‒ Kizárt, hogy elhalasszuk a megnyitót ‒ ismételte Milner polgármester, aki már egy ideje magas hangon beszélt, és kész volt kiabálni úgy, hogy az ablakok is kirepülhettek tőle. A polgármester arcán egyenetlen pír virult, és idegesen rángatta a nyakkendője csomóját, mintha az fojtogatná.
‒ Donald, ugye tudod, hogy mindent megteszek azért, hogy erre ne legyen szükség ‒ vágott vissza Jim Beckett.
A polgármester irodájában ült egy kényelmes bőrfotelben, amelyet navajo és hopi motívumok díszítettek (Beckett biztos volt benne, hogy az árucikkek egy része nem éppen legális úton jutott ide), és teljes szívéből azt kívánta, bárcsak máshol lehetne.
‒ Egyszerűen nem tudom, mit tegyek.
‒ Hívtad a Nemzetbiztonságot? Mi a helyzet a kormányzóval?
‒ Te magad is tudod, hogy nincs kapcsolatunk ‒ mondta fáradtan a seriff.
Tökéletesen megértette Milnert, de úgy tűnt, a polgármester elérte azt a pontot, ahol a valóságot már nem úgy érzékelte, ahogyan az volt. Azt akarta, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja, és senki sem tudta megváltoztatni a véleményét.
‒ És nem mehetsz el. Trace megpróbálta és meghalt.
‒ Azt mondod, hogy van valamiféle mágikus akadály a város körül? Ez nevetséges! Megesküdnék rá, hogy egy órája láttam egy UPS teherautót erre. Az biztos jött valahonnan.
‒ Így van ‒ erősítette meg Beckett. ‒ Elkaptuk a sofőrt, és közöltük vele, hogy további intézkedésig nem hagyhatja el a várost. Nem örül ennek, de megpróbálta felhívni a diszpécserét, de nem tudta elérni, így egyelőre velünk van.
Milner felkapott az asztal széléről egy kis agyagedényt, a pueblo indiánok alkotását, és megforgatta a kezében:
‒ Szóval táblákat kell kitennünk a városba vezető útra, amelyek figyelmeztetik az embereket, hogy ha bejönnek, nem tudnak majd elmenni? Van fogalmad róla, hogy ez mit tenne a turistaüzletünkkel? Nem is beszélve a bevásárlóközpont forgalmáról?
‒ Nem hiszem, hogy tisztességes lenne elhallgatni ezt ‒ ellenkezett Beckett. ‒ Igen, ez hatással lenne a város hírnevére, és talán még nevetségessé is tehet minket, de vajon jobb-e, ha az emberek itt ragadnak és meghalnak?
‒ Jim, nem hagyhatod, hogy ez nyilvánosságra kerüljön. A megnyitót már hetek óta hirdetik. Még ha riasztanánk is a helyi rádióállomásokat, csak azok tudnának a hírről, akik megnézik a hirdetéseket és reklámokat, és hallgatják a rádiót és a televíziót. Cedar Wellsnek nincs saját állomása, így még ezt sem tudjuk megtenni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy járőröket állítunk az utakra, hogy visszafordítsák az érkező autókat ‒ dühös volt magára, Beckettre és a világra. ‒ Egyszerűen hülyén hangzik. Elhiszed, hogy egyáltalán ilyesmiről beszélünk?
‒ Bárcsak ne így lenne, Donald.
‒ Próbáltad már a műholdas telefonokat? És egy rövidhullámú rádió?
‒ Már mindent megpróbáltam, kivéve a füstjeleket, Donald.
Valójában Beckett is fontolgatta az ilyen intézkedéseket, de úgy gondolta, nem valószínű, hogy lenne valaki, aki képes olvasni a jeleket. A seriff azt is fontolgatta, hogy hatalmas tüzet rak az erdőben, és megvárja az erdészeti felügyelőség tűzoltóit, de attól tartott, hogy a tűzoltók is elakadnak.
‒ Miért nem történhetett ez meg akkor, amikor Janie Jennings volt a polgármester? Szívesen láttam volna, ahogyan ő próbálja kezelni az ilyesmit. Könnyen megúszta.
‒ Minden negyven évben, Donald. Csak néhány napig tart, aztán vége. Hétfőre valószínűleg minden visszatér a normális kerékvágásba.
Milner visszahúzta az inggallérját.
‒ Hány ember fog addigra meghalni? Hány életet tesznek tönkre? Képes lesz-e valaha is vonzani a bevásárlóközpont a vevőket, miután valami ilyesmi megkeserítette a megnyitását?
‒ Ki tudja ‒ sóhajtott a seriff. ‒ És őszintén szólva, nem is ez az első számú gondom.
‒ Nos, akkor szeretném tudni, mi a fene foglalkoztat téged elsősorban, Jim.
‒ Megmenteni annyi életet, amennyit csak tudok. És eddig az egyetlen mód, ahogyan ezt tudjuk, hogy kiszúrjuk a gyilkosokat, mielőtt elérnék az áldozataikat, és előbb megöljük őket.
Arra nem utalt, hogy kősóval kell őket megölni, amiből hirtelen hiány lett, ahogy egyre több emberhez jutott el a hír. A Winchester fiúk telefonáltak, hogy szóljanak neki, ő pedig szólt a helyetteseinek, és nemsokára úgy tűnt, hogy a városban minden konténer elfogyott belőle.
‒ Szóval akárhogy is, emberek halnak meg.
Beckett megrázta a fejét, megdöbbenve azon, hogy a polgármester nem érti meg a helyzetet.
‒ Ők nem igazi emberek, Donald. Ők... nem is tudom, szellemek vagy ilyesmi. De tudnak ölni, és őket is el lehet pusztítani.
Milner a tenyerébe rejtette vörös arcát. Vastag ujjai élénken emlékeztették Beckettet a hotdog-kolbászra, és a „Felfújódnak, ha megsütöd őket!” reklámra emlékezve a seriff alig tudott elfojtani egy nevetést.
‒ Szörnyű ‒ a polgármester hangja, amelyet a tenyere tompított, nem nagyon hallatszott. ‒ Azt akarod, hogy az utakra „Szellemek miatt tilos a belépés” feliratú táblákat helyezzünk ki?
‒ Valójában talán egy sokkal hihetőbb forgatókönyvvel is előállhatnánk. Valamilyen járvány kitörése, vagy vegyi anyag kiömlése. Valami, ami miatt az emberek távol akarnának maradni, és később bejelentenénk, hogy vége, amint a veszély elmúlt.
‒ Persze, ha valaki még életben marad, hogy ezt elmondja.
‒ Ez magától értetődő, Donald. És sajnos ez egy valós aggodalom. Nem tudjuk biztosan, hogy meddig fog tartani, vagy hogy van-e valamilyen korlátja annak, hogy hány ember után fognak menni.
‒ Istenem, bárcsak megölne valamelyikük ‒ mondta Milner, és leeresztette a kezét. ‒ Akkor ez valaki más katasztrófája lenne.
Ne kívánj túl hangosan, gondolta Beckett. Még a végén valóra válik.
Sam és Harmon Baird társaságában Dean újra megnézte a sziklaüreget, amelyet a kísértetek használtak. Semmi jele nem maradt annak, hogy bárki is járt volna ott. A havat megbolygatták, de csak sóval ‒ se nyomok, se holttestek.
‒ Szellemek, természetesen ‒ zárta le az idősebb Winchester. ‒ Csak nem olyan, mint azok, akikkel már találkoztunk ‒ érintette meg óvatosan a szakadt arcát. ‒ És egyáltalán nem tetszik, hogy belenyúltak a csinos arcomba.
‒ Igaz, szellemek ‒ értett egyet Sam. ‒ Még mindig ott van a nagy, nagy kérdés, hogy honnan jöttek, és hogyan lehet megállítani őket. Harmon, emlékszik még valamire a farmról?
‒ Ó, sok mindenre emlékszem ‒ vágott vissza Baird. ‒ De ez lényegtelen.
‒ Mint például? ‒ követelte Dean. ‒ Bármi segíthet, még ha elsőre nem is tűnik úgy.
‒ Beszélgessünk a kocsihoz vezető úton ‒ szakította félbe Sam. ‒ Figyelnünk kell, hátha akad még belőlük.
És a hóban visszaballagtak az útra.
‒ A farmot Copper Bellnek hívták ‒ emlékezett vissza az öreg. ‒ A ház mellett volt egy nagy harang, amely a déli lejtőn lévő Orphan Mine bányából származó rézből készült.
‒ Egy nemzeti parkban? ‒ Sam tisztázta.
‒ Pontosan.
‒ Nem tudtam, hogy aknák vannak a parkban.
‒ Többé már nem. Régen volt. Kitermelték a rezet az Orphan-ból, aztán az uránt.
‒ Grand Canyon Nemzeti Radioaktív Park ‒ vigyorgott Dean szárazon. ‒ Szép volt.
‒ Régen volt ‒ mondta Baird ismét. ‒ A bányászok műszak után kijöttek, és a Bright Angel Lounge-ban iszogattak a turisták mellett. Néhányan közülük valószínűleg egy Geiger-számlálót is beindítottak volna. Mindenesetre nem emlékszem, hogy hívták a farmot, mielőtt a tulajdonosok átvették, amikor én ott nőttem fel, vagy mindig is Copper Bell volt a neve. De a bánya csak 1890 körül indult be, és a farm akkor már legalább negyven éve létezett.
‒ Úgy érti, hogy a telepesek 1850-ben jöttek ide? ‒ kérdezte Sam.
‒ Igen, éltek itt emberek. De nem sokan. Ezért sikerült az első tulajdonosnak ekkora földterületet szereznie. Később emberek költöztek be, és egyre nehezebb volt szemmel tartani az egész helyet. Aztán jöttek Murphyék, akiknek a tulajdonában volt, amikor a szüleim ott dolgoztak, és megvettek egy darabot belőle. Murphyéknek tizenkétezer hektárjuk volt, de ez csak az eredeti terület egy része.
‒ És az első gyilkossági ciklus, az 1926-os, ami akkor történt, amikor ön a farmon élt? És Murphyék tulajdonában volt?
‒ Így van, Sam.
‒ De nem emlékszik semmire, ami előtte történt, bármire, ami valakit felbosszanthatott, ami feldühítette volna a városra vagy a többi telepesre? ‒ kérdezte Dean.
‒ Próbálkozom ‒ válaszolta Baird. ‒ Minden hiába.
Elérték a kocsit, és Dean kinyitotta az ajtaját, beengedte Bairdöt hátra. Sam bemászott az anyósülésre.
‒ És miért gondolta az anyja, hogy a farmnak köze van a gyilkosságokhoz?
‒ Ebben a részben nem vagyok biztos ‒ mondta Baird. ‒ Úgy tűnik, valaki mondott nekem egy okot, vagy ’26-ban, vagy ’66-ban, de a kutyafáját, ha emlékszem, ki vagy mi volt az.
Dean beindította az autót, és élvezettel hallgatta a motor egyenletes zúgását. Amikor minden más a pokolra jutott, jó, hogy volt valaki, aki soha nem hagyta cserben.
‒ Néha az emberek történeteket írnak ezekről a nagy, régi farmokról ‒ döbbent rá Sam. ‒ Még ha nem is hivatásszerűen adják ki őket, magánkiadásban. A könyvtárban talán van valami ilyesmi.
‒ Nem hinném ‒ mondta Baird, és életre kelt.
‒ Miért nem?
‒ Nem fejezte be.
‒ Kicsoda? ‒ kérdezte Dean élesen. ‒ Valaki elkezdett egy ilyen történetet? Mi történt vele? Ki az?
‒ Neville Stein volt a neve. Tegnap jutott eszembe.
‒ Életben van még? Tud velünk beszélni?
‒ Nem fog beszélni ‒ mondta magabiztosan Baird.
‒ Miért?
‒ Tegnap lőttem le. Ekkor jutott eszembe a neve. Úgy értem, ő már halott volt... negyvenéves kora előtt halt meg, ’23-ban vagy ’24-ben. Tanár volt, és akkoriban néhányan nem nagyon tisztelték a tanárokat. Az utolsó hibája az volt, hogy elhívta egy cowboy húgát randira, piknikezni vagy ilyesmi. Nos, a cowboy arcon lőtte. Pontosan ugyanezt tettem tegnap is. Szóval nem, nem fog beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése