Boszorkány kanyon 15. rész

 Akárcsak tegnap este, a város korán elcsendesedett. Mire a testvérek visszatértek a Richardson-házból, még a szalon neonreklámja is kialudt, a kávézó pedig sötét és üres volt. Úgy tűnt, hogy a pletykák elterjedtek, és arra kényszerítették a helyieket, hogy meghúzzák magukat az otthonaikban. Csak Sam tartott komolyan attól, hogy az emberek ugyanolyan veszélyben vannak az otthonukban, mint az utca közepén. Ha a lény egyszer kiválasztott téged, nem volt visszaút, legyen az egy öregember, egy szellem vagy egy alakváltó.

Az Impala végighajtott az üres, sötét utcákon. Nem esett több hó, csak az időnkénti széllökések rúgták fel az ezüstös port a levegőben. A főutcát már megtisztították,  ezért surrogott az út a kocsi kerekei alatt. Bob Seeger énekelte a „Turn the Page”-et a kazettás magnón, a hideg és magányos útról, és Sam jól megértette őt. Dean a zene ütemére könnyedén dobolt ujjaival a kormánykeréken.

– Időpocsékolás – mondta körülbelül húsz perc után. – Egyáltalán nincs itt senki, nemhogy egy fegyveres nagypapa.

– A gyilkos itt kóborolhat – ellenkezett Sam. – Csak nem látjuk őt.

– Rendben. És ha ez egy szellem, lehet, hogy soha nem látjuk. Ott kell lennünk a helyszínen, amikor egy gyilkosság történik, vagy közvetlenül utána. Ez az egyetlen módja, hogy a földbe döngöljük.

– Mint a medvével, mi?

– Igen, csak akkor azt hittük, hogy egy közönséges medve. Most okosabbak leszünk ennél.

– Akkor menjünk vissza a motelbe – javasolta Sam. – Lehallgathatjuk a rendőrségi rádiót, vagy szétnézhetnénk az interneten. Talán kihagytunk valamit.

– Biztos vagyok benne, hogy igen – fordult meg Dean a kocsival a Trails End felé.

Mire Sam felnőtt, már annyi motelt látott, hogy nem tudta megérteni, milyen érzés lehet ugyan azon a helyen élni nap mint nap, és nem egy portástól kapni a postáját. A Stanford volt az egyetlen hely, ahol valaha is az állandóságot érezte, és a Jess-szel közös lakás volt az egyetlen otthon, ahová alig várta, hogy a nap végén hazatérjen. Azon tűnődött, milyen lehet, ha a falakon könyvespolcok, családi képek és saját műalkotások vannak, a kamra pedig tele olyan ételekkel, amelyeket szeret és meg akar enni.

Lehet, hogy soha nem jön rá. Az ő szakmájában dolgozó emberek – nem mintha sokan lettek volna – valószínűleg nem kaptak lehetőséget arra, hogy békésen visszavonuljanak.

A Trail's End olyan volt, mint a legtöbb motel. Olcsó és névtelen.

A parkolóban szétszórtan álló járművek többsége még nem volt ott reggel, amikor elindultak. A szobájukat egy túlzásba vitt cowboy-témával díszítették. Két ágy volt benne westernmintás ágytakaróval borítva, a lábaikra pedig régi, kopott, festett cowboycsizmát húztak. A komódon, amelyen a törött tévé állt, tehénszarvakkal díszített fiókhúzók, az ágyak közötti egyetlen éjjeliszekrényen miniatűr lasszók voltak. Egy nyitott polcon telefonkönyvek sorakoztak, a fiókban egy Biblia és a Mormonok könyve, a tetején pedig egy telefon és egy rádióóra. A tükrös ajtajú szekrénybe hat fogast tettek ‒ kis kampókba illeszkedtek, amelyeken átcsúszott egy rúd, így az emberek nem tudták ellopni őket, hogy haza vigyék. Csizmák, kötelek és marhák táncoltak a tapétán.

A cowboy-motívum nem terjedt át a fürdőszobára: egy lapos pulton papír zsebkendős doboz, egy hamutartót formázó, kis csomag sampon, balzsam, valamint egy darab szappan és egy kávéskanna állt. A kávéskanna mögött egy vödörben cukor, tejszínhab és műanyag keverőpálcikák voltak. A helyiségben egy szabványos WC-t és egy kádat ‒ egyszerű fehér zuhanyfüggönnyel ‒ helyeztek el.

Az otthon minden kényelme, ha az otthonod egy Super 8 vagy egy Motel 6 lenne.

Sam úgy vélte, hogy a motelek az alacsony árakkal és egyfajta egyformasággal nyerték el az amerikaiak szívét; így akár a Niagara-vízeséshez, akár a Sziklás-hegységhez, akár Gracelandbe látogatott el az ember, a szobán belüli látvány többé-kevésbé ugyanaz volt, ha egyszer túllépett a dekoráció regionális különbségein.

Hacsak nem egy Winchester voltál.

Amikor motelben szálltak meg, mindig kitették a „Ne zavarjanak” táblát. A falakat hamarosan újságkivágásokkal és nyomtatott anyagokkal tapétázták ki a világhálóról, amelyek többsége olyan gusztustalan témákkal foglalkozik, amik megrémíthetik a motel takarítónőjét. Egy rendőrségi sávos rádióval, pisztolyokkal, késekkel és egyéb válogatott fegyverekkel, elektromágneses frekvenciaolvasókkal és infravörös hőszkennerekkel, egy hordozható számítógéppel és egy nyomtatóval, valamint annyi különféle felszereléssel utaztak, amiből a járatlan ember terrorizmusra vagy még rosszabbra gyanakodhatott.

Minden általuk elfoglalt helyiség szinte azonnal a kísértetvadász akciójuk parancsnoki központjává változott, és amikor már minden falfelületet lefedtek, a padlóra is helyeztek dolgokat.

Ebben a szobában még kevés időt töltöttek, így Sam látta a falakat és a bútorokat, amikor belépett és felkapcsolta a villanyt. A legtöbb felszerelést, amit a szobában szereltek volna fel, behordták, és a földön hagyták.

Megbeszélés nélkül mindketten munkához láttak, mint már annyiszor korábban. Sam beindította a laptopot és online volt, a nyomtatót pedig csatlakoztatta, és készen állt az indulásra. Dean bekapcsolta a rádiót, és megtalálta a helyi seriffhivatal frekvenciáját. Miközben a szobát betöltötte a zsaruk zümmögése, recsegése és egyedi gyorsírása, kezdte tisztítani és újratölteni néhány fegyverüket.

Sam bekapcsolta a LexisNexis adatbázisát, amely összegyűjtötte a híreket az újságokból, a rádióból, a televízióból és az internetről, és rákeresett a Cedar Wells névre. A legtöbb találat a Grand Canyonhoz kapcsolódott, bár volt néhány történet egy fakitermelési vitáról is, amikor egy közeli malmot felvásároltak és bezártak. Ezen túlmenően talált egy kis maroknyi történetet a gyilkosságokról, többnyire lélegzetelállító bulvárhíreket, amelyek kevésbé hihetővé tették az egészet. Ha a megjelenés előtt látott volna néhányat ezek közül, inkább azt javasolja, hogy ne is fáradjanak az utazással.

Párat átvizsgálva azonban talált egy Peter Panolli nevű személyre vonatkozó utalást, aki azt állította, hogy szemtanúja volt az egyik gyilkosságnak, még 1966-ban. A cikk 2002-ben jelent meg.

– Dean, nézd meg nekem a telefonkönyvet.

– Igen, főnök – válaszolt Dean vonakodva. – Mit keressek?

– P–A–N–O–L–L–I – diktálta Sam. – Peter. Ellenőrizd, hogy még mindig itt lakik-e?

A bátyja lapozgatott, Sam pedig más, többnyire teljesen haszontalan cikkeket kezdett el olvasni.

– Megtaláltam – vágott közbe Dean. – Dr. Peter Panolli

– Orvos?

– Itt az áll, hogy igen.

Sam megnézte a digitális kijelzőt a rádióórán: 9:30. Kicsit késő ahhoz, hogy udvariasnak lehessen tekinteni, de az etikett most messze nem volt az első számú prioritása. Az orvosoknak pedig hozzá kellett szokniuk, hogy minden órában hívják őket, nem igaz?

Elfordult a laptop mellől, és felkapta a motel telefonját. 

– Halló?

A hang a telefonban egyértelműen nem az orvosé lehetett – túl fiatal volt hatvanhathoz, és túl nőies ahhoz, hogy „Peter”-nek hívják.

– Jó estét – köszönt Sam. – Sajnálom, hogy ilyen későn hívom. Beszélnem kell Dr. Panollival.

– Egy pillanat.

Sam lépések zaját és egy tompa kiáltást hallott: „Pa–a–p!” Aztán ismét lépések zaja, és egy tompa férfihang szólalt meg:

– Dr. Panolli beszél a telefonba.

– Peter Panolli?

– Igen, én vagyok az.

– Furcsán hangzik, doktor úr, de most olvastam, hogy ön szemtanúja volt az egyik helyi gyilkosságnak negyven évvel ezelőtt. Ez igaz?

Hosszú szünet volt a telefonban.

– Miért érdekli ez önt?

Sam számított erre a kérdésre, de még így is nehéznek bizonyult megválaszolni:

– Talán még nem hallotta, de egy új ciklus kezdődött. Pontosan az ütemterv szerint – az őszinteség tűnt a legjobb megoldásnak ebben az esetben, így Sam vett egy nagy levegőt, és folytatta: – A bátyám és én megpróbáljuk ezt az egészet megállítani, nem ideiglenesen, hanem véglegesen, de meg kell értenünk, hogy mivel állunk szemben. Szánna ránk néhány percet, és mesélne nekünk a tapasztalatairól?

– Ma este?

– Dr. Panolli, emberek halnak meg.

Ez a szünet egy kicsit rövidebb volt, mint az előző.

– Rendben. Azonnal ide tudnak jönni?

– Úton vagyunk – mondta Sam. – Köszönöm.

Panolliék egy nagy fehér házban laktak a város szélén. A telket kovácsoltvas kerítés vette körül, de a kapu nyitva volt, amikor megérkeztek. A kocsifelhajtón lámpák világították meg az utat a bejárati ajtóhoz, amely valami nehéz, faragott fából készült. Egy sárgaréz kopogtató lógott rajta, közvetlenül egy hatalmas, friss fenyőkoszorú alatt, de mielőtt bármelyik testvér megfoghatta volna, az ajtó szélesre tárult.

Sam kitalálta, hogy a lány, aki kinyitotta, az volt, aki felvette a telefont. Tizenkilenc-húsz éves lehetett ‒ találgatta; piros, kábelkötésű pulóvert viselt, amelynek elején egy fehér rénszarvas díszelgett a kifakult farmer és vastag, lila zokni fölött. A lány sugárzóan mosolygott:

– Sziasztok. Heather vagyok.

– A nevem Sam, ő pedig Dean.

– Apád itthon van? – kérdezte Dean.

– Szólok neki.

Halvány szőke haja vállig érő volt és laza, amikor megpördült az apjáért, úgy kavargott a feje körül, mint karikaszoknya a szögletes táncosnőn.

– Aranyos – motyogta Sam, amikor Heather már nem hallotta.

– Egy gyereknek, azt hiszem – ellenkezett a bátyja.

Sam bármilyen válaszát elvágták a nagy házból feléjük közeledő léptek. Az egyik Heather halk csoszogása volt, a másik nehezebb, és kopogó hangot adott. Sam látta, hogy miért, amikor dr. Panolli látótávolságba került. Nagydarab ember volt, magas és széles, tekintélyes tömegű hasa megelőzte a szobába lépve. Fából készült botot cipelt, és a bot gumírozott hegye minden lépésnél a padlót kopogtatta.

– Ön Dean? – Samhez lépett, és kinyújtotta a tenyerét.

– Nem, én Sam vagyok. Ő Dean – rázta meg gyorsan a felajánlott kezet a fiatalabb Winchester.

Aztán az orvos köszönt Deannek, és azt javasolta.

– Jöjjenek be. Örülök, hogy megismerhetem mindkettőjüket. Üdvözlöm önöket az otthonomban. Késő van a kávézáshoz, de ha szeretnének egy csésze gyógyteát? Vagy forró csokoládét?

– Nem, köszönjük – utasította vissza Dean. – Nem akarjuk rabolni az idejét.

– Akkor legalább helyezzék magukat kényelembe – nem jött zavarba az orvos, és a tolóajtóra mutatott. – Nem bánja?

Dean ment előre, őt követte Sam, Dr. Panolli és Heather. 

Bementek egy régiségekkel teletömött nappaliba, ami olyan volt, mintha antikvárium lenne. Asztalok és lámpák, olyanok is, amelyekbe lámpákat építettek, egy matrózláda és egy hatalmas rézurna, egy szálkás szék, amely úgy nézett ki, mintha erős szél törte volna össze, nemhogy a jó doktor tömege. Dean talált egy kanapét, amely úgy nézett ki, mintha elbírná a súlyát, és leült rá. Sam csatlakozott hozzá. Panolli egy széket választott az üveglapos dohányzóasztal túloldalán – egy nagy széket. Heather leült a törékenynek tűnőre.

– Remélem, nem hiába jöttek ide – kezdte Panolli.

Nehéz szemhéja, buldogszerű szemöldöke és vastag, nedves ajkai voltak. Az orvos mindkét kezével végigsimított a halántékán, mintha őszülő hajsörényét próbálná rendbe szedni.

– Attól tartok, nagyon keveset tudok mondani azon túl, ami általánosan ismert, és amiről a sajtóban már beszámoltak. Körülbelül annyi idős lehettem, mint Heather. Egy kicsit fiatalabb. Ez 1966-ban volt, igaz? Ha most rám nézne, vagy a városra, talán nem is gondolná, de Cedar Wellsben voltak hippik, és én is közéjük tartoztam. Nem vagyok benne biztos, hogy akkor hippiknek neveztük magunkat, ez talán egy évvel később jött, a Summer of Love után. De hosszabb volt a hajam, mint Heatheré, és rongyos farmert hordtam, tiltakoztam a vietnámi háború ellen, és rock and rollt, valamint népzenét hallgattam. Bob Dylan Blonde on Blonde című lemeze abban az évben jelent meg, és ez egy reveláció volt. Abban az évben történt az a motorbalesete is, amely örökre megváltoztatta az életét és az amerikai zenét. 

Elnézett Sam és Dean mellett, mintha a saját történelmébe nézett volna bele.

De aztán a szemei kitisztultak és szikrázóan csillogtak, ahogy a témába melegedett. Sam rájött, hogy a legtöbb ember így viselkedik, ha elég sokáig hagyod őket magukról beszélni. Dr. Panollinak egyáltalán nem volt szüksége katalizátorra, csak a lehetőségre.

– Micsoda zenei év volt az. A Beach Boys kiadta a Pet Soundsot, Brian Wilson remekművét. A Beatles kiadta a Revolvert és abbahagyta a turnézást. A Byrds a Turn! Turn! Turn! Hihetetlen időszak volt. A barátaim és én persze hallottunk a drogokról, a pszichedelikus szerekről, de ilyen zenével a lemezjátszóban kinek volt szüksége rájuk?

– Teljesen egyetértek – mondta Dean. – Én magam inkább a metál híve vagyok, de...

Panolli olyan harsányan felnevetett, hogy Sam attól félt, szívrohamot kap.

– Most már látjuk, ki a türelmetlen – mondta, amikor sikerült neki. – Kezdek a lényegre térni, Sam

– A neve Dean – javította ki a fiatalabb Winchester. – Sam pedig én vagyok.

– Sajnálom. Valamiért úgy érzem, hogy Deannek hívnak. Egy házban laktunk a város közelében, amit ma kommunának neveznének. Heten voltunk, fiúk és lányok. – Találkozott a lánya tekintetével. – Ne kövesd apa példáját, Heather. Ezek nem azok az idők.

– Tudom, apa – mondta Heather egy olyan tinédzser hangján, aki fülig érő szájjal beszél a témáról.

– December eleje volt... azt hiszem, ez ma negyven éve lehetett, vagy talán tegnap – fent voltam a házban, az emeleten ültem. Valószínűleg lemezeket hallgattam, vagy talán olvastam valamit Harlan Ellisontól, Roger Gellaznytól vagy Samuel Delaneytől – ezektől a sci-fi óriásoktól, akiket akkoriban imádtam – simította megint a haját, és egyértelmű volt, hogy ez csak egy régi szokás. – Igen, most, hogy belegondolok, azt hiszem, Delany Bábel 17 című könyve volt. De ez sem itt, sem ott nem számít. Csak néhányan voltunk otthon, néhányan Berkeleybe mentek a Quicksilver Messenger Service koncertjére, és itthon maradtak a Grateful Dead koncertjére a Winterlandben. Vagy a Mátrixban volt? Mindenesetre késő délután volt, a napnak abban a szakában, amikor a nap lemenőben van, és minden valamiféle aranyló fényben fürdik. Sikolyt hallottam, és a könyvvel a kezemben a hálószoba ablakához mentem, hogy ne veszítsem el a helyem, és amikor kinéztem, Janetet láttam, akit Mocsári Mézesnek hívtunk, mert ő volt a legbékésebb, legnyugodtabb ember, akivel bármelyikünk valaha is találkozott. Kivitt néhány szennyest, hogy felakassza – utálom bevallani, de igen, a lányok végezték a mosást és a főzés nagy részét a házban –, és ott állt egy lepedőt a keblére szorítva, és csak arra tudtam gondolni, miközben néztem, hogy valami olyasminek vagyok szemtanúja, ami a történelemből, a régi Nyugatról való: a földműves felesége veszélyben van.

– Miért történelmi? – szólt közbe Sam.

– Mert a hátsó udvar túloldalán egy indián harcos bámult Janetre, teljes harci festésben, íjjal és nyíllal a kezében. Most már nevezhetnénk indiánnak vagy első amerikai indiánnak, de akkor még nem ismertük ezeket a kifejezéseket. Ő egy indián volt. Ahogy néztem, visszahúzta a húrját, és a lányra lőtt. A nyílvessző bizonyára pont a szívét találta el – később tudtam meg, hogy így volt –, mert a lány azonnal összeesett, nem mozdult. A mellkasát borító lepedő vörösödni kezdett, de aztán a szíve megállhatott, mert a vér nem folyt tovább. Elejtettem a könyvet, amelyet egyébként a mai napig nem fejeztem be, és lerohantam a földszintre, majd ki a házból.

De mire odaértem hozzá, már halott volt, legalábbis én ezt hittem. Az a tény, hogy nem tudtam, mit tegyek, hogyan menthetném meg, inspirált arra, hogy orvosként praktizáljak.

– Indián – ismételte Dean színtelenül.

– Ezt mondtam a rendőrségnek és a riportereknek. De senki sem hitt nekem. De Istenre esküszöm, hogy az indián volt az, aki a nyilat kilőtte Marsh Mellowra.