokat tartalmazó műanyag zacskóhoz érintette, és a láng átolvasztotta a műanyagot. A folyadékkal átitatott golyók meggyulladtak, amikor a nő elhajította a zacskót.

Látta, ahogy lángol és forrón ég, ahogy átvitorlázik a közte és a farkas közötti rövid távolságon. Eltalálta az állat jobb lapockáját, és szétrobbant, lángokat szórva a hátára és a fejére.

Ezután Juliette felkapta a zuhanyfüggönyt, és néhány lépést tett a megriadt fenevad felé. Szétterítette, és átvitorláztatta az állat feje és háta fölött. Nem gondolta, hogy elfojtja a lángokat, de remélte, hogy a farkas vállához szorítja a lángoló vatta nagy részét, ahol az landolt. A farkas megzavarása jó előnyt jelentene. Úgy tűnt, hogy mindkettő bejön. A fenevad a mancsával ütötte a függönyt, megrázta hatalmas fejét, de nem tudta elmozdítani. Lehet, hogy üvölteni próbált, de mindig is hangtalan volt, ahogy most is.

A zuhanyfüggöny sisteregni kezdett, és beleolvadt a lény bundájába. Most már tudta abból, ahogy az ágaskodott és vonaglott a forró műanyag alatt, hogy fájdalmat okozott neki. Megengedett magának egy mosolyt.

A fájdalom azonban nem ölte meg. És amíg az ajtóban fetrengett, Stu és Howard nem tudott belépni, de a nőnek velük is meg kellett küzdenie.

Felemelte a zuhanyfüggöny rúdját. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy elég erős ahhoz, hogy kárt tegyen benne, de már olyan közel volt hozzá, amennyire csak akart. Mindkét kezével tartotta és a szörnyeteg felé hajolt, teljes erőből a pofájába vágta a rudat remélve, hogy a zuhanyfüggöny alatt eltalálja az egyik szemét.

Az utolsó pillanatban az állat feje felemelkedett, és ellökte a rudat, mielőtt az földet ért volna. Újra megpróbálta, de a farkas kinyitotta hatalmas pofáját, és elkapta. A rúd vége balsafaként omlott össze a harapása alatt, az állat pedig megrántotta a fejét, és kiragadta a gyenge rudat a nő markából.

Az ereje leírhatatlan volt. A másik, nehezebb, ám rövidebb függönyrúd még mindig az ágyon várakozott. De hirtelen a fegyverbe vetett bizalma megingott, ahogy az önmagába vetett hite is. Ezt túl akarta élni. Egy ideig ‒ különösen, amikor rájött, hogy a farkas képes fájdalmat érezni ‒ azt hitte, hogy sikerül is.

Úgy tűnt, tévedett.