Boszorkány kanyon 18. rész

 ‒ Teljesen el vagyunk vágva a külvilágtól ‒ foglalta össze Beckett seriff.

Kihívta Trace Johansent az épület elé, ahol nem hallhatták őket. Az éjszaka ‒ pontosabban a kora reggel ‒ hűvös volt, és mindketten begombolták a kabátjukat, leengedték a sapkájukat, és beszélgetés közben körbejártak.

‒ A távolsági hívásokra gondolsz?

‒ Távkapcsolat, e-mail, rövidhullámú rádió. Még faxot is próbáltam küldeni, de persze ahhoz is távolsági szolgáltatásra van szükség. Ezt nem értem ‒ a seriff sápadtnak és kimerültnek tűnt. ‒ Sok mindent nem értek mostanában.

Trace-t jobban megrázta ez a beismerés, mint gondolta volna. Felnézett Jim Beckettre, aki többet tudott a bűnüldözésről, mint amennyit Trace valaha is tudni fog;  ezt a tudást olyan emberismerettel ötvözte, amely lehetővé tette számára, hogy bölcsen és jól kamatoztassa a tapasztalatait. Lehet, hogy Jim vidéki seriff volt, de a legjobb törvénytisztelő, akit Trace valaha is ismert. Mindig is zsaru akart lenni, és ez nagyrészt Jim példamutatásának volt köszönhető. A gondolat, hogy Jimnek bármi bajt okozhat, ijesztő volt.

‒ Tehetünk valamit? ‒ kérdezte Trace.

‒ Igen. Most fogod az egyik Yukonunkat, és úgy vezetsz, mintha ördögök lennének a nyomodban ‒ mondta Beckett. ‒ Menj Flagstaffba, ha muszáj. Használd a mobiltelefont, rádiót, füstjeleket, de lépj kapcsolatba a DEA-val, és küldj ide néhány embert, amilyen gyorsan csak tudsz.

‒ Értettem, főnök.

‒ Légy óvatos odakint, Trace. Nem akarok túl nagy nyomást gyakorolni rád, de sok múlik ezen. Teljesen túlterheltek vagyunk itt, és van egy olyan érzésem, hogy a dolgok előbb rosszabbodnak, mint hogy jobbra fordulnának. A támadások száma folyamatosan emelkedik, mindannyian túl sokáig voltunk szolgálatban, fáradtak vagyunk, és el fogjuk veszíteni a fejünket, hibákat fogunk elkövetni. Nagy szükségünk van erősítésre. Megpróbálunk innen átjutni, de rossz érzésem van. Mintha nem csak olyan dolgokkal foglalkoznánk, amiket megértünk, érted? Mintha valahogy a szabályok megváltoztak volna.

‒ Szívesen segítek, seriff.

‒ Oké. Nagyszerű fickó vagy, Trace. Nagyszerű karrier áll előtted. Nos, most menj és hozz nekünk néhány zsarut.

Trace eltöltött egy percet, hogy öntsön magának egy keveset a kávénak nevezett iszapból, és felkapjon néhány üveg vizet. Meggyőződött róla, hogy nála van a mobiltelefonja, hogy a benzintank tele, és hogy a puska a Yukonban van, amit kipróbált. Miután mindezzel végzett, beült a volán mögé, és elhúzott az őrs elől, a város északkeleti sarkában. A 180-as főút tizenkilenc mérföldre volt az állomástól, és egyenesen Flagstaffba vezetett.

Az első tizenkét mérföld gyorsan eltelt. A felhők elvonultak, és az éjszakai égbolt tiszta volt, csillagok és félhold ragyogott az útra. Nem illett egy rendőrtiszthez, hogy ezt gondolja, de ha végigcsinálja, tudta, valamiféle hős lesz. A napot az ő kétségbeesett hajtása mentené meg. Elmosolyodott a gondolatra, és azon tűnődött, vajon kap-e kitüntetést, bekerül-e a képe az újságokba.

A tizenharmadik mérföldnél a motor kopogni kezdett. Trace tudta, hogy az osztály jól karbantartja a járműveiket, ezért úgy hitte, hogy nem lesz gond.

Egyébként is, tekintve küldetésének sürgősségét, nem akart visszafordulni, hogy egy másik autót is megnézzen. Továbbment.

Egy újabb mérföld múlva a kopogás egyre rosszabb lett. A terepjáró a legrosszabbkor kezdett rázkódni az úton. Trace halkan káromkodott. Ilyen tempóban még az autópályát sem éri el, nemhogy Flagstaffot.

Oldalra húzódott. Nem látott más járművet kint, és ez egy eldugott, erdős, kétsávos út volt, de a biztonság kedvéért ki akart kerülni a forgalmi sávból. Miután megállt a leállósávban, megpróbálta a mobiltelefonját és a rádióját. Egyik sem működött. Nem volt más választása, minthogy továbbhaladjon.

Az út felé fordította a kormányt, és enyhén megnyomta a gázpedált. Ahogy a terepjáró lassan haladt előre, a fényszórók kettős sugarában rovarfelhőket látott. Bogarak, ebben az időben? Ennek semmi értelme nem volt. Normális esetben tavaszig nem szoktak nagy mennyiségben megjelenni, és különösen egy ilyen hideg, havas napon ‒ a hőmérséklet most sem lehetett magasabb mínusz huszonöt foknál ‒ nem számított volna arra, hogy akár egyetlen rovart is láthat.

De azért nagy erőkkel voltak jelen. Legyek, méhek, darazsak, lepkék, szúnyogok, szitakötők, bogarak... annyi, amennyit egy teljes nyári napon látni.

De ezek együtt nyüzsögtek, ami soha nem történt meg, és mindannyian a járműve körül gyűltek össze. Úgy tűnt, hogy másodpercenként újabbak jöttek, mintha a fényszórók fénysugaraiban materializálódtak volna. Ez nem lehetett ‒ a környező erdőkből kellett kirepülniük, és a fény vonzotta őket. Trace-nek azonban ez nem tetszett, és beindította a motort, áthajtott a bogarakon, ki az útra.

Azt hitte, gyorsan maga mögött hagyja őket, de nem így történt. A rovarok a fényszórókban maradtak, kivéve azokat, amelyek a szélvédőre pattantak. Nyomta a gázt, és a terepjáró kopogva, de előrebukdácsolt. Ötven, ötvenöt, hatvan. Kizárt, hogy ezek a bogarak ilyen sebességgel az útjában repkedjenek.

De azt tették.

Egyre több és több csapódott a szélvédőbe. A bogár hullák az üveget borították. Bekapcsolta az ablaktörlőt, és befújta a szélvédőt, de így csak elkenődött, átláthatatlan fóliává változott. És másodpercenként még több csapódott neki. Hamarosan meg kellett állnia, különben azt kockáztatta, hogy lehajt az útról, vagy belehajt egy szembejövő járműbe.

Aztán egy bogár zümmögését hallotta a Yukon belsejében. Úgy hangzott, mint egy méhraj, de ugyanolyan könnyen lehetett volna lólégy, darázs vagy valami más.

Nem látta a sötétben, és nem merte levenni a szemét arról a kevéske útról, amit ki tudott venni. A feje felé zümmögött, aztán távolodott, felé suhant, majd ismét visszatért.

Másodperceken belül a zümmögéshez egy magas hang is csatlakozott, ami csakis egy szúnyog lehetett. Amint Trace meghallotta, a szúnyog az arcába csípett. Rácsapott, és megpofozta magát. Ezúttal hangosan káromkodott.

Egy másik zümmögés is közbeszólt. Meg kellett állnia, be kellett zárnia a szellőzőket, vagy bármit is használtak ezek a kártevők, hogy bejussanak, és meg kellett ölnie őket, mielőtt megcsípnék. Ha egy méh megszúrja miközben vezet ‒ amúgy is félig vakon ‒, az akár végzetes is lehet. Emellett, gondolta, ha a többieket hátrahagyta ‒ a szélvédőn keresztül már nem látta őket ‒, lekaparhatja az üveget, és továbbmehet.

Hirtelen fékezett, és jobbra rántotta a kormányt. A leállósáv gyorsabban jött, mint gondolta volna, és úgy visszapattant, hogy majdnem a tetőbe csapta a fejét. A biztonsági öv így is fájdalmasan belemart a vállába.

Ahogy a járművet remegve megállította, az egyik méh a nyakába fúrta a fullánkját, közvetlenül a jobb füle alatt.

‒ A francba! ‒ kiáltotta Trace, és nyakon csapta magát.

Azt hitte, lecsapta a méhet, de ez nem mentette meg a csípéstől. Felkapcsolta a lámpát, hogy megtalálja és megölje a második méhet. Látta, hogy rovarok nyüzsögnek a szellőzőnyílásban. Hátulról megbökve a földre zuhantak, és szinte hangtalanul felszálltak: a motor zúgása elnyomta a kis szárnyak zizegését. De néhányan a saját zümmögésüket és nyikorgásukat is hozzáadták a kakofóniához. Trace be akarta zárni a szellőzőnyílást, de mintha csak parancsszóra támadtak volna a kezére, és hirtelen ijedtében elrántotta a tenyerét. Mintha ez a kis győzelem inspirálta volna őket, a rovarok megduplázott buzgalommal özönlöttek a szellőzőnyíláson keresztül. Trace lehúzta a sapkáját, és elkezdte elhessegetni, de azok rávetették magukat védtelen fejére ‒ végigmásztak az arcán, bemásztak a szemébe. Kinyitotta a száját, épp egy újabb káromkodást akart kinyögni, mire azok bemásztak, az ínyébe és a nyelvébe haraptak. Tudta, hogy megölik, ha egy másodperccel tovább marad a terepjáró vezetőfülkéjében. Jim és Cedar Wells lakói számítottak rá. Nem hagyhatta, hogy néhány rovar megakadályozza abban, hogy segítséget kérjen. Odakint pedig képes lenne futni.

Megerősítette magát, és kinyitotta az ajtót. Ahogy ezt tette, elvesztette az egyensúlyát, és kiesett, hogy az út szélén lévő hóban és fűben landoljon.

És ekkor ellepték. A földről jöttek a hangyák, a csótányok, a pókok, a tarantulák, a skorpiók, a százlábúak, harapásaik és csípéseik, mint folyékony tűz, mérgüket egyenesen Trace ereibe fecskendezve. Az égből a méhek, a sárga méhek és a szúnyogok támadtak. Molylepkék repültek az orrába, eltömítve az orrjáratait. Szúnyogfelhők repültek a szájába, elszorították, megfojtották.

Megpróbált felállni, de mindez elnehezítette, és a rajta átáramló mérgek legyengítették az izmait. Már nem látott, a szemei régen bedagadtak. Hasztalanul, értelmetlenül tapogatta a pisztolytáskájában lévő berettát, mintha millió rovart tudna lelőni a benne lévő töltényekkel.

Gondolatai a hátrahagyott emberekre terelődtek, a szüleire, a nővérére, Jimre és mindenkire, akivel együtt dolgozott a seriffhivatalban.

Az, hogy egy jelvényt, egy fegyvert és egy egyenruhát kapott, a legnagyszerűbb dolog volt, ami Trace Johannsennel valaha történt. Ennek megfelelően élni, hogy a város hőse... ez olyan tökéletes lett volna.

Az lett volna...