Boszorkány kanyon 28. rész

 ‒ Hol tanított? ‒ kérdezte Sam. ‒ A városban?

Végighajtottak Cedar Wells csendes utcáin, és Baird kinézett az ablakon. Néhányszor találkoztak útközben fegyveres emberekkel, akiket néhány percig figyelniük kellett, hogy megbizonyosodjanak róla, nem sietnek-e eltűnni a semmibe, és halálos sebeikkel hivalkodni.

‒ Nem ‒ mondta az öregember olyan hosszú szünet után, hogy Sam nehezen emlékezett arra, mit is kérdezett. ‒ Nem, volt egy kis iskola a farmon. Vagy egy tucatnyian voltunk gyerekek. És túl messze volt a város.

‒ Milyen messze van?

‒ Hat vagy hét mérföld. De ma már természetesen sokkal gyorsabban el lehet jutni oda, mint akkoriban.

‒ Tehát a farmgyilkosságok terjedtek ‒ becsülte Sam. ‒ És a várostól milyen messze, ahová az emberek még el tudnak utazni?

‒ Azt hiszem, a seriff azt mondta, legfeljebb tizenöt mérföld ‒ emlékezett Dean. ‒ Ennyit vezetett a helyettese, mielőtt meghalt.

‒ Igen, a farm a város határain belül van ‒ erősítette meg Baird. ‒ Mindig is Cedar Wells-i postacíme volt.

Sam agya száguldott, próbált más módot találni arra, hogy megfejtse a titkokat, amelyek bizonyára Neville Steinnel együtt haltak meg.

‒ Hagyott valami feljegyzést? ‒ akarta tudni. ‒ Ha ő írta a könyvet, akkor lennie kell feljegyzésnek, nem?

‒ Most, hogy említed, azt hiszem, igen ‒ mondta Baird. Megvakarta a halántékát, és pislogott apró fekete szemeivel. ‒ Volt valami naplója, vagy ilyesmi az iskolában, amitől mindig óva intett minket, gyerekeket. Valószínűleg ezek voltak azok, amiket a tanya történetéhez őrizgetett. Néha láttam, hogy órákig beszélgetett egy-egy öreg cowboyjal, és lejegyezte, amit mondtak neki ‒ kuncogott. ‒ Hazugság, mintha nem is lenne.

‒ Talán igen ‒ értett egyet Sam. ‒ Talán így volt ‒ mondta Sam. De még így is meg kellett tartania az interjúkról készült feljegyzéseket valahol. Tudja, hogy kihez kerültek azok a halála után?

‒ Nem tudom elképzelni, hogy bárki is akarta volna őket. A legtöbb ember azt hitte, hogy őrültebb, mint egy szajkó, még azokkal az öreg cowboyokkal is beszélgetett. Nemcsak leírta, amit mondtak, azt is elhitte, hogy elolvassa bárki, amit írt.

‒ Akkor hol lehetnek? ‒ kérdezte Dean. ‒ Valahol csak végezniük kellett, igaz?

‒ Még mindig ott kell lennie.

‒ Még mindig hol? ‒ tisztázta Sam.

‒ Az iskolában.

‒ Tehát az iskola megmaradt?

‒ Természetesen ‒ rántotta meg a vállát Baird.

Dean beletaposott a fékbe, és duzzogva csapott tenyerével a kormánykerékre:

‒ Már kérdeztük, hogy a farm még mindig ott van-e!

‒ Nem igazán ‒ mondta az öreg, aki mintha észre sem vette volna, hogy Dean dühös, nemhogy dühének okát. ‒ A ranchot felosztották és felparcellázták, lakóparkká alakították, kisebb farmtulajdonokat és kis tanyákat csináltak belőle, meg miegymás. De a föld egy része még mindig megvan, és néhány épület is. Az iskolaépületet egy sziklás kanyonba tették, amivel senki sem törődött, mert nem volt jó legelő ott hátul. Ugye nem építesz iskolát olyan földterületre, amelynek kereskedelmi értéke van? Ugyanazért, mert senki más nem vette a fáradságot, hogy ráépítsen, így ami az épületből megmaradt, az még mindig ott áll. Legalábbis amikor legutóbb arra jártam. Az már tíz, tizenkét éve is elmúlt, de nem tudom elképzelni, hogy bárki is sokat járna arra.

‒ Elvisz minket oda?

‒ Te vezetsz, Dean ‒ mondta meglepődve az öregember. ‒ A te látásod jobb, mint az enyém. Miért nem vezetsz te magad?

Sam megesküdött volna rá, hogy hallja a recsegést, Dean türelme a végsőkig kúszott.

‒ Mert... én... nem... ismerem... az... utat ‒ motyogta az idősebb Winchester.

‒ Nos, adok egy tippet.

‒ Remek ötlet, Harmon ‒ mondta Sam, remélve, hogy közbeléphet, mielőtt Dean az útra dobja Bairdöt, és elgázolja. ‒ Megmondja Deannek, hova vezessen, és ő majd odamegy.

‒ Remek ‒ mondta Dean azon a hamis, vidám hangon, amivel általában a dühét szokta leplezni. ‒ Mondja meg, hova menjek. Én vezetek. Megegyeztünk?

‒ Természetesen ‒ válaszolta Baird. ‒ A sarkon balra.

Mint kiderült, nem tudtak végigautózni. Aszfaltozott út vezetett néhány mérföldre a régi iskolaépülethez, aztán földút ‒ amelyen, úgy tűnt, nem sokat jártak mostanában ‒ még egy mérfölddel közelebb vitte őket.

Ezután gyalog kellett menniük, átvágva a hófödte mezőkön, szögesdrótkerítésen átmászva, miközben a fegyvereiket cipelték.

Baird egy sziklás gerinc felé irányította őket. Amikor elérték a gerincet, egy viszonylag alacsony ponton kellett felmászniuk. Sam számára Kaibab-mészkőnek tűnt, mintha magának a Grand Canyonnak a felső rétege lenne. A csúcsáról egy rövid lejtőre néztek, amely egy széles völgybe vezetett, egy másik, hasonló gerinccel talán egy-két mérföldnyire. Mindkét félig párhuzamos gerinc a távolba futott, ahol egyre közelebb kerültek egymáshoz, és úgy tűnt, hogy a völgyfenék kanyonná tölcséresedik.

‒ Az ott, az egyenesen a Grand Canyonhoz vezet néhány mérföld után ‒ jegyezte meg Baird. ‒ Mindig ügyelnünk kellett arra, hogy a kerítések arrafelé épek legyenek, mert nem akartuk, hogy a vadállatok elszökjenek és lezuhanjanak a nagy zuhatagról. Néhányan közülük lefelé találtak utat, és ez még rosszabb volt, mert akkor nekünk kellett lemennünk, és megpróbálnunk visszaterelni őket.

‒ De maga még csak gyerek volt, igaz? ‒ tűnődött Dean.

‒ Igen, nos, ha valaki azt mondja, hogy a gyerekek nem dolgoznak a farmon, mondd meg neki, hogy üdvözlöm.

‒ Itt van valahol a közelben az iskola? ‒ Sam elfordította a fejét, de nem talált semmit, ami hasonlított volna rá.

‒ Ezt a helyet a térképeken School Gorge-nak hívják. Az iskolát azonban innen nem lehet látni ‒ kezdett ereszkedni Baird, és olyan fürgén navigált a sziklák között, mint egy hegyi kecske.

Sam egy percig elgondolkodott azon, amit mondott, aztán újra megkérdezte:

‒ A térképeken, azt mondja, hogy máshogy hívták?

‒ Telitalálat. Úgy hívtuk, hogy „A boszorkány kanyon”.

Dean megdermedt, és keresztbe fonta a karját a mellkasán:

‒ És eddig nem jutott eszébe, hogy esetleg megemlítse ezt a nevet? Tekintettel arra, hogy mivel állunk szemben?

Baird a jobb kezével leplezte a szemét, és visszanézett Deanre:

‒ Nem. Persze, hogy nem. Elnézést kérek, ha ez tévedés volt, fiatalember, de te nem kérdeztél semmilyen boszorkányról, és különben is, ez csak egy név, nem igaz? Sok helynek van itt olyan neve, ami nem jelent semmit.

‒ De jelenthet valamit ‒ ellenkezett Sam. ‒ Hol van az iskola?

‒ Kövessetek ‒ folytatta Baird az ereszkedést.

Sam követte, majd a még mindig felháborodott Dean is.

A szurdok alján magas, sárga fű tört át a havon, gyakran találtak sziklákat, és közöttük egy-egy kopasz borókabokrot. Végigvágtattak a kanyonban, és Sam végre meglátta, amit Baird mindvégig állított, hogy ott van. Majdnem a gerinc falának támaszkodva, amelyen átkeltek, egy rönkszerkezet maradványai látszottak, a tető beomlott, a rönkfalak részben összeomlottak. A rönkök furcsa szögben álltak ki. Felejtsék el a szerkezeti épséget ‒ a hely úgy nézett ki, mintha teljesen szétesne, ha egy látogató veréb túl erősen csapkodna a szárnyával.

‒ És ez az iskola? ‒ kérdezte Sam.

‒ Jobb állapotban volt, amikor itt jártam.

‒ Nehéz elhinni ‒ mondta Dean.

Ha Baird észrevette is a szarkazmust, nem mutatta ki. Ahogy közeledett az épülethez, aggodalmasan, sőt tiszteletteljesen nézte azt. Úgy tűnt, hogy a hely valaha sokat jelentett az öregembernek, és most fájt neki, hogy ilyen állapotban látta. Ha az iskola egy nemzeti park védelme alá került volna, valószínűleg történelmi emlékként megőrzik, ehelyett azonban figyelmen kívül hagyták, és a szél és az időjárás kétes kegyeire bízták.

Itt persze volt egy ajtó, de az már régen eltűnt. Az ajtó feletti gerenda beszakadt, és negyvenöt fokos szögben eltorlaszolta a kétméteres bejáratot, úgyhogy még Harmon Bairdnek is le kellett buknia. Ez azonban egyáltalán nem zavarta. Sam előhalászott egy zseblámpát a kabátja zsebéből, bekapcsolta, és követte befelé, Dean pedig szorosan mögötte, kezében a saját zseblámpájával.

Odabent a hely inkább hasonlított patkányok és denevérek búvóhelyére, mint tanteremre. A padlót kosz, ürülék és a szél által elfújt növényzet borította, amely az ősrégi asztalok és padok között gyökeret eresztett. A pókhálók olyan alacsonyan lógtak le a tetejéről, hogy Samnek ki kellett térnie vagy a kezével terelgetnie őket. A levegő sűrű volt az ammónia bűzétől és a trágya földes, termékeny illatától.

‒ Úgy tűnik, a nyári vakáció egy kicsit túl sokáig tartott ‒ jegyezte meg Dean.

‒ Szerintem gyerekkorom óta senki sem használta az iskolát ‒ mondta Baird. ‒ Murphyék a harmincas években kezdték felosztani a farmot, amikor a park elkezdte vonzani az embereket, és szükségük volt egy helyre, ahol lakhatnak.

‒ Még a bútorokat sem vitték ki ‒ siránkozott Sam. ‒ Valahol egy múzeumban is elhelyezhették volna.

‒ Azt hiszem, sok iskolát elhagytak ez idő alatt. Néhány dolognak egyszerűen az a sorsa, hogy elrohadjon.

‒ Igen, igen. Tudja, hogy a tanárja hol tarthatta a jegyzeteit?

Byrd egy ideig feszülten bámult a félhomályba, amelyet csak az ajtónyílás és a hasadékok halvány fénye hígított fel.

‒ Stein úrnak volt egy hatalmas cédrusládája. Ebben tartotta a tankönyveit és a régi magazinjait. Nem igazán volt semmi más értékes dolga. A ládán nagy zár volt, és Stein úr mindig magánál hordta a kulcsot.

‒ És hol állt ez a láda? ‒ kérdezte Dean.

‒ A terem elején, a... hogy is hívják... a szószék mögött. Emlékszem, hogy nap mint nap azt a ládát néztem. Tudni akartam, milyen kincsek vannak benne, vagy magam akartam elrejtőzni benne.

Sam még mindig nem tudta elképzelni, hogyan van minden elrendezve ebben a szobában:

‒ Hol van az eleje?

Baird azonnal a szoba legrosszabb részére mutatott, amely maga is úgy nézett ki, mintha a szurdok egy része lenne, mert a tető teljesen beomlott:

‒ Itt volt. Itt van.