A lövések hangja segített Samnek és Deannek megtalálni Harmon Bairdöt. A prérifarkas nyilvánvalóan a város keleti szélével párhuzamos erdőn keresztül üldözte őt, ahelyett hogy egyenesen Cedar Wellsbe vezetett volna. Az állat nyomait a kemény hóban eltüntette a Harmon Baird által vágott ösvény, így tudták, melyik irányba kell menniük.
Amikor meghallották a feléjük visszhangzó puskalövések hangos reccsenését, Sam és Dean egymásra pillantottak, és felvették a tempót. Sérülései és annak ellenére, hogy azt ugyanezen erdőben fejjel előre futva szerezte, Sam a bátyja mellett száguldott, a lefűrészelt fegyvert ismét készenlétben tartva a kezében.
Néhány perccel később megpillantották magát Bairdöt, aki az erdő talaján feküdt egy nagy kidőlt fatörzs mögött. A puskáját a törzsre támasztotta és épp célzott, amikor a távolból egy lövés eldördült, és fadarabokat szórt szét körülötte. Késve lehajolt, és káromkodott.
Sam és Dean levetette magát a fa mögé, a férfi két oldalán. Egy újabb töltény rágta magát a törzsbe. Savas, szürke füst lógott körülöttük a levegőben.
Egy napfénysugár vágott a fenyők között a kidőlt fatörzsre, és gőzcsíkok emelkedtek fel, ahol a fény megérintette.
‒ Ki lő? ‒ Dean is feltette a puskája csövét a fára, és keresett valakit, akire célozhat.
Sam lefűrészelt puskája ilyen távolságból nem sokat használt, de a fiatalabb Winchester előhúzott egy félautomata Glockot.
‒ Az a prérifarkas találkozott néhány másikkal ‒ mondta Baird. ‒ Megláttam egy indiánt és néhány katonát. A prérifarkas sassá változott, körözött egy kicsit, és a város felé repült. Rálőttem a szárnyára, de elvétettem, és most a többiek nem engednek ki.
Sam felemelte a fejét, hogy jól megnézze a támadóit, de újabb lövés dördült, és éppen időben hátrahajolt, hogy megvédje a szemét a repülő szilánkoktól.
‒ Jobb, ha mögéjük kerülünk ‒ jegyezte meg. ‒ Mielőtt bekerítenek minket.
‒ Jó ötlet ‒ értett egyet Dean. ‒ Én megyek jobbra, te balra, Harmon pedig, maradjon itt és terelje el a figyelmüket.
‒ Még szép ‒ mondta azonnal az öregember. ‒ Túl régóta élek ebben a világban, nem igaz? És most már haszontalan vagyok, ugye?
‒ Nem így értettem ‒ mondta Dean dühösen. ‒ Csak azt mondom, hogy gyorsabban és csendesebben is haladhatunk.
‒ Nyolcvan éve vadászom ezekben az erdőkben ‒ érvelt Baird. ‒ Ismerek itt minden ágat. És ugyanolyan csendesen tudok mozogni, mint bármelyikőtök.
‒ Nézze, az óra ketyeg ‒ szólt közbe Sam, aki szintén kezdett fázni a hóban. ‒ Deannek igaza van, nekünk kell mennünk. Tartsa lent a fejét, és lőjön néha-néha az irányukba. Ha valamelyiküket ki tudja iktatni, az segít az esélyeinken.
És a Winchesterek, lekuporodva elindultak.
Ahogy távolodott, Sam még egy ideig hallotta a morgást: „Parancsokat fogadok el egy olyan porbafingótól, aki elég fiatal ahhoz, hogy a dédunokám legyen. Miért, emlékszem.....
Sam a kidőlt fatörzs fedezékéből egy bokros fenyőfához ugrott. Onnan egy viszonylag nyílt területen kellett átkelnie a következő fához, amely elég védelmet nyújthatott volna. A kettő között volt néhány rücskös bokor, ezért lehajolva futott, remélve, hogy ezek majd elrejtik a szem elől.
Nem tették. Az egyiknek az ágai között egy golyó suhant át, hat centivel mögötte. Ledobta magát, és hason kúszott a következő nagy fenyőig.
Ott megállt, és a fák között leselkedett, remélve, hogy meglátja, hol vannak a férfiak, vagy szellemek, vagy akármik is, elrejtőzve.
Világos volt, hogy a szellemek képesek eltűnni és megjelenni, de megfoghatatlan állapotban valószínűleg nem tudtak lőni.
Újabb sortűz hallatszott, és Sam torkolat tűzvillanásokat látott maga előtt és tőle jobbra, egy újabb sziklafal között. Úgy tűnt, hogy ezek a lövések Baird pozíciójára irányultak, és Baird visszalőtt ‒ Sam látta, hogy a golyója eltalálta a szürke sziklát.
Akkor elég közel volt. Remélte, hogy Dean a túloldalon közeledik. A három támadó kereszttűzbe kerülése lenne a legjobb esélyük.
Tekintetét a sziklákra szegezve, egyenletes, kényelmetlen guggolásban igyekezett egy másik bokros fenyőhöz, majd egy mészkőszikla felé. Mögé kuporodott, és ismét eltette a Glockot. Már majdnem lőtávolságon belül volt, így a kősó lövedékei nagyobb kárt okoznak, mint amire szükség van.
Sam mély levegőt vett, felkészülve arra, hogy megtámadja a földöntúli lényeket. Mielőtt azonban megtette volna, a furcsa csend pillanatában hallotta, hogy valaki halkan zokogott a közelben. Nem tudta eldönteni, hogy megsérült-e, vagy egyszerűen csak rettegett, és próbálta nem meghallani.
Támadni, vagy ellenőrizni a síró embert?
Amikor utoljára hallott valakit sírni az erdőben, az özvegy Juliette volt. Úgy döntött, gyorsan utánanéz.
Nem akarta, hogy bárki is legyen az, megpróbáljon elfutni, és kereszttűzbe kerüljön. A fiatalabbik Winchester óvatosan a fához lépett, és meglátta a kisfiút, aki összegömbölyödve, arccal a hóban feküdt, és olyan keservesen zokogott, hogy sovány vállai megremegtek.
‒ Hé ‒ suttogta Sam. ‒ Miért nem ülsz itt csendben néhány percig, és minden rendben lesz. Rendben?
Nem világos, hogy a gyerek hallotta-e őt, de a sírás egyre hangosabb lett.
‒ Jól vagy? ‒ Sam megijedt. ‒ Fáj valami?
Ezúttal a gyerek megmozdult. Felemelte a fejét a karjáról. Az arcát a jobb oldalon, a hajszálaktól az álláig felhasították. A szemöldökét hó szegélyezte. Alatta nagy kék szemek találkoztak Sam tekintetével.
‒ Elviszünk az orvoshoz ‒ ígérte Sam. ‒ Csak... csak várj egy kicsit.
A gyerek hallgatott, de felállt. Kilenc év körülinek tűnt ‒ szegény családból származó, valószínűleg vidéki gyerek. Isten tudja, mióta volt itt. Sam örült volna, ha a fiú beszél, mert a szellemek nem beszélnek, és...
A fiú pedig, kezében egy kést szorongatva, rárontott.
Mi van, ha tényleg létezik? – Sam csodálkozott. – Megsérült, sokkos állapotban van...
A fiú nem pislogott, mint azok a szellemek. Sam nem akarta, hogy hasba szúrják, de nem is akart lelőni egy ártatlan gyereket. A fiú lendített, de Sam elkapta a karját. Aztán a kölyök eltűnt, és Samnek csak a levegő maradt a markában. Egy pillanattal később a fiú újra megjelent, pár lépéssel arrébb, a kés pengéjét Sam veséje felé célozva.
Sam megpördült, és a puska csövével csapott le. A puska a kölyök állkapcsát találta el, és hátracsapta a fejét. A fiú a lélegzésen és a síráson kívül még mindig nem adott ki más hangot.
De visszajött. A kést továbbra is fogta, és nem hagyta, hogy megragadják.
Ismét Samre vetette magát. Ezúttal Sam leeresztette a lefűrészelt puskát, és meghúzta a ravaszt. A fegyver eldördült, és a kősó eltalálta a kisfiút.
Egy másodperccel később a gyerek minden nyoma eltűnt. Sam mögött, a nagy szikláknál lövések dördültek.
Dean ‒ döbbent rá Sam. ‒ És én nem vagyok ott, hogy fedezzem...
Dean egy vastag, sárga fenyőfa mögött guggolt, és azt kívánta, bárcsak lenne egy rendes vadászpuskája ‒ egy 30.06-os, például, vagy egy páncéltörő puska...
Nem számított azonban teljes tűzharcra, és különben is, a kősó ölte meg a szellemeket, nem az ólom. Ha nem számolta Baird dumdumait, amit ő nem volt hajlandó megtenni.
Nem mintha bánta volna. Egy jó lövöldözés majdnem olyan katartikus tudott lenni, mint egy kíméletlen verekedés. Jelenleg azonban Sam miatt aggódott, aki nem jelent meg, hogy kivegye a részét a harcból.
Addig nem tudja ellenőrizni Samet, amíg a rosszfiúkat le nem győzik. Meglendítette a Remington csövét, és egy lövést adott le a sziklákra, aztán ismét lebukott. Azt kívánta, bárcsak a szellemek mondanának valamit… természetfeletti csendjük volt az egyik leghátborzongatóbb dolog bennük, és ha sikoltoztak vagy kiabáltak, legalább tudták, hogy eltaláltak valamit.
Hátát a fának támasztva érezte a törzsébe csapódó golyókat. De csak egyet, nem azt a kettőt vagy hármat, ami előtte érkezett. Ezt jó jelnek vette. Háromig számolva feltápászkodott, és a fa másik oldalára lendült, a feje és a puska más magasságban volt, mint korábban. Ezúttal látta, hogy az egyik ellenfele, egy szőke, kalap nélküli katona felemeli a 73-as Winchesterét, hogy tüzeljen. Dean egy újabb lövést adott le, és várta, hogy lássa, ahogy a kősó permetétől a katona arca hamburgerré változik egy pillanatra, mielőtt teljesen eltűnik.
Ennyi, ugye? Dean újratöltötte a puskát, miközben a sziklák fölött átkukucskált. Valami kék volt a láthatáron. Úgy tűnt, hogy az öreg katona (a legidősebb?) még mindig kitartott. Ha a katona nem bukkan fel hamarosan, új pozíciót kell keresnie, ahonnan lőhet.
És reménykedett benne, hogy amíg mozog, az öreg Baird nem keveri össze az egyik rosszfiúval.
Dean még mindig várt, amikor szárnyak zizegését hallotta, és érezte, hogy a levegő megmozdul. Épp időben pillantott fel, hogy észrevegye a sast, aki karmait kinyújtva, kampós csőrét halk jajgatásra nyitva lebegett a levegőben. Dean intett, de a sas elkapta a kezét az ingujjában, és az arca felé nyúlt, éles csőrével az arcát súrolta.
‒ A francba! Dean meglendítette a puskáját. ‒ Szállj le rólam, te kibaszott tollas zsák!
A csőr ismét az arca elé villant, és a szemét célozta meg. Ekkor Dean eldobta a fegyverét, elkapta a madarat a lábánál fogva, és a fejét teljes erejéből a fatörzsnek csapta. És újra. A harmadik csapással a sas egyik szeme kipattant a szemgödréből, és a koponyája megrepedt. És ugyanakkor, azzal a hátborzongató felismeréssel, hogy talán egy igazi madár, és nem valami fekete mágikus lény, Dean látta, hogy a sas eltűnik a levegőben, üresen hagyva a tenyerét.
És akkor egy lövés dördült, de nem rá, vagy egy Winchesterből, hanem egy lefűrészelt sörétes puska tompa „bumm”-ja volt. Dean megragadta a fegyverét, és arra gondolt, hogy az összes furcsa csata közül, amelyben részt vett, ez volt a legkülönösebb. Nos, legalább Sam visszatért. Dean még egyszer megnézte a sziklák halmát. A katona alig látszott ki a kövek közötti résen. Samnek nyoma sem volt. Ha innen tüzelne, valószínűleg csak néhány szem kősó jutna át azon a résen. De a katona bármikor kidughatná a fegyvercsövét, és lövést adhatna le rá.
Közelebb kellett mennie.
Az eget fürkészte, remélve, hogy nem csap le rá több madár.
Mivel nem látott senkit ‒ a lövöldözés még az igazi hollókat is elriasztotta, amelyek olyan gyakoriak errefelé, mint a galambok Chicagóban vagy New Yorkban. Ügyetlenül guggolva mászott a sziklák felé.
Csak ne lőj le, Harmon! A sziklák mellett rálépett a hó alatt egy ágra, amely fülsiketítő reccsenéssel tört el. Ugyanebben a másodpercben azonban a katona rálőtt valakire (Samre?), és a lövés hangja biztonságosan elnyomta a recsegést. Dean átkukucskált a résen: a katona ismét célzott. Úgy tűnt, hogy a szellemfegyvereket nem kell újratölteni. Aztán az idősebb Winchester a Remington csövét a sziklák közé tolta, és meghúzta a ravaszt. Amikor a szürke füstfelhő eloszlott, a katona eltűnt.
‒ Sam!
‒ Dean, jól vagyok! ‒ Kiáltotta a bátyja a másik oldalról. ‒ Mi a helyzet veled?
‒ Ugyanaz! Nincs itt senki! Vonszold ide a segged!
Az ágak zizegtek, és Sam előbukkant mögülük, komoran és a hideg és a futás ellenére sápadtan. Bármit is csinált az ellenségei üldözése helyett, nyilvánvalóan nem tetszett neki. Dean megérintette a sebet az arcán, ahol a vér szivárgott a felszakadt bőre alól.
Így élünk mi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése