Boszorkány kanyon 22. rész

‒ Tedd le a fegyvert, nagyapa ‒ kérte Dean. ‒ Csak beszélgetni szeretnénk.

Dean nem igazán hitt a saját szavainak, de ebben a helyzetben nagyon is helyénvalónak tűntek. Bosszantó volt, hogy egy nap alatt másodszor is civilek céloznak rá.

‒ És azok a szirénák, amiket hallok, fiam, csak a szél a fák között? Azt hiszed, hogy valami idióta vagyok? Még mindig megvan minden érzékem, beleértve a hallásomat és a józan eszemet is.

‒ Nem kételkedtünk benne! ‒ szólt közbe Sam. ‒ Higgye el, mi sem akarunk itt találkozni a seriffel. Nem bánnánk, ha máshol lennénk, veled.

‒ Miért van ez így? Miről beszéljünk, fiatalember?

‒ Ugye nem maga áll az itteni gyilkosságok mögött? ‒ akarta tisztázni Dean.

Minél tovább nézte az idősebb Winchester az öregembert, annál világosabban látta, hogy az csak ember: nem pislogott, nem tűnt el, és (bár furcsán öltözött ‒ akárcsak Elmer Fudd a Nyúlvadászatban) nem az a katona volt, aki a bevásárlóközpont előtt megjelent.

‒ Megpróbálja megállítani őket. Ahogy mi is. Azt hiszem, mindannyian jobban járunk, ha összehasonlítjuk az eddigi benyomásainkat?

‒ Próbáljon meggyőző választ adni arra, hogy miért kellene hinnem önnek.

‒ Indiánoknak, katonáknak vagy medvéknek nézünk ki? ‒ Dean kétségbeesetten felhúzta a bőrdzsekije cipzárját, majd újra lehúzta. ‒ Látott már olyan lényt, aki modern, cipzáras bőrdzsekit visel?

Az öregember még jobban összeszűkítette a szemét, mint amilyen már volt ‒ csak apró fekete golyók voltak a húsos ráncok mögött ‒, és Dean kabátjára pillantott. Néhány lépéssel közelebb lépett, az aljnövényzeten keresztül nyomult, maga elé tartva a puskáját. Amit Dean első pillantásra látni vélt, most beigazolódott ‒ a fickó kabátján öv volt, és az alá egy kis baltát tűzött. Hullámokban régi sajtra emlékeztető szag áradt belőle. A légzése szaggatott és nedves volt, mintha folyadék gyűlt volna össze a tüdejében.

Ez az ember legalább kilencvenéves ‒ gondolta magában Dean. ‒ Vagy alig harmincöt éves, csak nehéz élete volt... Mégis, korához képest az öregember egész jól tartotta magát ‒ megint csak sikerült elrejtőznie Dean, Sam és a város összes zsaruja elől.

‒ Uram, mi csak beszélgetni akarunk önnel, összehasonlítani a jegyzeteinket ‒ mondta Sam. ‒ De ha nem jutunk ki innen, mire azok a szirénák megérkeznek, nem lesz rá esélyünk.

Dean nem értette a kifejezést, ami a ráncos arcára telepedett. Most az öregember tűnt zavarodottnak, vagy tétovának. Száját résnyire nyitotta, rózsaszín nyelvének széle végigsuhant az ajkán. Fekete szemei villogtak, és az álla remegett, de ez lehetett a krónikus remegés eredménye is. Dean lelkiismeretét nem zavarta az a kis verés, amit a fiú kapott a revolverrel. Lehet, hogy behorpasztotta annak a tragacsnak a motorháztetejét, de az Impalának nem esett baja ‒ ahhoz nagyobb erőfeszítésre lett volna szükség. De így megtámadni egy öregembert... nem volt helyes. Mármint Dean megtette volna, ha szükséges, különösen, ha nagyapa úgy dönt, hogy elsüti a puskáját, de sokkal könnyebb lenne, ha rá tudná venni az öreget, hogy tegye el a fegyvert.

És a szirénák egyre csak jöttek. Beckett seriff megadta a testvéreknek az ígért három percet, de egy másodperccel sem többet.

‒ Uram ‒ kiáltotta Sam. ‒ Sietnünk kell.

Udvarias, mint mindig. Biztosan a Stanfordon tanulhatta az illemet, mert John Winchester órarendjében nem szerepelt ilyen óra. Az öreg letette a fegyvert, és gyorsan, bizonytalanul elmosolyodott, kis sárga fogait, mint a kukoricaszemeket mutogatva. Aztán az arca hirtelen megereszkedett, a homloka ráncba szaladt, mintha az öregember egészen addig a pillanatig azt a reményt dédelgette volna, hogy egyedül ő tudja helyrehozni a dolgokat.

‒ Rendben ‒ mondta nyikorgó hangon. ‒ Menjünk.

‒ Van egy autónk ‒ mondta Dean, és elgondolkodott magában: nem tudom, lehet-e annyi frissítőt venni, amivel a közös utunk után kitakaríthatom.

Az Impala felé igyekezve a „fürge” szó jutott eszembe. Az öregember élénken lépett, és mire a seriffhivatal járművei megjelentek Dean visszapillantójában, már be is fordult a sarkon.

‒ Én Sam vagyok, ő pedig a bátyám, Dean ‒ fordult meg a fiatalabb Winchester az anyósülésen. ‒  Azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk egyszer s mindenkorra véget vetni ennek a gyilkossági ciklusnak.

‒ Gyilkosságok ciklusa ‒ köhögte ki az öregember ugyanolyan nedves hangon. ‒ Ez úgy hangzik, mint egyfajta motorkerékpár.

‒ Az emberek általában az első sorra szoktak bemutatkozni ‒ emlékeztette őket Dean.

‒ Ó... a nevem... ‒ Az öregember mintha tétovázott volna (Dean jól tudta, mi az oka ennek a tétovázásnak). ‒ A nevem Harmon Baird.

‒ Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Baird ‒ mondta Sam. ‒ Bűnügyi helyszíneken láttak téged, ezért van a rendőrség a nyomodban. Mi is kerestünk téged, de csak biztosak akartunk lenni benne, hogy nem az az öreg katona vagy, akit egyszer láttunk.

‒ Értem ‒ mondta Baird. ‒ Vissza kell mennünk.

‒ Vissza?

‒ Ezért voltam ott. Tudod, előjönnek az erdőből. Ha leselkedsz és nagyon mozdulatlanul ülsz, szellemként vagy szörnyű farkasokként láthatod őket.

‒ Úgy érti, hogy támadás lesz abban a házban? ‒ Az idősebb Winchester felkiáltott. ‒ Ezt akarja mondani?

‒ Hollóként jött ‒ válaszolta kitérően az öreg (Dean utálta, amikor az emberek rejtvényekkel magyarázkodtak). ‒ Aztán kígyóvá változott. Most egy ember ‒ egy lélek nélküli, üres ember. A szíve keserű és fekete, mint a szén.

‒ Gyerünk, haver! ‒ Dean könyörgött. ‒ Meg fog ölni valakit?

‒ Ó, igen ‒ válaszolta Baird. ‒ Addig fogja csinálni, amíg meg nem állítják. Meg fogja ölni őket.

Dean beletaposott a fékbe, és megpörgette a kormányt, száznyolcvan fokkal elfordítva az Impalát. Szerencsére az utcák még mindig üresek voltak.

‒ Hogyan lehet megállítani őket? ‒ kérdezte Sam.

‒ Lövés ‒ mondta Baird. ‒ Nem is lehetne egyszerűbb.

‒ Lehet őket egyszerűen lelőni?

‒ Mindent le lehet lőni. Van, akit megállít, van, akit nem. De igen.

‒ Lövés ‒ motyogta Dean. ‒ Mintha erre nem gondoltunk volna.

‒ Tehát nem szellemek ‒ érvelt a fiatalabb Winchester. ‒ És akkor mi lesz? Élőholtak?

‒ Halott vérfarkasok, akik élnek ‒ javította ki a bátyja. ‒ Nem fogom hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam.

‒ Persze nem akármilyen golyókkal.

‒ És milyen töltényeket használ? ‒ kérdezte Dean.

‒ Én kereszteket vések az enyémbe. Hadd munkálkodjon rajtuk az Úr ereje.

‒ Keresztek? ‒ Sam közbeszólt.

Dean rácsapott a kormánykerékre:

‒ Házi készítésű dumdumot csinál belőlük, te hülye! Vágj egy X-et az ólomba, és a lövedék a becsapódáskor felrobban. Ez a legrégebbi trükk a könyvben. Régi trükk.

‒ De ha szellemek vagy zombik vagy ilyesmi, akkor miért működnének jobban a robbanó golyók, mint a simák? ‒ Sam nem engedett.

‒ Talán a keresztek miatt. A szimbolika működik.

‒ Számomra az a legfontosabb, hogy működik. ‒ tette hozzá Baird.

‒ Én még mindig bízom a jó öreg kősóban ‒ motyogta a fiatalabbik Winchester. ‒ De mindegy is, ha le lehet lőni őket, akkor legyőzhetők.

‒ Igen, Munster nagyapa szerint ‒ értett egyet Dean. ‒ Hová megyünk, Baird?

‒ Ahhoz a házhoz a hegyes tetővel ‒ válaszolta Baird. ‒ Amikor utoljára láttam, arrafelé ment, ami azt jelenti, hogy ott keresi a zsákmányát.

‒ És egyenesen a zsaruk karmai közé ‒ emlékeztetett Dean.

‒ Ha még nem mentek el ‒ ellenkezett a fiatalabbik Winchester. ‒ Mr. Baird őt keresik, nem azt, amit ő látott. Még ha kiszúrnák is a gyilkost, nem tudnák, hogy ő az.

‒ Kivéve persze, ha elkezd mutogatósdit játszani ‒ ellenkezett Dean. ‒ Biztos vagyok benne, hogy ezt még egy hülye is ki tudná találni.

‒ Úgy villogott, mint egy karácsonyfa ‒ tette hozzá Baird. ‒ Mint egy füzér.

Amikor az Impala ismét a Second Streetre hajtott, Dean lelassított. Az egyik rendőrautó még mindig a ház előtt parkolt, a postaládán a „Riggins” névvel, de a többi eltűnt. Az utcán nem voltak rendőrök: bizonyára bementek, hogy kikérdezzék a nőt, aki hívta őket. Dean megállította az Impalát a nyeregtetős ház előtt.

‒ Így van, pont ott! ‒ Baird aggódni kezdett. ‒ A fiú már bent van!

‒ Honnan tudod? ‒ Sam csodálkozott.

‒ Már van érzékem hozzájuk ‒ dicsekedett az öregember. ‒ Ez már a harmadik alkalom, hogy ellenük megyek. Tudom, mire gondolnak... bár nem hiszem, hogy bármit is gondolnak.

‒ Gyerünk ‒ szakította félbe Dean. ‒ Majd később beszélünk.

A férfi egy Remingtont húzott elő az ülések alól, Sam pedig egy fűrészelt puskába töltött. Miután gyorsan körülnéztek, kiszálltak a kocsiból. Harmon Baird az ősi puskájával vonszolta magát. A bejárati ajtó zárva volt, de a hatalmas, padlótól a mennyezetig érő ablakokon keresztül Dean láthatta, hogy a hátsó ajtó tárva-nyitva áll. A ház üresnek látszott, semmi jele küzdelemnek. Egyáltalán nem volt sok látnivaló ‒ a tulajdonos úgy tűnt, hogy a minimális berendezést részesíti előnyben.

‒ A hátsó ajtóhoz! ‒ parancsolta Dean. ‒ Bemegyek!

Sam körbesietett a házon. Baird valójában még nem jutott el az udvarra. Dean megrántotta a kilincset, majd hátralépett, és egy helyet kiválasztva berúgta. Az ajtó csattanva kinyílt.

‒ Van itt valaki? ‒ szólt az idősebb Winchester.

Először azt hitte, hogy az öregember tévedett, és a ház üres, de aztán az első emeletről átható sikoly hallatszott.

Azt hiszem, valaki igen ‒ mondta magában. A lépcső felé rohant. Amikor odaért, látta, hogy Sam megjelenik a nyitott hátsó ajtóban. Dean a plafon felé bökött a hüvelykujjával, és intett Samnek, hogy maradjon nyugton. A testvére bólintott. Aztán Dean felhúzta a puskáját, és elindult felfelé a lépcsőn. Az első emelet kicsi volt, alig egyharmada az elsőnek. A fából készült lépcsőkorlát a teteje felé ívelt, és azon túl, egy kis ülőhely után két ajtó nyílt. Az egyik ‒ nyitott ‒ ajtóból ijedt nyöszörgés hallatszott, a másik mögül pedig a víz zúgása. Dean berontott az első ajtón, és vállát a karzatnak támasztva felemelte a puskáját. A szobában, a túlsó falnak dőlve, egy síró, sovány, negyvenes éveiben járó barna hajú nő állt. És előtte állt egy katona ‒  nagyon fiatal fickó, de ha az egyenruhából meg lehetett állapítani, ugyanabból az időből ‒ egy fenyegetően hatalmas késsel.

Egy vadászkés ‒ jegyezte meg Dean. A katona megindult a nő felé, de egy ágy volt közöttük. A fiú először tett egy lépést oldalra, mintha meg akarná kerülni az akadályt, majd felemelte a lábát, mintha megpróbálna átmászni rajta. Aztán ismét letette a lábát, és bizonytalanul megdermedt.

‒ Asszonyom ‒ szólította Dean halkan. ‒ Talán jobb lenne, ha most lebukna. ‒ Szavait kézjelekkel támasztotta alá.

A hangja hallatán a katona megfordult. Még csak egy kölyök volt, talán tizenhét éves ‒ vagy ennyi idős lehetett, amikor meghalt. A torkát elvágták, és a seb még mindig tátongott, száraz és papírszerű volt. Valami megrágta őt ‒ az arcán és a homlokán lévő lyukak csontot mutattak alatta. Ahogy Deanre nézett, meg-megvillant a szeme, és egy pillanatra olyan volt, mintha a csontjait belülről egy átlátszó fekete üvegből készült fényes villanykörte világította volna meg. Aztán egésznek látszott, ahogyan életében is kinézett, majd visszavillant az a hasított torkú halott, akit Dean először látott.

Bármennyire is bizonytalan volt korábban, úgy tűnt, nem okozott neki gondot felismerni, hogy Dean ‒ bár nem az eredeti célpontja ‒ jelenti a nagyobb fenyegetést. Dean felé vetette magát a nagy pengével.

Dean meghúzta a Remington ravaszát. A kősó robbanása eltörölte a fiatal katona fejének és mellkasának nagy részét. A sarokba kuporodott nő sikoltozott, ahogy a férfi darabjai úgy záporoztak rá, mint az eső.

A katona alsó része megingott és lezuhant, néhány másodpercig ülő helyzetben landolt az ágyon, mielőtt a padlóra esett. Ott összevissza pislogott, egy Dean számára egyre ismerősebbé váló mintát követve, majd eltűnt.

Az összes többi része is eltűnt ugyanabban a pillanatban. A falakat kősó borította, de nem húsdarabok, amelyeket Dean az imént szórt szét mindenfelé.

‒ Most már minden rendben van ‒ mondta Dean. ‒ Elment.

A nő hisztérikusan zokogva próbálta lerázni magáról azt, ami már nem volt rajta.

‒ Nem, úgy értem, teljesen eltűnt  ‒ tisztázta Dean.

‒ De...

‒ Tudom. Ne próbálja megérteni ‒ javasolta Dean. ‒ Így sokkal könnyebb.

A nő megpróbált mosolyogni a könnyein keresztül, majd felállt, és megtörölte a szemét az ujjával:

‒ Bárki is vagy, köszönöm.

‒ Nem probléma ‒ válaszolta Dean. ‒ És, ööö, lehet, hogy ki kéne hívnia valakit, hogy szereljen be elöl egy új ajtót. Valahogy eltörtem.