Boszorkány kanyon 35. rész

 

‒ Amire egyáltalán nincs szükségünk a sietségben ‒ mondta Dean halkan ‒, az az összes lőszer elpazarlása.

‒ Igaz ‒ erősítette meg Baird.

‒ De megpróbálhatunk utat törni magunknak. Igaz, hogy a vadállatok annyira összezsúfolódtak körülöttünk, hogy egy sörétes puskával...

‒ Értettem ‒ rázta meg a fegyverét Baird. ‒ Fedezhetem a hátad, de ez a dolog egyszerre csak egyet bír el.

‒ Kár ‒ sajnálta Dean, hogy az öregembernek nem modern fegyvere, hanem régimódi puskája és házi készítésű töltényei vannak. ‒ Csak spórolj a golyókkal.

‒ Fiam, olyan jól tudok spórolni, hogy Thomas Jefferson sírva fakadna. Nem kell megtanítanod, hogyan legyek takarékos.

‒ Akkor rajta ‒ Dean puskája már töltve volt.

Az állatok ide-oda toporogtak, próbára téve a sókör erejét. Valóban összetömörültek, de a nehézséget az jelentette, hogy különböző szinteken voltak: rágcsálók és hüllők a földön, szarvasok és juhok magasabban, madarak pedig a levegőben. ‒ Nagyon gyorsan kell cselekednünk: a taposás még az olvadó hónál is gyorsabban végezne a védőkörrel. Tehát, mínusz nyolc kősó lőszer ‒ még tizenhat van. Másrészt viszont könnyen lehet, hogy ez az állatkert csak egy része a seregnek, és mások is várakoznak majd a boszorkány háza előtt... Akkor tizenhat golyó nem lesz elég. A pokolba is, akkor száz lövés sem lenne elég!

Akárhogy is, nem fogod tudni, amíg ki nem próbálod.

‒ Gyerünk, gyerünk! ‒ Dean felkiáltott, és felemelte a puskáját, arra számítva, hogy az első lövéssel ritkítani tudja a madárrajt.

Magasra célzott, remélve, hogy jó néhány madarat ki tud iktatni. A puska feldördült, és a levegő megtelt repülő tollakkal és madárrészekkel.

Ahogy a földre zuhantak, a darabok villogtak és feketén izzottak. Csak nagyon kevesen értek földet; a legtöbbjük már a lefelé vezető úton eltűnt.

A többi teremtmény hirtelen reagált ‒ a legtöbbjük megdermedt a helyén, néhányuk pedig nagyobb állatok mögé menekült. Deannek ez nem okozott gondot. Minél jobban össze voltak tömörülve, annál többet tudott egyetlen kősózáporral leszedni belőlük. Azt kívánta, bárcsak hátrébb lennének, hogy a sónak több helye legyen szétterülni, de a koldusok, mondták, nem válogathatnak. Leengedte a puska csövét, és a talaj felé lőtt azon elmélet alapján, hogy a nagyobb állatok bokájába csapódó kősó is elég lehet ahhoz, hogy elpusztítsa őket.

A patkányok, egerek, földi-mókusok, görények azonnal eltűntek ‒ a görények furcsa módon a jól ismert égett gumiszag nyomait hagyták maguk után.

A nagyobbak: a prérifarkasok, mosómedvék, szarvasok és egy, a robbanás által elkapott Bighorn juh nem pusztultak el, hanem megnyomorodtak, a havas síkságra zuhantak, és hallatlan sikolyokat eresztettek az ég felé. Miközben nyilvánvaló kínjukban vonaglottak és bukdácsoltak, némelyikük pislogott és villogott, míg mások alakot változtattak, ide-oda ingadozva emberi és állati forma között.

Ezek egyike volt az a szarvas, amely Baird apjának alakját viselte.

‒ Papa! ‒ kiáltotta az öregember, és mielőtt Dean megállíthatta volna, rálépett a sóra, ezzel megtörte a kört.

‒ A francba! ‒ Kiáltott az idősebb Winchester, és megfordulva a másik irányba lőtt, hogy visszavesse a hátulról érkező támadást.

A szellemek láthatóan tétováztak: most már akadálytalanul támadhattak, de a három lövésből származó halottak száma összezavarta őket, és mintha csak azt döntenék éppen el, hogy most mit tegyenek.

Hát persze, hogy támadni ‒ gondolta Dean.

Újabb töltényt tett a csőbe, és tüzelt. Baird eközben az apjához sietett, aki már visszaváltozott nagy szarvassá. Az állat megpróbált talpra állni, és fenyegetően nagy aganccsal díszített fejét széles ívben az öregember felé lendítette. Dean alig ért oda, hogy ellökje az útból, majd lebukott az ütközés elől, érezve annak szelét a fején. És egyenesen a szarvas arcába lőtte a töltetet.

Ötödik. Még három van.

De most már semmi sem védte meg őt és Bairdöt; és a szellemszörnyek újra csoportosulni kezdtek. A madarak felemelkedtek, hogy meredek zuhanásban csapjanak rájuk. Kígyók és patkányok törtek feléjük a hófödte hótorlaszokból.

Istenem, de utálom a patkányokat! ‒ Dean újra belelőtt a hóba, és egy tucatnyi kúszó, mászó, vonagló állatot végzett ki. Egy hangos pukkanást hallva az idősebb Winchester odanézett, és látta, hogy Baird letérdel, és felemeli régi puskáját. Épp most lőtt ki egy kost, majd egy második szarvast. Dean célba vette a legnagyobb szellemhalmazt, és szintén tüzelt. Mosómedvék, görények és mókusok csak úgy elrepültek, az utolsó hód is eltűnt. És akkor egy prérifarkas rontott Deanre, vigyorgó pofával. Az idősebb Winchesternek semmiképpen sem lett volna ideje kezelni a puskát, de ekkor Baird fegyvere ismét dörrent. Dean alighogy felkészült az elkerülhetetlen harapásra, a szörny eltűnt, és Dean csak a levegő mozgását érezte.

Aztán vége volt. A megmaradt állatok elszaladtak, vagy elnyálkásodtak. Dean és Harmon Baird hátradőlt a hóban, elkapták egymás tekintetét, és mosolyra, majd nyílt nevetésre fakadtak.

‒ Megmutattuk nekik, nem igaz? ‒ mondta az öregember két szórakozott mondat között. ‒ Láttad, hogy behúzták a farkukat és elszaladtak?

‒ Ó, igen ‒ egyezett bele Dean zihálva. ‒ A pokolba is, igen.

Nevettek, és ez egyelőre elég. Ez még nem a vége, távolról sem ‒ csak őrök voltak, akiknek az a feladatuk, hogy megöljék a kívülállókat, vagy legalábbis feltartóztassák őket. A jó oldalát nézve: ha voltak őrök, akkor volt mit őrizni. Dean most még szilárdabban hitte, hogy a gyilkosságok megoldása Elizabeth Marbrough házában rejlik. Ha kiderül, hogy a boszorkányt valahol máshol temették el ‒ például az egyik temetőben, ahol ő és Sam már jártak ‒, akkor a mai séta csak időpocsékolás volt. Szóval valójában a szellemállatokkal vívott ádáz harc volt a legjobb dolog, ami az utóbbi időben történt, mert reményt adott Deannek, hogy jó irányba haladnak.

‒ Álljon fel ‒ emelkedett lábra, és kezet nyújtott Bairdnek, amit az öreg azonnal megragadott határozott, megfeszített tenyérrel. ‒ Menjünk, süssük meg a boszorkányt.

Baird, aki még mindig az adrenalintól feldobott mámorban tobzódott, felkacagott:

‒ Ez a legjobb meghívás, amit egész héten hallottam.

Juliette Monroe lázasan gondolkodott. Olyan borzalmat élt át, amilyet soha nem képzelt volna. Látott horrorfilmeket, olvasott horrortörténeteket, tanúja volt egy balesetnek, amelyben valakinek a holttestét szétkenték az utcán, és a vérfoltok hetekig ott maradtak... De semmi sem rémítette meg jobban, mint a látvány, ahogy két ismerőse a saját holtteste felett áll.

Juliette megpróbált lassan és mélyen lélegezni, hogy megnyugtassa szívverését és remegő kezét. Howard Patrick képe, amint a háza felé sétál, újra eszébe jutott, és a légzése gyors és felszínes lett, és úgy tűnt, hogy minden izma hiperaktív üzemmódra vált. Az izzadság végigfolyt a fején, és összegyűlt a hajkoronájánál, majd a halántékán és a homlokán futott végig. De az izzadás ellenére ‒ vagy éppen azért? ‒ Juliette fázni kezdett, és úgy döntött, hogy bekapcsolja a fűtőtestet nagy teljesítményre, hátha áram nélkül is működik. De ehhez le kellett mennie a földszintre, ami azt jelentette, hogy közelebb kerül a nem-Howardhoz és a nem-Stu-hoz. Ha meglátná valamelyiküket az ablakon keresztül, sikítani kezdene, és nem tudná abbahagyni. De minél tovább gondolkodott Juliette, annál hidegebb lett a szoba ‒ szó szerint másodpercről másodpercre. Valami a fűtéssel van? Akkor úgyis le kellene menni a termosztáthoz. Sötét volt a házban, mert Juliette maga húzta be az összes függönyt. Aztán felkattintotta a lépcső feletti kapcsolót ‒ hiába. Még néhányszor megpróbálta ‒ oda-vissza, oda-vissza, de nem, az elektromosság nem kapcsolódott varázsütésre. Juliette leszaladt a lépcsőn, és egyszerre próbált benézni a nappaliba és kinézni az ablakán, ahol a függönyök egészen fel voltak húzva. Nehezen ment, ezért Juliette oda-vissza pillantott egészen a falig, ahol a régi típusú termosztát volt; a szabályzón egy kis kart kellett a megfelelő irányba mozgatni. Átállította a „melegebb” jelre, és felkészült arra, hogy jellegzetes hangot hall, de csend lett. Szóval, mi áll rendelkezésre a házban? A nappaliban van egy kandalló és néhány fahasáb, de a többi a fakazalban van, és nem lehet hozzáférni. Vannak hordozható fűtőberendezések, de áram nélkül használhatatlanok. Vannak gyertyák és gyufák, lámpások és takarók, még egy elemmel működő rádió is. Egy havas téllel sújtott országban egyetlen otthon sem nélkülözheti ezeket a dolgokat, bár a hó még soha nem esett olyan mennyiségben, hogy a házat sokáig elvágta volna a külvilágtól. Még egy benzingenerátor is van a pajtában, de oda kimenni, miközben egy farkas kószál a ház körül... Nem is beszélve az egykor élő szövetségesekről.

Juliette nem akart sokáig lent maradni. Nem, az emeleten akart lenni, ahol szemmel tarthatta a farkast, Stut és Howardot, és ahol nem láthatták őt. Juliette összegyűjtötte azokat a dolgokat, amelyek jól jöhetnek: gyufát, egy erős lámpást és egy hordozható rádiót. A rádióban azonban nem volt elem, de valahogy a szekrény polcán lévő kávés-dobozba dugott néhányat, és most kivette őket, és az asztalra tette.

Juliette éppen a lépcső felé tartott, amikor kopogtak az ajtón.

Megdermedt. Az ajtó innen jól látható volt, ami azt jelentette, hogy bárki, aki a verandán tartózkodott, öt lépést tehetett oldalra, bekukucskálhatott a függönyök közötti résen, és láthatta őt. A kilincs elfordult, amennyire a retesz engedte. Juliette aztán a reteszt is becsúsztatta. Amikor mindezt tette, valahogy védve érezte magát. De most, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a farkasnak sikerült elvágnia az elektromos- és a telefonvezetéket, amikor világossá vált, hogy a farkas nem közönséges vadállat, hanem valamiféle szörnyeteg, amely képes feltámasztani a halottakat, már nem úgy tűnt, hogy két mechanikus eszköz segíthet.

Az ajtó egészen határozottan megremegett. Tudata egy része még mindig remélte, hogy Stu és Howard nem azok a halottak, akiket a farkas a hóban hagyott ‒ egyfajta fikció, amelynek nem volt anyagi formája. De a farkas nem lett volna képes elfordítani a kilincset, vagy megrázni az ajtót. Ez csak egyet jelentett: a farkas szövetségesei emberi testben voltak, és emberi tulajdonságokkal rendelkeztek: anyagisággal, talán intelligenciával. Hangokat azonban még nem hallattak.

Mielőtt ez megtörténhetett volna, Juliette felrohant az emeletre. A biztonságérzet eltűnt: bár a ház szobáit bezárva tartotta, az ajtók azonban törékenyek voltak. Mégis, egy ilyen helyzetben még a látszatvédelem is aranyat ért. Juliette bebújt a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és a magával hozott holmikat szorongatva hátradőlt. Felkapcsolta a zseblámpát, bár az ablakon keresztül rengeteg fény szűrődött be. Juliette-nek tetszett, hogy valami szilárdat érez a hátánál, bár tudta, hogy az ajtó nem vastag vagy erős; nem biztos, hogy ellenállna egy farkas karmainak, és egy jó rúgás talán betörné. De az ajtó egyfajta korlát volt, ami egy kis nyugalmat biztosított. Juliette meglepődve látta, hogy a borzongás alábbhagyott. Úgy tűnt, ha nemcsak elfogadta, ami történt, hanem cselekedett is, valahogy sokkal könnyebb volt összeszednie magát.

Juliette megengedett magának egy halvány mosolyt, amikor az ablaküveg szilánkjai berobbantak a nappaliba.