Heather egy piros pick-up teherautóval hajtott a motelhez, amelyet elmondása szerint akkor használt, amikor hétfőnként, szerdánként és péntekenként ingázott a flagstaffi főiskolára.
‒ Szerintem beléd van zúgva ‒ cukkolta Dean halkan, miközben az öccsével együtt követték a kisteherautót az üres, sötét utcákon keresztül.
‒ Nem hiszem ‒ ellenkezett Sam.
‒ Nem látod? Nem tudja levenni rólad a szemét!
‒ Megőrültél? Egyszer rám nézett, aztán csak az arzenálunkat bámulta. Biztos azt hitte, hogy valamiféle gyilkosok vagyunk.
Dean felhorkant:
‒ Most adhatnék három obszcén választ, de nincs kedvem hozzá.
‒ Ó, igen? ‒ csattant fel Sam. ‒ Nem késő már egy kicsit ragyogni a jó modorral és a jó ízléssel?
‒ Nem erre gondoltam. Csak az van, hogy olyan könnyen feladod, mintha majmokat fognál egy hordóban ‒ könnyű és nem szórakoztató.
‒ Azt hiszem, ez egy hal ‒ mondta Sam.
Dean félrenézett az útról, és értetlenül meredt az öccsére:
‒ Miféle hal?
‒ Halat fogni egy hordóban.
‒ Mi olyan vicces egy hordó halban?
Sam hallgatott. Dean jól tudta zavarba hozni őt a saját logikus következtetéseivel, és ilyenkor Samnek le kellett fújnia a vitát. De Dean fejében már valami más járt.
‒ Tudsz a visszapillantó tükörbe nézni, de úgy, hogy az természetesnek tűnjön?
Sam megpróbálta, de nem ment.
‒ Rendben, akkor figyelj rám. Megesküdnék, hogy valakik vannak a nyomunkban azóta, mióta elhagytuk a motelt.
‒ Követ minket valaki?
‒ Úgy látszik.
‒ Nem hiszem, hogy szellembarátaink a volán mögé ültek.
‒ Vagy talán megszálltak valakit?
‒ Vagy az emberek parancsait követik ‒ sóhajtott Sam.
‒ Megpróbáljam őket lerázni?
‒ De akkor elveszítenénk Heathert ‒ ellenkezett Sam.
‒ Igen ‒ értett egyet a bátyja. ‒ Csak zavar engem.
Továbbhajtott, figyelmét Heather teherautója és a mögöttük lévő fények között megosztva. Következetesen maradtak néhány háztömbbel hátrébb. Amikor Dean lelassított, hagyva, hogy Heather messzebb kerüljön, a mögöttük lévő jármű is lassított.
Amikor körülbelül fél mérföldre voltak Heatherék házától, az autó, amelyről Dean azt hitte, hogy követi őket, balra kanyarodott egy mellékútra.
‒ Ó, ember ‒ vigyorgott Dean. ‒ Ennyit erről.
‒ Mi ez?
‒ Elmentek.
‒ Mégsem követnek minket?
‒ Ez nagyon is lehetséges. Ez egy kisváros, és nincs sok út. Gondolom, az a kocsi és mi történetesen pont azon az úton mentünk, amire nekik is szükségük volt.
‒ Rendben ‒ motyogta Sam. ‒ Mindegy, itt vagyunk.
Heather a kapuhoz hajtott, és néhány másodperccel később eltűnt az udvaron. Amikor a kapu bezárult, Dean be akarta indítani az Impalát, de Sam megállította:
‒ Várj egy kicsit. Várjunk még egy percet.
‒ Már otthon van.
‒ Hadd menjen be.
Dean megvonta a vállát: Nyilvánvaló, hogy az itteni események miatt bent sem volt sokkal biztonságosabb, mint odakint, de talán Sam mégiscsak vonzódott Heatherhez. Ahogy ő is.
A helyzet Cedar-Wellsben egyre súlyosabbá vált.
Dennis Gladstone mélyen aludt, és három nagyon barátságos és nagyon szőke csibéről álmodott, amikor furcsa, fanyar szag ‒ áporodott föld és levegő keveréke ‒ ébresztette fel. Dennis felült az ágyon, és bekapcsolta az éjjeli lámpát. Kiderült, hogy a cowboy bűze volt ‒ a levegő ki-be fütyült a kilyukadt tüdején át. Mielőtt Dennis kinyithatta volna a száját, az idegen elővette a revolverét, és mellbe lőtte Dennist.
Maria Lima nem tudott aludni. Végül feladta, és igyekezett nem felébreszteni a férjét és a kislányát, lement a nappaliba, ahol leült a kanapéra egy párnával a karjában, és a tévét bámulta, a hangot lehalkítva. Hirtelen, mintha a semmiből (a kanapé a falnak volt támasztva), kezek jelentek meg, és megragadták Mariát a torkánál fogva. Eszmélete elvesztése előtt Maria meglátott egy nőt, aki szövött hálóinget viselt. A nő nyaka szabadon maradt, és a bőrén zúzódások sötétlettek. Maria semmi mást nem látott.
Larry Gottschalk éjszakánként a város keleti peremén lévő Stop-N-Gas üzletben dolgozott. Éjfél után csak részeg emberek hajtottak be, és ők általában azért jöttek, hogy még több piát vásároljanak, és így folytassák a tivornyájukat. Néhányszor előfordult, hogy az emberek annyira lerészegedtek, hogy amikor leparkoltak a benzinkútnál vettek egy tizenkettes csomagot vagy egy doboz bort, majd elhajtottak, és nem is emlékeztek arra, hogy valójában benzinért jöttek. Larry perverz élvezetet talált abban, hogy húsz-harminc perc múlva üres benzines kannákkal a kezükben botorkáltak vissza.
De ma este csengettek az ajtón, és ő felnézett a botrányújságból, amelyben Paris Hilton legutóbbi kalandjáról olvasott, ami bárkit megalázott volna, akinek van józan esze vagy önbecsülése; az ajtóban állt egy ember, aki vagy egy lovassági katona volt az indiánháborúk idejéből, vagy valaki, aki egy filmben játszott ilyen szerepet. Ha ez utóbbi, akkor ez egy véres film volt, valósághű sminkhatásokkal, mert a katona alsó állkapcsának egy darabja hiányzott. Egy bőrdarab lógott le az arcáról, aztán csak csont, felső fogak, és ennyi. Larry érezte, hogy a nemrég megevett burrito kavarog a gyomrában. És ami még furcsábbnak tűnt, az az volt, hogy a katona egy indián lándzsát tartott a kezében, amelyet haj és tollak díszítettek.
‒ Haver... kórházban lenne a helyed ‒ motyogta Larry.
És a katona felemelte a lándzsáját. Larry oldalra akart ugrani, de a lába beleakadt a szék keresztvasába, és elhasalt. Látta, hogy a lándzsa az arcába, az állkapcsába fog csapódni, de nem tudott semmit tenni, hogy megakadályozza.
Gibson Brower (általában csak Gibnek hívták) a garázsban babrált, és csörlőt szerelt 1947-es Jeep Willysére. Békésnek találta. Soha nem kellett aggódnia a szomszédok vagy a telefonhívások miatt. Elég messze lakott a várostól ahhoz, hogy senki ne panaszkodjon, ha az elektromos szerszámok vagy a motorok zajt csapnak.
A hátán feküdt, az eleje alatt, amikor egy recsegő hangot hallott. Kihúzta a fejét a dzsip alól, és arra gondolt, hogy egy bagoly repülhetett be a garázsba. De amikor megpillantotta, amint a mennyezet körül csapkodott, látta, hogy, nem bagoly volt az, hanem egy vörös-farkú sólyom. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott ilyet éjszaka, és pláne nem hallott arról, hogy egy zajos, lakott garázsba repült volna be.
‒ Takarodj innen! ‒ kiáltotta.
Gibson felült, már éppen fel akart állni, hogy elkergesse a madarat, de az rávetődött, mielőtt megtehette volna, karmait és éles csőrét kinyújtva. A karmok a nyakának és a mellkasának húsába vájtak, a csőr pedig a szemhéján keresztül a bal szemébe fúródott, és bármennyire is próbálta megragadni és elhajítani, nem tudta megmozdítani, mielőtt teljesen elfogyott volna belőle az erő.
És így tovább.
Jim Beckett őrjöngött. Gyász, döbbenet és düh küzdött benne, és megpróbálta mindezt visszaszorítani, hogy a feladatra koncentrálhasson, de minden egyes múló pillanattal, minden egyes pánikszerű hívással a 911-hez, egyre lehetetlenebbé vált a feladat. A rendőri munka olyan fokú távolságtartást igényelt, amit ő már nem tudott elérni. Amikor Suzanne, a diszpécser átnyújtott neki egy papírlapot, amelyen Ward Burrows hívását részletezte ‒ azt írta, hogy a fiát, Kyle-t ismeretlen betolakodók megtámadták, és a koponyája felhasadt ‒, Jim a kezébe temette az arcát, és megpróbálta visszaszorítani a könnyeit.
‒ Ennyi. Hívom a közbiztonságot. A pokolba is, ha kell, az elnököt is felhívom. Segítségre van szükségünk.
Beckett most már bánta, hogy nem hívott hamarabb segítséget. Ha nem viselkedett volna olyan büszkén, és kevésbé gondolt volna a gazdaságra, talán néhány életet meg lehetett volna menteni. Nem volt sem polgármester, sem a kerületi közigazgatás tagja ‒ ő rendőr volt, és mindenekelőtt a lakosok biztonságáért felelt. Hibát követett el, és az emberei megfizettek érte ‒ és továbbra is fizetnek érte. Suzanne a seriffre pillantott. Az arca beesett volt, a szeme alatt sötét táskák, a homlokán és a szája körül ráncok.
‒ Sok szerencsét ‒ mondta kifejezéstelenül, minden remény nélkül.
Beckett az elmúlt harminc órában annyiszor pillantotta meg a telefonszámot, hogy az bevésődött az emlékezetébe. A millió dolláros kávéjáért nyúlt, a füléhez tartotta a kagylót (úgy tűnt, ötven kilót nyom), és a gombokat nyomkodta. De egy gépi hang jelentette, hogy nem lehet hívást kezdeményezni. Beckett azt hitte, hogy rossz gombot nyomott meg, és újra megpróbálta, de ugyanazzal az eredménnyel. Úgy döntött, hogy a fáradtság játszik vele, ezért kétszer is ellenőrizte a számot, és megállapította, hogy pontosan, jól tárcsázta. Újra hívta, bár tudta, hogy őrültség lenne százszor megismételni ugyanazt a dolgot, és más eredményt várni. Beckett azonban nem is számított másra: az elmúlt órák borzalmai után ez túl jó lenne. Pesszimizmusa nem bizonyult alaptalannak. Ugyanaz a hangnem és ugyanaz az üzenet jött újra.
Próbált egy másik számot, és ugyanez történt. Átlapozta a névjegykártya állományát, és megtalálta egy nyomozó mobilszámát, akivel egy állami rendvédelmi rendezvényen találkozott. Ugyanaz. Próbaképpen felment az internetre, és megtalálta egy phoenixi pizzéria telefonszámát, és azt tárcsázta. Ugyanaz.
‒ Tud valaki telefonálni? ‒ kiáltotta senkinek sem konkrétan.
‒ Egy órával ezelőtt már megtettem – szólt vissza valaki. ‒ Azóta nem.
‒ Próbáld most ‒ mondta Beckett. ‒ Tudni akarom, hogy csak a telefonomon van átok, vagy rajtam.
Az egész állomáson telefonokat tárcsáztak. Aztán hallotta, hogy a vevőkészülékek visszatekerednek a tartójukba.
‒ Nem működik.
‒ Nálam se.
‒ Ugyanaz.
Csodálatos! Amikor segítséget akart hívni, minden kommunikáció megszakadt. Beckett megpróbálta a másik utat választani, és e-mailt küldött a DEA-nak. Néhány másodperccel később visszajött. A seriff még több üzenetet küldött, hogy ellenőrizze ‒ barátoknak, családtagoknak ‒, és mind visszajött. Végül küldött egy e-mailt magának, mert biztosan tudta, hogy online van, és képes lesz fogadni. Az üzenetet nem küldték el.
Hihetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése