Boszorkány kanyon 24. rész

 Howard Patrick kinyitotta a Main Street-i ingatlanügynökségének ajtaját, belépett, és megnyomta a kapcsolót, aminek hatására nemcsak a fénycsövek villogtak, hanem a karácsonyfa fényei, a rajzfilmes Grincs és az elektromos menóra is, amelyet minden évben december elsejétől január ötödikéig a kirakatban helyeztek el. Ha talált volna egy elektromos Kwanzaa-kijelzőt, azt is elhelyezi, különösen azért, mert feleségével és két gyerekével ‒ négy évvel ezelőtt ‒ a karácsony mellett a Kwanzaa-t is megünnepelték, mert a gyerekekben meg akarta erősíteni az afrikai örökségük szilárd tudatát ‒ de főleg azért, mert azt akarta, hogy a vállalkozása, a Kaibab Realty, mindenre kiterjedő legyen. Mindenkinek szüksége volt lakásra, és ő akart az a fickó lenni, aki mindenkinek segít megvenni vagy eladni a sajátját.

Útban az íróasztala felé megállt, és bekapcsolta a rádiót, egy műholdas csatornát, amely csak ünnepi zenéket játszott. Johnny Mathis énekelte a „The Christmas Song”-ot, és Howard elmosolyodott. Szerette a kényelmes dolgokat; a jól megépített otthon luxusát, a zsíros bankszámlát, a családot és egy ismerős dal kényelmét. Megkocogtatta a termosztát nyilát, és a fűtés beindult.

A fényes és csiszolt asztala tölgyfából készült. Ezt azonban csak oldalról lehetett látni, mert az egész asztallapot elrejtették a papírok halmai, például nyomtatott listák, szórólapok, váltók, néhány (előfizetőkre váró) szerződéscsomag, összehajtogatott újsághirdetések és így tovább és így tovább. Egyszer Howard talált egy banki csekket, amely lesüllyedt a halom aljára, és két hónapig biztonságban feküdt ott. Már csak a telefon alatti papírmunka hiányzott.

Miután felakasztotta kabátját a fogasra, Howard leült, és kivette aktatáskájából a laptopját, amelyet azonnal az asztalán lévő alkalmi papírlapok tetejére helyezett. Egy újabb nap az irodában.

Howard először is ellenőrizte az e-mailjeit. Ahogy telt az idő, egyre több üzletet kötöttek online. Howard még nem jutott el arra a pontra, hogy a világháló segítségével mutasson be és adjon el lakásokat, de úgy vélte, ez a nap már nincs messze. Például a listák már kilométeres autóutazást helyettesítettek, mert az ügyfelek gyakran mentek olyan házakhoz, amelyeket már online találtak, de szerettek volna még egy pillantást vetni az ingatlanra személyesen, mielőtt a már megtervezett (néha jelzálog-kalkulátorok segítségével online) tranzakciót végrehajtják. Ma tehát tizenkilenc e-mailt talált: három spam (ezeket törölte), négy személyes, a többi pedig így vagy úgy, de a munkával kapcsolatos. Pontosan egy óra és tizenkilenc percbe telt, amíg elolvasta őket, és megpróbált válaszolni. Próbálkozott, mert az elküldött üzenetek mindig visszajöttek, és nem volt mód a műszakiak kihívására sem. Becsukta az ablakot, ránézett az órára, hátradőlt az íróasztali székében, és kinyújtóztatta a lábát. Nyolc ötvenhat. Kilenckor általában körbesétált a háztömb körül, és megállt a Wagon Wheelnél, ahol megivott egy csésze kávét és időnként fánkot vagy egy szelet almás pitét evett mellé; üdvözölte a barátokat és a szomszédokat, és tudatta velük, hogy a jó öreg Howard Patrick remek fickó, akivel öröm üzletelni.

Még egy gyors telefonhívásra volt ideje, mielőtt elindul. Tegnap megpróbálta elérni Juliette Monroe-t, mert hétfőn érkezett egy társaság Kaliforniából, akiket egy olyan farm érdekelt, mint az övé. A nő nem vette fel a telefont, ami szokatlan volt tőle. Üzenetet hagyott a hangpostáján, de nem hívta vissza, ami még szokatlanabb volt.

Próbálkozott Stunál, a tanyasi segédmunkásnál, a városi lakásában, de megint nem kapott választ.

Végül dobott neki egy e-mailt, de arra sem érkezett válasz a postaládájába.

El is utazhatott a városból, bár rendes körülmények között értesítette volna, ha ilyen tervei vannak. De még ha így is tett, általában meghallgatta a hangpostáját. És alig várta, hogy eladja a farmot, ezért azonnal megragadta volna az alkalmat, hogy megmutathassa.

Természetesen volt kulcsa, és meg tudta mutatni a nő nélkül is, de mindig szerette, ha kifejezett engedélye van, mielőtt bemegy valaki más otthonába.

Megnézte a nő számát, és tárcsázta. Négy csörgés, majd hangpostára futott. Meghallgatta a kimenő üzenetet, majd a sípszót, és azt mondta: „Juliette, itt megint Howard. Szombat reggel van, és ez a fickó hétfőn reggel jön, hogy megnézze a ranch ingatlanokat. Megmutattam neki a hirdetést, és nagyon érdeklődik, úgyhogy kérem, hívjon vissza, és tudassa velem, ha nem gond, hogy hétfőn elhozom. Köszönöm, és legyen fantasztikus hétvégéje.”

Az emberek a városban néha „Mr. Glorious” hívták, mert hajlamos volt, hogy ezt a szót használja, ha valaki megkérdezi tőle, hogy van, hogy megy az üzlet, hogy van a család, vagy hogy tetszik neki az időjárás. „Csodálatos”, mondta, „egyszerűen csodálatos!” Nem bánta a becenevet. Segített pozitív benyomást kelteni róla, és a siker az életben a pozitív benyomásokról szólt. A jó öreg Howard Patrick, a jó öreg Mr. Glorious, jó üzletet csinált.

És ez a mi jó öreg Howard Patrickunk, a jó öreg Slavno úr, remek üzletet csinál, és mindig tud segíteni nekem a ház eladásában!

Talán Juliette tényleg csak elfelejtette megmondani, hogy elutazik a hétvégére. Semmi gond, minden rendben.

 Mégis, valami történt Cedar Wellsben, és tegnap óta az alkalmi suttogás nyílt beszéddé változott. Embereket öltek meg ‒ nem tudni, kiket, és nem tudni, miért. Juliette pedig, aki egyedül élt a farmján, nagyon sebezhető volt. Plusz ezek a telefonos és e-mailes problémák... Valószínűleg jobb, ha azt a fél órát azzal tölti, hogy Juliette-hez vezet. Csak hogy megnyugodjon.

Ellenőrizni. Ne bízz senkiben, csak ellenőrizz mindenkit, és mindent.

Ezt tanította neki az apja, Dean is erre biztatta, és Sam emlékezett rá. A testvérek kikísérték Harmon Bairdöt az ajtón (még ott sem volt hajlandó megválni a fegyverétől, de ez nem baj: mostanában sokan jártak fegyverrel), és rögtönzött megbeszélést tartottak. Sokáig vitatkoztak, de aztán úgy döntöttek, megnézik, hogy az öregember csak hülyeségeket beszél-e, vagy tényleg tudja, mit mond. Igen, Baird magabiztosnak tűnt, és nem véletlenül járt már sok portyán, így biztosan többet tudott a szörnyekről, mint bárki más. De ezt biztosan ki kell deríteniük.

És ott voltak az erdőben. A reggeli nap, amely éppen csak kezdett átbújni a felhőkön, elérte a magas fenyőket. A hűvös északi szél rosszabb időjárást ígért. Dean egy Remingtonnal, Sam egy lefűrészelt sörétes puskával fegyverkezett fel; mindketten felszerelték magukat pisztolyokkal, kősó vagy sima lőszerrel és tartalék tárakkal. A fegyvert a hóna alatt szorongatva Sam egy szkennert is vitt magával ‒ a kis képernyőn paranormális aktivitás jeleit kereste ‒, amelyen zöld sugarak hullámoztak a fák között.

‒ Valami? ‒ kérdezte Dean.

‒ Minden tiszta.

Mint egy szarvasvadászat, azzal a különbséggel, hogy akkor már fogtak volna valamit. Őszintén szólva Sam nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy csak az idejüket vesztegetik. Baird azt mondta, hogy a szörnyek az erdőből jöttek, de ez egy nagy erdő, így talán rossz helyen keresnek. Különben is, az öregember már a kilencvenes éveiben jár. Csak azért, mert a legtöbbször eléggé tudatosan viselkedik, még nem biztos, hogy ez vagy az a betegség nem ködösíti az agyát. Befagyasztják itt a seggüket, miközben emberek halnak meg a városban.

‒ Talán máshol kellene próbálkoznunk, Mr. Baird? ‒ javasolta Sam.

‒ Sok helyen lehetnek, fiam ‒ Baird furcsán mosolyra húzta az ajkát. ‒ Nem lehet tudni, hogy honnan jönnek, vagy mikor, így csak találgathatunk. Tippelni és reménykedni, ez az, amiről szó van.

‒ Kezdek kicsit belefáradni a reménykedésbe ‒ ellenkezett Dean. ‒ Szeretnék valamit lelőni végre.

‒ Megkapod a lehetőséget, fiatalember. Hidd el. Megkapod a lehetőséget, túlságosan is hamar.

Hogy lehet ilyen biztos benne ‒ akarta Sam megkérdezni ‒, ha nem tudja, hol és mikor bukkannak fel? Már megtanulta, hogy Bairdből legtöbbször nehéz egyenes válaszokat kicsikarni, ezért nem is fáradozott a kérdezősködéssel. Úgy tűnt, Baird tudta, amit tudott, és a többivel nem törődött. Ugyanez bárkiről elmondható, gondolta Sam. Talán Baird meggyőződése valami olyasmi volt, mint a vallásos hit. Sam hitt egy felsőbb hatalomban, Dean viszont nem. Sam rendelkezett olyan különleges tudással, ami Deannek hiányzott, nem látta, nem hallotta, nem találkozott Istennel. Csak úgy érezte, hogy kell lennie valami többnek, mint amit a tudomány képes volt leírni, mert oly sok dolog, amit láttak és amivel harcoltak, szintén úgy tűnt, hogy a tudományos megértésen kívül létezik. Így hát, apja sokat hangoztatott igazolása nélkül is hitt. Végül is, a legtöbb lény, akivel találkoztak, szintén túl volt a megmagyarázhatóság határain. És apja dicséretes „Nézd meg!”-jére támaszkodva, mint kivételre, Sam csak elhitte. Baird is valószínűleg hitt abban, hogy a gyilkos szellemek itt fognak felbukkanni.

Sam éppen ki akarta kapcsolni a szkennert, amikor az egyik sugár felvillant és egy pillanatra eltorzult. A készülék halkan csipogott. Sam nem látta pontosan, hogy mit talált el a sugár, de egyértelműen volt ott valami.

‒ Dean...

‒ Megvan ‒ fújta ki Dean, és felemelte a puskáját.

Sam gyorsan kikapcsolta a szkennert, zsebre dugta, és elővette a puskáját.

Harmon Baird boldogan vigyorgott, mint egy őrült.

Egy szarvas állt előttük, és nagy, kifejezéstelen barna szemekkel bámult rájuk. Mégis, egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Most pedig igen. Aztán a szarvas elszáguldott, mint egy közönséges állat. Ők követték. Sam egy pillanatra elvesztette szem elől egy fa miatt, és amikor újra látótávolságon belülre került...

‒ Nos, mi lehetett volna az...

Ez egy bozontos, bundájú prérifarkas volt, hatalmas, vad agyarakkal, amelyeket akkor mutatott ki, amikor rájuk vicsorgott.

‒ Alakváltó ‒ mondta Dean.

Baird a vállához emelte a puskáját, és a prérifarkasra szegezte a szemét.

‒ Várjon ‒ mondta neki Dean. ‒ Adjon egy percet.

Baird zavartan nézett, de elhúzta az ujját a ravaszról.

A prérifarkas feketén felvillant, majd újra megjelent. Megismétlődött a sorozat.

Mint a tévé, mielőtt felkelsz a kanapéról, és rácsapsz egyet… – gondolta Sam.

Még mindig vicsorogva bámult rájuk, mintha támadni akarna. Mindhárman beletették az ujjukat a ravaszvédőkbe, lövésre készen.

Ahelyett, hogy támadott volna, megfordult és elszaladt.

A három férfi üldözőbe vette. Dean felüvöltött, amikor nekicsapódott egy ágnak, követve a prérifarkas útját. Baird úgy kuncogott, mint egy őrült.

Az állat megkerült egy fenyőfát, és eltűnt egy nagy gránittömbökből álló sziklafal mögött, amelynek árnyékos alsó felületét zöld és narancssárga zuzmó borította be, mint egy régi akkumulátor korróziója. Sam előrevetette magát, és szintén a sziklák mögé bújt. Onnan látta, hogy a fenevad farka eltűnik a bokrok között. De nem volt ideje megnézni, hogy Sam pontosan merről jött a sziklák mögül, mert arcon vágta őt egy nehéz ággal. Minden lepergett a szeme előtt, és a fiatalabbik Winchester elesett.