Boszorkány kanyon 29. rész

 

‒ Azt hiszem, ásnunk kellene ‒ döntött Dean. ‒ Bárcsak hoztam volna vegyvédelmi ruhát.

Kikapcsolta a zseblámpáját, és visszadugta a zsebébe. Volt elég természetes fény a kétkezi munkához, ha nem is egy rég halott tanárnő füzetének olvasásához. Bár remélte, hogy ebben a rendetlenségben nem bukkantak patkánybarlangra. Utálta a patkányokat.

Nagyon utálta őket.

Sam is eltette a lámpáját, és hamarosan már az évtizedek alatt felhalmozódott törmelékben lapátoltak, hideg sárba, bomlott ágakba, állati trágyába és valószínűleg különféle apró lények tetemébe vájták a kezüket. Ezután fertőtleníteniük kell, különben mindenféle kellemetlen következményt kockáztatnak.

A feladat gusztustalan volt, de nemsokára egy nagy faládát tártak fel, amely csakis az lehetett, amit Baird leírt. A zsanérok és a kilincsek megrozsdásodtak, de még mindig láthatóak voltak. Dean belerúgott a régi zárba, és az porrá omlott.

‒ Gondolod, hogy ami benne van, az még olvasható?

Sam megvonta a vállát:

‒ Nem fogjuk tudni, amíg nem nézzük meg közelebbről.

Kinyitotta a dobozt és Dean, ismét a zseblámpával felfegyverkezve, belevilágított. A legfelső papírréteg valóban porrá vált, de ez védte a többi feljegyzést: alatta régi folyóiratok voltak, a borítókon gondosan dombornyomott diáknevekkel, és még lejjebb ugyanezek a füzetek, bőrből készültek és szinte sértetlenek voltak, kivéve, hogy a rovarok megrágták a széleket. Dean óvatosan előhúzott egyet, és átlapozta a törékeny, megsárgult oldalakat, amelyeken ugyanaz a szép kézírás volt olvasható.

‒ Bingó ‒ mondta.

‒ Nekem úgy tűnik nincs baja ‒ mondta Baird.

‒ Legalább húsz lehet itt ‒ állapította meg Sam. ‒ Biztos rengeteg szóbeli történetet gyűjtött össze.

‒ Sok hazugság ‒ emlékeztette őket Baird.

‒ De reméljük, némi igazsággal vegyítve.

‒ Nem ígérhetek semmit.

‒ Itt fogjuk elolvasni őket? ‒ kérdezte Dean. Az olvasás semmiképpen sem volt a kedvenc tevékenysége, és úgy tapasztalta, hogy az emberek a múltban gyakran sokkal több szót használtak, mint amennyit kellett volna. És furcsa kézírást.

‒ Ha megpróbáljuk őket szállítani, fennáll a veszélye, hogy szétesnek ‒ mondta Sam. ‒ Különben is, tekintve a sürgősséget...

‒ Akkor azt hiszem, itt olvassuk őket. Jobb, ha elkezdjük.

Dean leült a sárba, úgy gondolta, már túl késő, hogy megmentsen bármit is a rajta lévő ruhákból. A könyvek kívülről mind egyformának tűntek, így nem tudta, hogyan válasszon, hol kezdje.

Nem kellett sok idő, hogy megállapítsa, rossz könyvvel kezdte. Azonnal elmerült egy öreg farmer beszámolójában egy különösen száraz nyárról, amikor a fű elpusztult, a tűz felégette, ami nem pusztult el, és a marhák éheztek. Kellemetlen olvasmány, de semmi olyasmi, ami akár csak távolról is természetfelettinek tűnt volna. És a régimódi kézírás, bár pontosan formázott volt, a sárga papírra meglilult tintával íródott, amit még a bal kezében tartott zseblámpával is nehéz volt elolvasni.

Átfutotta a lapokat, keresve minden olyan említést, ami boszorkányt vagy bármilyen eseményt említ, amely a város elleni ellenségeskedéshez vezethetett volna. Rengeteg apró sérelem volt ‒ a városba való látogatás, amely verekedéssel végződött, vagy valaki úgy érezte, hogy túl sokat fizettek az áruért, ilyesmi. Dean megtanulta, hogy nem szabad alábecsülni, milyen kicsinyesek tudnak lenni az emberek, de nem gondolta, hogy bárki ilyen apró nézeteltérések miatt indított volna el egy folyamatos gyilkossági ciklust.

Az első könyv végére ért, és felkapott egy másikat. Sam ugyanolyan gyorsan lapozott, mint ő. Baird nyitott könyvvel az ölében ült, de a tekintete körbejárta a szobát, mintha a lelki szemei előtt látta volna az összes gyereket, akikkel együtt járt iskolába ebben a kis szobában. Dean azon tűnődött, vajon az öreg fickó megértette-e, mi itt a tét. Másrészt viszont azért fegyverezte fel magát, és azért nézett szembe a potenciális veszéllyel, hogy segítsen egy olyan város lakóin, amelyhez már nem érzett valódi kötődést. Dean úgy vélte, hosszú távon senki sem tett többet, mint Harmon Baird, hogy megpróbálja megakadályozni a gyilkosságok megismétlődését.

Mégis úgy érezte, mintha minden egyes múló perc egy-egy bevágást vésne a karjába.

Amikor Dean a harmadik könyvnél tartott, hallotta, hogy Sam halkan fütyül.

‒ Mi az?

‒ Azt hiszem, találtam valamit. Várj egy kicsit.

Dean figyelmen kívül hagyta a saját könyvét, és figyelte, ahogy öccse arca elfelhősödik olvasás közben.

Újabb néhány perc múlva Sam megállt, és felnézett a lapokról.

‒ Azt hiszem, ez az. Harmon, emlékszel, hogy hallottál valaha egy Elizabeth Claire Marbrough nevű nőről?

‒ A Marbrough családé volt a farm, mielőtt a Murphyéké lett volna ‒ mondta Baird az ujjaival csettintve. ‒ Az életemért sem tudtam megjegyezni a nevet.

‒ De mi van a nővel? Ismerős a neve?

‒ Nem igazán ‒ mondta Baird. ‒ Jens Marbrough, azt hiszem, ő volt az első tulajdonos. Az én családom legalább egy generáción át dolgozott neki, mielőtt én megszülettem, aztán a szüleim maradtak, amikor eladta Murphynek.

‒ Mi van Lady Marbrough-val? ‒ kérdezte türelmetlenül Dean.

‒ Eszerint a beszámoló szerint, amelyet az egyik fiatal nő adott, aki szobalányként és mosónőként dolgozott a farmon, Elizabeth Claire Marbrough boszorkány volt ‒ mondta Sam. ‒ Valahonnan keletről érkezett, és már azelőtt is szóltak róla történetek, hogy idejött volna. Itt azonban a történetek egyre rosszabbak lettek. Ez a nő, Mary Beth Gibson azt mondta, hogy egyszer látta, amint Elizabeth gyíkká változtatott egy lovat, amelyik ledobta az unokáját.

‒ Úgy hangzik, mint azok a rémtörténetek, amiket Salemben szoktak mesélni ‒ jegyezte meg Dean.

‒ De tudjuk, hogy némelyikben volt egy kis igazság. Nem mintha a boszorkányság gyakorlása szükségszerűen eredendően gonosz lenne, de néhányan, akiket vonz a boszorkányság, mint a hatalom megszerzésének és gyakorlásának módja, szívesen visszaélnek vele.

‒ Néhány boszorkány tiszta gonosz ‒ mondta Dean. ‒ És bármi is történik Cedar Wellsben, az valaki vagy valami gonosz műve. Láttál benne valamit arról, hogy megátkozta a várost, vagy ilyesmi?

‒ Még nem.

Dean visszatért a saját jegyzetfüzetéhez:

‒ Tehát még több történetet kell keresnünk Elizabeth hogyishívjákról.

‒ Elizabeth Claire Marbrough ‒ mondta Sam. ‒ És igen, igazad van. Keresnünk kell.

Miután átlapoztak még néhány kötetet (és az óra ketyegett!), többé-kevésbé általános képet kaptak Elizabeth Clare Marbrough életéről. Legalábbis az alapján, amit Neville Stein tanár úr tizenkét éven keresztül a szolgák és rokonok végtelen sorától rögzített. Ezeket a történeteket sok évvel Elizabeth halála után mesélték el, és a legtöbb esetben olyan emberek, akik maguk is hallották őket valaki mástól. Az ilyen elmesélt-elmondott történetek hajlamosak voltak torzítani az igazságot, és Dean gyanította, hogy ez sem volt kivétel.

A mesék némelyike tiszta fantáziának tűnt. Elizabeth lángoló seprűn száguldott át a legelőkön. Elizabeth, ahogyan Geronimo apacs sámánt egy távoli varázslattal lecsapja, bár Sam szerint a történészek szerint Geronimo az oklahomai Fort Sillben tüdőgyulladásban halt meg, és nem ‒ ahogyan ez a történet állította ‒ abban, hogy a vacsoraasztalnál hirtelen felrobbant a feje. Elizabeth több vérmacskát is szeretőjévé fogadott, emberi alakjukban. Bár ő maga is hajlandó lett volna az utóbbira fogadni, hallott már néhány felkavaró történetet a boszorkányokról.

De még ha ezeket félretesszük is, egy világosabb kép rajzolódott ki. Elizabeth volt Jens Marbrough, a farm eredeti tulajdonosának édesanyja. Valahol New Yorkban vagy New Englandben élt, amíg valamilyen botrány miatt el nem kellett hagynia azt a vidéket. Jens némi vonakodással elintézte, hogy a farmra költözzön.

Abban az időben egy farmot vezetni arizonai területen küzdelmesnek tűnt. Az indián fosztogatók állandó fenyegetést jelentettek. Nemigen volt igazi jogrendszer, így Jensnek a saját kezébe kellett vennie az ügyeket, ha lopásról, marhatolvajlásról és hasonlókról volt szó. Az indiánokra vadászó katonák ugyanolyan pusztítóak tudtak lenni, mint maguk az indiánok, kerítéseket vágtak át és földeket tapostak le.

A helyi lakosság száma akkoriban alacsony volt, mivel a Grand Canyon még nem lett nemzeti park, de Jens igyekezett jó szomszéd és közösségi vezető lenni. Ez egyre nehezebbé vált, amikor rosszindulatú anyja beköltözött. Az asszony alkalmi kitérői a városba panaszokat okozott, és Jensnek olyan barátságok elvesztésébe kerültek, amelyeket évekig ápolt. Végül ‒ és ebben a történetben több beszámoló is egyetértett ‒ ő okozta egy Bacigalupi nevű baszk tanyasi munkás halálát, mert az nem hajolt meg elég mélyen, amikor egy reggel a ház és az istálló között összefutott vele. Aznap még egészséges volt, de a hét végére úgy nézett ki, mintha hónapok óta egy kimerítő betegség támadta volna meg. Napra pontosan egy héttel az eredeti találkozás után meghalt.

Jens számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. A saját anyjától nem tudott megszabadulni, de azt akarta, hogy távol legyen tőle. Azt mondta neki, hogy a saját érdekében, a lelki békéjének megtartása miatt kunyhót épít egy elszigetelt kanyonban, távol a farm főhadiszállásától, és ott élhet.

Az első naptól kezdve tiltakozott, amikor tudomást szerzett a tervről, és a hozzáállása ‒ nem is beszélve a többi helyi telepessel való kapcsolatáról ‒ még inkább megromlott.

Néhány további összetűzés után végül kitiltották a kis közösségből, amelyből Cedar Wells lett. Nem sokkal ezután elkészült az új faház, és Jens minden holmiját oda vitte, mielőtt visszament volna érte.

Borzalmas veszekedés következett. Nyilvánvalóan Elizabeth nem volt hajlandó boszorkányos erejét közvetlen családtagjai ellen használni, de a szemtanúk azt állították, hogy csak ez a tény korlátozta a reakcióját. Egyikük azt mondta, hogy még soha nem látta őt ilyen dühösnek, pedig olyan nő volt, akinek a düh az első reakciója minden provokációra. És nem volt második reakció.

Az asszony beleegyezett, Jens nem hagyott neki sok választási lehetőséget, és átment a kis faházba.

Ott, a beszámolók szerint, bosszút forralt a farm és a közelben kialakult város ellen.

‒ Találtam egy beszámolót arról, hogy mi lenne ez a bosszú ‒ mondta Sam. Kínosan leült arra a sárból és botokból álló halomra, ami valaha egy diák íróasztala volt. ‒ És ismerősen hangzik.

‒ Bökd már ki, Sam ‒ mondta Dean. ‒ Kíváncsi vagyok.

‒ Eszerint volt egy bizalmasa a farmon, az egyik munkás felesége, aki megszánta őt, és meglátogatta a kunyhóban, amikor senki más. Ez az asszony azt állítja, hogy Elizabeth elmondta neki, hogy olyan varázslatot mondott, amely mindenkit életre kelt, aki valaha erőszakosan halt meg a ranch területén ‒ embert és állatot egyaránt.

‒ Ez ismerősen hangzik ‒ mondta Dean. ‒ Elmondja, hogy mit akart ez a feldühödött ribanc az élőhalottaktól?

‒ Most jön a java ‒ mondta Sam. ‒ Negyvenévente megtámadták a várost, válogatás nélkül gyilkoltak, úgy, ahogyan őket is megölték. Néhányan a saját alakjukban térnek vissza, de néhányan Skinwalkerek (bőrváltók, alakváltók) lennének, akik képesek tetszés szerint állati alakot ölteni.

‒ A negyvenéves ciklus ‒ mondta Baird. Valami félelemszerűség árnyalta a hangját.

‒ A negyvenéves ciklus ‒ értett egyet Sam.

‒ Gondolom, nincs benne menetrend ‒ mondta Dean. ‒ Mikorra számíthatunk, hogy vége lesz ennek a dolognak.

Sam megrázta a fejét. ‒ Azt írja, hogy Elizabeth Claire Marbrough 1886-ban halt meg. A ciklusnak a halála után kellett volna kezdődnie. Tehát ’86, ’26, ’66. De hogy a bizalmasa tudta-e, meddig tarthat, azt nem írta.

‒ Jó lenne tudni ‒ mondta Dean. ‒ Mert ha nem ér hamarosan véget, akkor lehet, hogy mészárlás lesz a bevásárlóközpont megnyitóján.