2022. szeptember 24., szombat

Boszorkány kanyon 21. rész

A rendőrségi terepjáró az út szélén állt, nyitott vezetőoldali ajtóval. A fényszórók nem világítottak, és bent sötét volt. Azt lehetett feltételezni, hogy kifogyott a benzin, és lemerült az akkumulátor, de az autó csak néhány órája állt itt, így a valódi magyarázat valószínűleg ennél bonyolultabb volt. Winchesterék a rádiójelentésekből értesültek a balesetről, nem sokkal egy emlékezetes kirándulás után; a Heatherhez vezető mozgalmas utazást követően visszatértek a motelbe. Mire a helyszínre értek, a rendőr holttestét már elvitték. Sam hallott valamit a rovarokról, de nem nagyon figyelt oda: semmi eredeti, rovarok, amiket még nem láttak a városban.

Már kezdett hajnalodni. Egy sárga szalag nagy fekete betűkkel ‒ „NE LÉPJÉK ÁT A SZALAGOT” ‒ zárta körül az autót, és elveszett a sűrűben. Odabent egyenruhások sürgölődtek, fényképeztek és méricskéltek. Mások kis, komor csoportokban gyűltek össze, és csendesen beszélgettek. Senki sem figyelt különösebben Samre vagy Deanre, egészen addig, amíg az egyik csoporttól elkülönült Beckett seriff. És nem tűnt barátságosnak.

‒ Kik maguk? ‒ kérdezte, ahogy közeledett hozzájuk. ‒ És ne jöjjenek nekem a National Geographic-kal, mert én csak a tetthelyeken látom magukat, és egyikük sem készít soha jegyzeteket vagy képeket. Épp most öltek meg egy embert, aki a  helyettesem és barátom volt, és nincs kedvem ostobaságokhoz, úgyhogy vagy egyenes választ kapok, vagy lehet, hogy alkotmányos próbaperünk lesz a jogtalan letartóztatásról.

‒ Nem azért vagyunk itt, hogy bajt csináljunk ‒ mondta Sam.

‒ Nem ezt kérdeztem.

Dean a zsebében kotorászott, és elővett egy bőrtáskát, amit Sam korábban észre sem vett.

‒ Inkognitóban vagyunk itt ‒ halkította le a hangját konspiratívan az idősebb Winchester, és megmutatta a személyi igazolványát. ‒ Belbiztonság.

A seriff átvette a kártyát, és alaposan tanulmányozta:

‒ Szép munka. Majdnem olyan jó, mint az igazi. Ha kicsit naivabb lennék, elhittem volna ‒ pillantott Samre. ‒ Magának is van ilyen? Vagy a Mezőgazdasági Minisztériumtól jött?

‒ Nem vette be ‒ motyogta Sam.

‒ Úgy néz ki.

‒ Én mondom neked, az igazat kell mondanod.

‒ Nos, rendben ‒ sóhajtott Dean. ‒ A kábítószer-ellenes hatóságtól jöttünk. Egy nagyon titkos küldetésen vagyunk.

Beckett seriff a bilincsért nyúlt.

‒ A gyilkossági ciklus miatt vagyunk itt! ‒ Sam sietve szólalt meg.

A seriff az öv mögé dugta az ujját, és megdermedt.

‒ Ilyen dolgokat vizsgálunk. Mindenféle paranormális esetet, különösen, ha az emberek szenvednek miatta. A folklór és a mítoszok szörnyeire vadászunk. Bizonyítékkal nem tudok szolgálni, de úgyszólván tisztességes tapasztalatokkal rendelkezünk. El kell ismernie, hogy ami itt történik, az nagyon is szokatlan.

‒ Szóval olyanok, mint a szellemvadászok?

‒ Olyasmi ‒ értett egyet Sam. ‒ Csak mi, velük ellentétben, valódiak vagyunk.

A seriff tekintete az egyik testvérről a másikra esett, majd vissza:

‒ Már nem is tudom, melyik történet az abszurdabb.

‒ Nos, az igazságot akarta, és csakis az igazságot ‒ vonta meg a vállát Dean. ‒ Megkapta.

‒ Így van ‒ erősítette meg Sam. ‒ Szüksége van a segítségünkre, és nekünk is jól jönne az öné.

‒ Tényleg a gyilkosságok miatt vagyunk itt ‒ kezdte az idősebb Winchester. ‒ Negyvenévente, mint az óramű. Szokatlan fegyverek. Még állattámadások is. Van jobb magyarázata?

‒ Minél jobb? ‒ kérdezte Beckett. ‒ Még nem hallottam az ön verzióját. Ön csak leírta, hogy mi folyik itt.

‒ Nos, az igazat megvallva, ezen a részen még dolgozunk.

‒ Értem ‒ mondta a seriff. ‒ Szóval mire is jó pontosan az összes szakértelmük?

‒ Legalább nem rohangálunk felhúzott farokkal, úgy téve, mintha mindent meg lehetne oldani hagyományos módszerekkel...

‒ Fiam ‒ szakította félbe Beckett fáradtan. ‒ Már vagy harminc órája nem teszek úgy, mintha bármit is meg tudnék oldani ebből az egészből. Talán egy kicsit több ideje. Szeretném megelőzni, megakadályozni, hogy még több ember meghaljon, ha lehet. De megoldani? A pokolba is, csak a várost akarom egyben tartani, amíg el nem múlik. Negyven év múlva ez már egy másik zsaru problémája lesz.

‒ De végleg megállíthatjuk! ‒ mondta Sam.

‒ Nos, hogy fogják ezt csinálni?

A fiatalabb Winchester megköszörülte a torkát:

‒ Hmmm... Ez a másik dolog, amit még nem tudunk. Attól függ, hogy miről van szó. De rá fogunk erre is jönni. Tényleg jók vagyunk az ilyesmiben.

A seriff lassan megrázta a fejét:

‒ Én magam sem hiszem el, de azért ide hallgassanak. Ha úgy gondolják, hogy tudnak segíteni... A bevásárlóközpont délben nyit. Már... ‒ a karórájára pillantott ‒  tíz perccel múlt nyolc. Hallottam, hogy a polgármester azt mondta, akkor sem halasztaná el a megnyitót, ha kövek hullanának az égből.

‒ De ha sok ember gyűlik össze egy helyen, akkor csábító célponttá válnak a gyilkos számára ‒ vetette közbe Sam.

‒ Teljesen igaza van. Úgy tűnik, nem tudunk kijutni. Trace éppen ezzel próbálkozott, Flagstaffba akart eljutni, hogy erősítést hozzon nekünk. A városon kívül nem tudunk telefonálni, de még e-mailezni sem. De ha az emberek be tudnak jönni, akkor ők is csapdába esnek, és ahogy mondja, a bevásárlóközpontban összegyűlve könnyű prédák lesznek. Tehát ha úgy gondolják, hogy tehetnek valamit, ami megállítaná, tizenegyig van idő. Dél körül én a plázában leszek. Ha meglátom önöket, és nem vetettek véget ennek az egésznek, mindkettejüket tanúként fogom kezelni. Van valamilyen elfogatóparancsuk?

A testvérek egymásra néztek, és érdeklődve figyelték a tájat.

‒ Nos, mi van, ha igen ‒ jegyezte meg a seriff. ‒ Mindent egybevetve, öt órájuk van. Ha tényleg ilyen profik, akkor még bőven van idejük.

‒ Megteszünk minden tőlünk telhetőt, seriff ‒ ígérte Sam. ‒ Őszintén.

‒ Nem mondhatom ki, de számítok magukra.

Beckett a kocsija felé fordult, de ekkor a rádiók életre keltek. Rövid beszélgetés után az egyik rendőr megszólalt:

‒ Seriff! Jodi Riggins kiszúrta azt az öregembert, azt hiszi, kelet felé tart a Secondon!

‒ Máris megyek! ‒ válaszolt Beckett.

‒ Várjon! ‒ Sam elkapta a könyökénél fogva. ‒ Menjünk előre. Ha tényleg megbízik bennünk, csak adjon nekünk öt percet. Senkit sem öltek meg odabent, ugye? Úgy gondoljuk, hogy ez az öregember a kulcs. Ha pedig szirénával megy, elijeszti, és újra eltűnik.

Beckett arcán olyan kifejezés ült, mintha mélységesen sajnálná a saját szavait.

‒ Három perc ‒ mondta végül. ‒ Ha elindulnak, én három perccel később követem magukat. Szóval mozogjanak.

Sam szaladt először az Impalához, és beült a volán mögé; Dean, nem volt hajlandó nyilatkozni, becsúszott a mellette lévő ülésre. Sam rálépett a gázra, mielőtt a bátyja még becsukhatta volna az ajtót. Útközben az idősebb Winchester elővett a kesztyűtartóból egy nikkelezett negyvenötöst, és ellenőrizte a tárat.

‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte Sam. Dean áthajolt a hátsó ülésre, és elővett egy Remington puskát.

‒ Csak a biztonság kedvéért.

‒ Beszélni akarunk vele, nem megölni ‒ ellenkezett a fiatalabb Winchester.

‒ Ez nézőpont kérdése. Csak annyit tudunk, hogy katona. Vagy egy indián. Vagy mindkettő.

‒ Ha látjuk, tudni fogjuk.

‒ Mikor?

‒ Amikor találkozunk vele. De ha egyik sem az, akkor is lehet, hogy tanú. Talán tud valamit. Talán még vadász is.

‒ Nem úgy néz ki, mint egy vadász ‒ ellenkezett Dean.

‒ Csak azért, mert nem sokan érik meg az öregkort. De ha figyelembe vesszük, hogy állandóan támadási helyszínek körül látják... Nekem nagyon úgy hangzik, mint egy vadász. És nálunk tapasztaltabb.

‒ Oké, igazad lehet, Sam. Nem fogunk lőni, ha meglátjuk.

Az autó jól kanyarodott, tekintve, hogy az utak lefagytak az éjszaka folyamán, és éppen csak kezdtek olvadni, és Beckett seriff háromperces ablakán belül már a Second Streeten cirkáltak. Egy jobb oldali postaládának az oldalára Riggins volt felfestve.

‒ Oké, valahol itt van ‒ motyogta Dean.

Sam lelassított. Átnézett az utca bal oldalán lévő házakra, Dean pedig a jobb oldalra. Két háztömb után az idősebb Winchester kiáltotta:

‒ Oda!

Sam a fékre lépett:

‒ Hol?

A bátyja egy egyemeletes bungaló és egy nagy, nyeregtetős, a hetvenes években épült faház közötti nyílásra mutatott.

‒ Pont ott volt, az ál-síház mögött. Az öregember és a fegyvere egyazon évben születhetett. Egy kés vagy egy balta is volt a derekán, de nem láttam pontosan.

‒ Te menj utána, én megkerülöm a másik oldalt ‒ mondta Sam. ‒ Megpróbáljuk bekeríteni. És ha lőnünk kell, ne hagyd, hogy kereszttűzbe csaljon minket.

‒ És én még azt hittem, hogy nem fogsz lőni.

‒ Nem fogok. Azt mondtam... „ha muszáj”.

‒ Nincs kereszttűz ‒ ismételte meg az idősebb testvér.

Kiszállt a kocsiból, és a faház felé trappolt, miközben Sam körbeszaladt. A ház mögött a fák egyre sűrűbbek lettek, és Sam először senkit sem látott az udvaron, csak Deant. Már megint elszalasztottad! ‒ gondolta egyre frusztráltabban. De ekkor az idősebb Winchester felkiáltott, és egy öregemberre mutatott, aki a fák között próbált elbújni. A testvérek alacsony, tüskés bokrokon átugorva és lógó ágak elől kitérve rohantak felé. Az öregember is sprintelt, de a lábai már nem voltak elég erősek, és a hosszú pisztolya is akadályozta. Pár perc múlva Winchesterék utolérték, de az öreg azonnal Dean gyomrát vette célba. A távolban sziréna üvöltött.

‒ Ha bármelyik rohadék megmozdul, széttéplek, mint egy tonhalkonzervet.

A hunyorgó szemek csillogásából Sam tudta, hogy az öregember pontosan ezt fogja tenni.


Wanda Sheffield feldúlt volt, amikor észrevette, hogy a havazásnak reggelre vége. Előző este egy takaró alatt összegömbölyödve remélte, hogy egyik napról a másikra fehér takaró borítja be a földet és a fákat, megteremtve a téli varázslat érzését, amely mindig karácsonyi hangulatba hozta. Wanda imádta a karácsonyt: a zenét, a díszeket és az általános ünnepi hangulatot. Még a zsúfolt bevásárlóközpontokban sem jött zavarba a bevásárlástól, mert minden részleg ki volt dekorálva. Wanda a piros és a zöld árnyalataiban pompázó ruhát viselt, és mosolygott, kétségtelenül úgy, mint egy boldog idióta.

A karácsonyi hangulat idén még nem érkezett meg, de biztosan visszatér. Csak még korán van. És egy jó kis havazás talán orvosolná a helyzetet.

Vanda úgy döntött, hogy a csalódottságot valahogy el kell fojtani. Feltett egy kanna jó francia kávét a tűzhelyre, betett a sütőbe néhány croissant-ot, amit a minap vásárolt, és kivett a hűtőből egy üveg áfonyalekvárt és tejszínt. Ha már kényeztetni akarta magát, nem elégedett meg a félmegoldással. Elővett egy porceláncsészét a szekrényből, olyat, amelyikhez csészealj tartozott, és egy kanál cukrot tett bele.

Wanda nem szerette a rendetlenséget, ezért még nem díszítette fel a házat, bár éppen készült rá. Egyébként a házát ‒ egy nyeregtetős faház ‒ tisztán tartotta, például főzés után mindig a mosogatóba tette a konyhai eszközöket, és vékony sugárban folyatta a vizet. Reggeli után Wanda elöblítette az edényeket, és betette őket a mosogatógépbe. Kiegyenesedett, és megpillantott egy árnyékot az ablakban. Wanda az ablakhoz lépett, ahonnan kilátás nyílt a negyedhektáros udvarra és a mögötte álló fákra.

Több madár ‒ Wanda, mivel nem tudta, hogy hívják őket, beérte a semleges KSZM-vel (Kicsi szürke madár) ‒ a tegnapi hóban kotorászott, és bogarakat vagy magvakat próbált kihalászni belőle. A fehér lepel alól fű látszott ki, egy vézna, nádhoz hasonló bokor hajlott a hó és a jég súlyától a földhöz, menedéket nyújtva a madaraknak. De a téli látogatók egyike sem tűnt elég nagynak ahhoz, hogy ilyen árnyékot vessen az ablakra. Wanda a hideg üveghez szorította az arcát, és különböző szögekből kezdett átnézni rajta, ködös foltot hagyva az üvegen, és megpróbált nagyobb madarakat keresni. Lehetett egy sólyom, vagy akár egy olyan ritkább látogató is, mint az a fekete medve, amelyet Wanda régen látott a városban. A medvék télen téli álmot alszanak, ugye? Megvonta a vállát. Egy felhő kerülhetett a nap elé... vagy inkább a nap kukucskált át a felhőkön, és nem volt árnyék. Elfordulva az ablaktól, Wanda még egyszer körülnézett a szobában: minden a helyén volt, nem volt croissant-morzsa az asztalon, és a mosogató peremén sem volt fröccsenés. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, felment az emeletre, hogy gyöngyöző fürdőt vegyen. Wanda pénztárosként dolgozott egy szupermarketben (nem túl eredeti, de a megélhetéshez elég volt), de ma szabadnapos volt, és a bevásárlóközpont déli nyitvatartásától eltekintve csak az volt a programja, hogy kipihenje magát. A társalgó a konyhára és a nappalira nézett, itt voltak kényelmes fotelek, egy lámpa és egy könyvespolc új könyvekkel. A fürdő után az ember belemerülhetett Laura Lipman detektívregényébe. Ezután következett a hálószoba ‒ egy sarokszoba tetőablakokkal, a legfényesebb a házban ‒ és a fürdőszoba. Wanda először a fürdőszobába ment, és elindította a vizet, belerázott néhány illatos, hidratáló habfürdőpelyhet. Kivett egy vastag, fehér törölközőt a kád végében álló antik szekrényből, ahol a kádak göngyölve és rekeszekbe dugva voltak, és szépen összehajtogatva a szekrény tetejére tette. Miközben a víz csobogott a majdnem üres kádban, mintha zajt hallott volna odalentről. Csak egy puffanás vagy döccenés, aligha  figyelemre méltó, kivéve, hogy nem voltak háziállatai vagy látogatói, és nem hagyta bekapcsolva odalent a rádiót és a tévét. Talán egy madár repült be az ablakon. Odament a fürdőszoba ajtajához, és hallgatózott.

A hang nem ismétlődött meg.

De most valami más furcsaság is történt. Az ajtóban a levegő hűvösebbnek tűnt, mint néhány pillanattal ezelőtt. Elég sokáig maradt ott, hogy megbizonyosodjon róla.

Igen, a lépcsőn mozgó levegő szállt felfelé, és a kinti fenyőerdő illata felerősödött, harcba szállt a fürdőpelyhek virágillatával.

Valaki belépett a hátsó ajtón.

Volt egy telefon a hálószobájában. Mezítláb, olyan halkan járkálva, ahogy csak tudott, sietett oda.

De még nem ért a szobába, amikor lépéseket hallott a lépcsőn...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése