Boszorkány kanyon 23. rész

 Dean utasításának megfelelően Sam lent várakozott. Visszatérve Dean látta, hogy sikerült ott tartania Harmon Bairdöt is.

‒ Szóval, mi volt az, Dean? ‒ kérdezte türelmetlenül.

‒ Ez egy másik katona ‒ mondta a bátyja. ‒ Csak egy gyerek. Elvágták a torkát, és ugyanezt akarta tenni az itt lakó nővel is. De az öregnek igaza van ‒ ha lelövöd őket, elmennek. Pislogsz párat, és puff, eltűntek, mintha beszorultak volna egy teleportsugárba.

‒ Ha a megfelelő töltettel lövöd őket ‒ mondta Sam. ‒ Egyébként is, valószínűleg ki kellene vinnünk innen Mr. Bairdöt, mielőtt valaki jön, hogy kivizsgálja a lövéseket.

‒ Én is ugyanerre gondolok ‒ fordult Dean vissza a nőhöz, aki még mindig nem merte elhagyni a hálószobát. ‒ Asszonyom, indulunk. Rigginsék háza előtt talál egy rendőrt, és megkérheti, hogy maradjon ott, amíg megjavítják az ajtót.

A nő nem válaszolt; most aligha volt képes értelmes beszélgetésre. Dean úgy gondolta, hogy hamarosan magához tér, hiszen nem ájult el a helyszínen egy halott (és nem jobb állapotban lévő) férfi láttán, aki alig várta, hogy végezzen vele. Az idősebb Winchester egy vállrándítással a kocsihoz sietett, Sam és Baird pedig követte. A rendőrautó még mindig Riggins háza előtt parkolt. A Second Street ismét mögöttük volt, és senki sem jött ki a házból.

Azon a nyáron, amikor Dean tizennégy, Sam pedig tíz éves volt, az apjuk elvitte őket a Sziklás-hegységbe. Egy hétre kunyhót béreltek Coloradóban, és Dean számára ez paradicsomnak tűnt.

Kék égbolt, egy gyors patak futott el a hely mellett, ahol pisztrángot lehetett fogni, a patak túloldalán egy rét, ahová egy rusztikus fahídon átkelve lehetett eljutni, és ahol ezernyi vadvirág pompázott.

Ami megakadályozta, hogy valóban paradicsom legyen, az volt, hogy Dean tizennégy évesen inkább lányokkal találkozott, sportolt és aludt volna, minthogy folytassa az élethosszig tartó kiképzőtábor programot.

Apja azonban nem ajánlotta fel ezt a lehetőséget, és Dean odament, ahová az apja, és azt tette, amit ő mondott.

Ezen a napon Dean, az apjuk és Sam nehéz hátizsákokat cipeltek, amelyekben fejadagok és felszerelés volt egy háromnapos vadonbeli tartózkodáshoz. Apja mindkettőjüket megpakolta, és azt mondta, Deané nyolcvan, Samé hatvan kilót nyom. Saját terheikkel elindultak a magasabban fekvő vidékre. Egész délelőtt gyalogoltak, megálltak egy gyors ebédre, ami mogyoróvajas szendvicseket és mazsolát tartalmazott apja csomagjából, aztán továbbmentek. A rétek ritkultak, majd teljesen eltűntek és lombhullató fák következtek. Végül csak elszórtan maradtak fenyők a kemény, sziklás lejtőkön. A levegő kellemes és hűvös volt.

Az út nagy részében apjuk folyamatosan mesélt nekik a leckékről, amelyeket a tengerészgyalogságnál vagy az anyjuk halála óta a vadászatokon tanult. Mesélt nekik a loup garou-ról és a manitou-ról, az asszír ekimmuról, a görög keresről, a múmiákról, a gólemekről, a zombikról és még sok minden másról. Leírta a próbákat, a csapdákat és a hagyományokat, amelyekre egy nap majd támaszkodni fognak. A fiúkat persze már több vadászatra is elvitte, de elmondta nekik, hogy felkészíti őket arra a napra, amikor nélküle mennek majd.

Végül, amikor már későre járt, és a hegyoldal ‒ ahol voltak ‒ árnyékba burkolózott, azt mondta nekik: tegyék le a csomagjaikat, és üljenek le. Engedelmeskedtek, ahogyan azt általában tették.

Apjuk nem vette le a hátizsákját. Állva maradt.

‒ A legfontosabb dolog, amit szeretném, ha ebből megtanulnátok fiúk ‒ mondta, hogy soha ne bízzatok meg senkiben. Még bennem sem. Mindig ellenőrizzétek, amit mondanak nektek. Ha szántok néhány percet az ellenőrzésre, azzal később órákat spórolhattok meg. Akár az életeteket is megmenthetitek.

‒ Hogy érted ezt, apa? ‒ kérdezte meg Dean. Egy szörnyű gondolat máris felbukkant az agya mélyén, és rájött, hogy nem nagyon figyelt arra az útvonalra, amelyen idefelé jöttek, mert arra számított, hogy apja ismeri a visszautat.

‒ Úgy értem, egyikőtök sem ellenőrizte a hátizsákját, mielőtt elindultunk. Csak bíztatok abban, hogy beletettem azokat a dolgokat, amikre itt kint szükségetek lesz.

‒ Amire szükségünk lesz? ‒ kérdezte Sam.

‒ Fiúk, egy órán át ott ültök ‒ mondta apjuk. ‒ Addigra már majdnem besötétedik, és tábort kell vernetek. Holnap visszamehettek a faházba ‒ ha emlékeztek az útra.

Nem hiszem, hogy holnap, vagy holnapután találkozunk.

‒ Dean tiltakozni kezdett, aztán elhallgatott. Apjuk tesztelte őket.

Ezt tette. Tanította és tesztelte őket, és eddig megbuktak ezen a bizonyos teszten. Nem akart rontani a helyzeten azzal, hogy panaszkodik.

‒ Apa, nem teheted... ‒ kezdte Sam.

Dean félbeszakította. ‒ Fogd be, Sammy. Minden rendben lesz.

Sammy elhallgatott, és John elindult lefelé a hegyről. Dean úgy gondolta, hogy talán képes lesz követni a nyomokat, hacsak persze apja nem próbálja meg eltüntetni azokat. És lehet, hogy megteszi.

Amikor John eltűnt a szemük elől, a fiúk kinyitották a hátizsákokat. Fentről tisztességesen nézett ki: egy feltekert ponyva, amely felületes vizsgálat alapján akár sátornak is megfelelhetett volna. Alatta azonban Deanében egy doboz baseballkártya, néhány sertéshús és babkonzerv, de konzervnyitó nélkül, néhány tégla, egy műanyag zacskó tele összegyűrt papírral, és különféle egyéb, a vadonban egyáltalán nem használható tárgy volt. Samé is hasonlóan tele volt pakolva. Egyiküknél sem volt gyufa, hálózsák vagy sátor, iránytű vagy bármilyen azonnal fogyasztható élelmiszer. Vízet külön kulacsokban hoztak a mellkasukra szíjazva és az övükre csatolva, így Dean emiatt nem aggódott.

De már kezdett sötétedni, és hamarosan éhesek és álmosak lesznek.

‒ Mit fogunk csinálni? ‒ kérdezte Sam. Még csak tízéves volt, ezért Dean próbált elnéző lenni vele, de ha a kölyök elkezd pityeregni, akkor le fogja dobni a legközelebbi szikláról.

‒ Személy szerint én arra gondoltam, hogy lemegyünk ‒ válaszolta Dean. ‒ Megpróbálunk minél messzebbre jutni, mielőtt besötétedik, és akkor melegebb lesz a fák alatt, és kereshetek bogyókat vagy nyulat.

‒ De várnunk kell egy órát! ‒ tiltakozott a fiatalabb fiú.

‒ Ezt mondta apa. Azt is mondta, hogy a hátizsákjainkban három napra elegendő ellátmány van. El akarsz hinni mindent, amit mond, vagy enni akarsz ma este?

‒ Enni, azt hiszem.

‒ Akkor induljunk.

Végül másnap sötétedés után értek vissza a faházba… éhesen, fáradtan és dühösen. De Deannek be kellett ismernie, hogy értékes leckét tanult.

Ezt a leckét próbálta most is alkalmazni, miközben Harmon Baird történetét hallgatta.

Az öregnek két dologban igaza volt.

Tudta, hogy melyik házat támadták meg, és hogy a támadók lelövése végez velük. Dean a saját szemével győződött meg róla, hogy igaza volt, amikor besétált a házba, és szembeszállt a fiatal katonával. És most Sam ágyán ülve egy teljesen hihetetlen történetet hallgatott. Ha ő maga nem találkozott volna ilyesmivel ‒ mind eddigi életében, mind pedig konkrétan Cedar Wellsbe érkezése óta ‒, egy szót sem hisz el belőle.

‒ Kilencvenegy éves vagyok ‒ kezdte Baird, miután a testvérek bekapcsolták a szobafűtést, és hoztak neki egy Dr Peppert az üdítőautomatából. Levette a kalapját, és a feje majdnem kopasz volt, csak néhány hajszál terült el a rózsaszín, szövetszerű bőrön.

‒ Szóval már két ilyen, ahogy ti nevezitek, gyilkossági ciklust éltem át. Én ezt „negyven évnek” hívom.

‒ Negyven év miből? ‒ Sam csodálkozott.

‒ Semmiből. Ez csak negyven év. Nem beszélek róla senkinek, és ha rágondolok, tudom, mire gondolok, ugye?

‒ Ezzel nem lehet vitatkozni.

‒ A pokolba vele. Mindegy, a lényeg az, hogy ez a harmadik alkalom. Az elsőnél még zöldfülű voltam, de már láttam, hogy megtörténik. Apámat tomahawkkal ölték meg. A nagynénémet hátba lőtték. De a legrosszabb dolog a szomszédommal történt... egy lóhoz kötözték, és arccal lefelé húzták, amíg a bőre el nem tűnt.

‒ Jézusom. Ez durva ‒ mondta Dean.

‒ Igen, brutális, fiatalember ‒ értett egyet Baird. ‒ De mély benyomást tett rám, ezt elmondhatom.

‒ Elhiszem.

‒ Negyven évvel később minden kezdődött elölről. De akkor tudtam, hogy mi történik, mert már láttam korábban. Indiánok és katonák régi ruhákban. Emberek, akik megjelennek és eltűnnek, mielőtt észrevennéd. Állatok, amelyek más állatokká változnak. Az emberek vadállattá válnak, és a vadállatok emberré. Az egész olyan ismerős, és olyan szörnyű, hogy minden újra kezdődött.

‒ És mit csinált? ‒ kérdezte Sam.

‒ Mit csináltam? Harcoltam ellenük, ezt csináltam. Az első alkalommal egyikük sem jött értem, különben valószínűleg most nem lennék itt. De a második alkalommal? Eljöttek értem. Kilencszer támadtak rám. A puskámat, a pisztolyomat, a fejszémet és egy esetben még egy lángoló fatörzset is használtam, hogy megküzdjek velük… Láttam, mire képesek, és nem akartam hagyni, hogy ezt tegyék velem. Néhányukat megöltem, ha lehet ezt annak nevezni, másokat pedig csak elkergettem. Mintha könnyebb préda felé fordultak volna, miután megküzdöttek velem ‒ vakarta meg az öreg a szemét olyan hevesen, mintha ki akarná kaparni az üregéből, aztán megvakarta az orra hegyét, vörös nyomot hagyva rajta. ‒ Akkor már házas voltam, és az én csinos Bettymet is elintézték. Csak rövid időre hagytam egyedül otthon, csak annyi időre, amíg beszaladtam a városba utánpótlásért és lőszerért. Egy pisztolyt is nála hagytam, de valahogy mégis elkapták, felhasították a kulcscsonttól a melléig. Elástam hátul, és elindultam megkeresni, hogy melyikük tette, de persze őket nem igazán lehet követni.

‒ Miért? ‒ Dean csodálkozott. ‒ Nincs lábnyom?

‒ Néha van, néha nincs. Néha a nyomok nem vezetnek sehová. Néha változnak. A semmiből bukkannak elő, tudod? Ők... hogy is mondják most... ‒ Baird szárazon csettintett az ujjaival, emlékezve. ‒ Materializálódnak, ez az, a semmiből materializálódnak, aztán elvégzik a piszkos munkát, majd újra eltűnnek.

‒ Látta is már?

‒ Miután Betty meghalt, nem mentem haza. Eltemettem őt, és bementem az erdőbe, mert láttam, hogy onnan jönnek ki. Napokig éltem abban az erdőben, azt hiszem, épp annyira állatként, mint emberként, próbáltam megtudni, honnan jöttek, volt-e vezetőjük, ilyesmi, érted? És azt tapasztaltam, hogy nem voltak ott, aztán meg igen; és nem láttam semmiféle jelet, ami megmondta volna, hogy mikor vagy hol fognak felbukkanni. Egyik este az egyik pont előttem jelent meg… majdnem a fejem fölött, és azon tűnődtem, mi történt volna, ha pontosan ott tűnik fel, ahol éppen állok. Persze nem kérdeztem meg, hanem letéptem a fejét a fejszémmel. Ez legalább olyan jól működött, mint a lövöldözés. Már nem olyan erősek, ez a helyzet. Erősek, de már meghaltak, és úgy tűnik, elég boldogok, hogy visszamehetnek.

‒ Szóval jó úton járunk ‒ örvendezett Sam. ‒ Ők valóban halottak, akik visszatértek az életbe.

‒ Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki éleszti őket újra, és talán azt is, hogy miért ‒ mondta Dean. ‒ És véget vetni ennek.

‒ Ami nem egészen oda vezet vissza, ahonnan elindultunk ‒ mondta Sam. ‒ Csak vissza ugyanarra a környékre. Mr. Baird, ismer valakit, aki neheztelne Cedar Wellsre? Valaki, aki a támadások mögött állhat?

Baird a bal kezével megmarkolta a jobb könyökét, és a jobb keze mutatóujját a kis sárga fogaihoz ütögette:

‒ A második negyven év után elköltöztem a városból. Hatvanhatban, hogy pontos legyek. Betty nélkül nem tudtam itt maradni. Nem mentem messzire, légvonalban úgy tizenöt mérföldre, az utakon tovább. De persze számon tartottam a dátumokat, hátha megint megtörténik. Készen álltam, azt mondhatom. Tudtam, hogy mit kell tennem. Vissza kellett jönnöm a városba, és meg kellett próbálnom megállítani.

‒ Amit most is tesz ‒ értett egyet Sam. ‒ Ezért látják önt a támadások helyszínén. De kíváncsiak vagyunk, hogy tudja-e, ki lehet a felelős mindenért. Kell lennie valakinek, aki elindítja ezeket a negyveneseket. És ha megtaláljuk, végleg megállíthatjuk a gyilkosságokat.

‒ Ó, még nem mondtam el ‒ emlékezett vissza Baird. -Az első alkalommal, huszonhatban? A családom egy nagy marhatelepen dolgozott, és ott is élt. A támadások, amelyekben apám, a nagynéném és a szomszédunk meghalt, mind a ranch területén történtek. Anyám utólag meg volt győződve arról, hogy a farmnak köze van az egészhez. Hogy valami történt ott, ami ezt a gonoszságot hozta a helyre. Ezután nem akarta, hogy közöm legyen hozzá, a városba költözött… még akkor is, ha elmondtam neki, hogy a városban is történtek gyilkosságok, hogy a ranch nincs egyedül ebben a tekintetben, semmiképpen sem.

‒ Most már hisz neki? Gondolja, hogy a farm áll az egész mögött?

Baird elvigyorodott, és Deanben egy rajzfilmbeli keselyű képzetét keltette, aki egy különösen finom falatot céloz meg:

‒ A fenébe is, srácok, fogalmam sincs. Valahogy nem nagyon érdekel a farm, a város vagy bármi más. Csak azért jöttem vissza, mert mindennél jobban utálom ezeket a szellemeket. De csak gondolkodtam és gondolkodtam, és talán az a farm volt az, ahol minden kezdődött.

‒ El tudsz minket vinni oda? ‒ kérdezte Sam.

‒ Ó, azt a régi farmot már évekkel ezelőtt eladták. Kisebb részekre osztották, lakónegyedekké alakították, meg miegymás, nem tudom. Bármi is volt ott valaha, mostanra valószínűleg felszántották, kivágták vagy leaszfaltozták.