"Azt akarom, hogy csak barátok legyünk - suttogta Max, miközben Liz háza felé tartott. "Szeretlek, de csak barátoknak kell lennünk."
Bármilyen hosszan próbálta is a beszédét, a szavak nem hangzottak jól. Max nem akart Liz barátja lenni, mert sokkal többre vágyott.
"Ha a közelemben vagy, veszélybe kerülsz - mondta hangosan. "Nézd meg, mit tett Valenti Nikolasszal. Ugyanezt megteheti veled is."
Így már jobb. Max bármit megtenne, hogy Liznek ne essen baja. Bármit, hogy ne kerüljön Isabel helyére.
Max befordult Liz utcájába. Remélte, hogy Michaelnek több szerencséje lesz a húgával, mint neki. Isabel alig nézett rá, amikor ma reggel beszélni próbált vele. De ha valaki el tudta érni, az Michael volt. Izzy és Michael már kisgyerekkorukban is mindig megértették egymást. Ez néha féltékennyé szokta tenni Maxet, de most örült, hogy a húgának van kivel beszélgetnie.
Nem tudott úgy gondolatot olvasni, mint Ray, de mindig érezte Isabel és Michael érzelmeit. És ebben a pillanatban Isabel fájdalma véget nem érő hullámokban zúdult rá. Michaelnek is éreznie kellett.
Szegény Isabel. Csak a "könnyített" változatát kapta annak, amin a lány keresztülment, és még ez is elég volt ahhoz, hogy rosszul érezze magát. Ha ő lenne Isabel helyzetében, ha Valenti seriff lelőtt volna valakit, akit szeretett... ha lelőtte volna le Lizt...
Max nem tudta befejezni a gondolatot. Gondoskodni fogsz róla, hogy ez soha ne történjen meg, mondta magának Max.
"Azt akarom, hogy csak barátok legyünk" - ismételte meg, és Liz háza felé fordult.
Egy másodperccel később Liz jelent meg az ajtóban - láthatóan az ablaknál várta őt. Max ránézett a lányra, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, egész életében. És még ennyi idő alatt sem tudta megunni, ahogy hosszú, sötét haja csillogott a napfényben, ahogy egy gödröcske jelent meg a bal arcán, amikor rámosolygott, ahogy kecses dereka kilátszott a farmerja alól, ahogy...
Liz bepattant a kocsiba, megszakítva Max álmodozását.
- Most elmondod, vagy várnunk kell? - kérdezte türelmetlenül.
- Ez egy hosszú történet - válaszolta Max. - Nem akarom kétszer megismételni. Rendben?
- Jól vagy? – kérdezte meg Liz, és enyhén megérintette a karját. Maxnek elakadt a lélegzete. Lefogadta, hogy bármelyik másik lány megcsókolása az iskolában kisebb hatással lenne a testére, mint Liz egyetlen egyszerű érintése.
- Jól vagyok - válaszolta Max. Tudta, hogy valamit mondania kell neki. De most az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, a lány keze volt a karján. A lány puha bőre az övéhez ért, és forróság hullámait küldte végig a testén. El kellett szabadulnia a lány kezétől. Akkor képes lenne működni, képes lenne mást is csinálni, mint elképzelni, milyen érzés lenne a karjaiba venni. ...
Belenyúlt a kesztyűtartóba, és elővett egy csomag rágógumit. Nem akart rágót. Csak azt akarta, hogy valahogy el tudja mozdítani a karját a lány keze alól anélkül, hogy úgy tűnne, hogy ezt teszi.
- Beszélnünk kell a tegnap történtekről - fakadt ki sietve.
A pír végigkúszott Liz nyakán, és gyorsan elérte az arcát. Max pontosan tudta, mire gondol most: a Victoria's Secret pultja alatti szűk, eldugott helyükre.
Tegnap Liznek Maxen kellett feküdnie, hozzá bújva. Tudta, hogy nem lett volna szabad megérintenie. Tudta, hogy ezzel megszegte a szabályt - a csak barátok szabályát -, de nem tudott ellenállni annak, hogy végigsimítson az ujjaival a lány arcán. Végigsimította a tökéletesen ívelt szemöldökét, az éles arccsontját, a puha ajkát.
A lány viszonzásul megérintette, Max pedig végigsimított a sűrű selyemhaján, és megcsókolta. Milyen nagyszerű volt. Már korábban is csókolóztak. Háromszor. Max minden egyes csókra emlékezett, újra és újra lejátszotta őket a fejében, és megpróbálta feleleveníteni őket. De ez az utolsó... más volt, sokkal jobb, mint a többi.
Max erőteljesen kirángatta magát az emlékekből, és visszatért a valóságba.
- Csak azt akartam mondani... - Max habozott. - Mindazok ellenére, ami köztünk történt, én nem... Még mindig úgy gondolom, hogy barátokként kellene folytatnunk, csak barátokként. Másképp túl veszélyes lenne számodra. Ha közel kerülsz hozzám, Valenti is közel kerül hozzád.
- Max. - Liz ismét megérintette a fiút, és figyelmesen a szemébe nézett.
A fiú elrántotta a kezét.
- Tegnap este Valenti bebizonyította, milyen veszélyes - szakította félbe. - Lelőtte Nikolast. Isabel azt mondta, előtte még csak nem is kérdezett semmit. Csak elővette a fegyverét, és lelőtte Nikolast.
Max titokzatosan Lizre pillantott. Gyönyörű sötét szemei megcsillantak a napfényben. Könnyektől csillogó szemmel.
Ki akarta húzni a kocsikulcsot a gyújtásból, átadni neki, és könyörögni neki, hogy szúrja szíven néhány tucatszor. Az sokkal kevésbé lenne fájdalmas, mint az, hogy a lány úgy nézzen rá, ahogy most - mintha jobban megbántotta volna, mint amennyire a lány felfogta volna, hogy meg lehet bántani.
- Nem akartalak összezavarni, átverni, nem akartalak kigúnyolni, nem - tette hozzá gyorsan Max. - Csak a helyzet kicsúszott a kezünkből. Nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen, ígérem.
- Ígéred? - Liz visszhangozta.
A fiú várt, de a lány nem mondott többet.
"Könnyű lesz megtartani a szavamat" - gondolta Max. - Azok után, amit most mondtam, Liz soha többé nem fogja hagyni, hogy hozzáérjek."
* * *
- Te most belekortyoltál a narancsos üdítőmbe?! – kiáltott fel Alex.
- Mi?- Maria felnézett, és rájött, hogy valaki más poharát tartja a kezében. - Ó, bocsánat - motyogta, és odabökte az italt a barátjának.
- Nem gond. - Alex a legkevésbé sem jött zavarba. - A Flying Peppersben van a legjobb narancsos üdítő a városban. Nem gondoltam, hogy neked, aki mindig is az egészséges élelmiszerek híve voltál, tetszeni fog ez a cukros víz, mesterséges színezékek és ízesítők "tökéletes" keveréke.
- Azt hittem, hogy a mentateámat iszom - vallotta be Maria.
Gondolatai messze jártak innen. Nem, a gondolatai itt voltak, Roswellben, pontosabban Ray Iburg házában.
- Gondolod, hogy Roswellben egy egész közösségnyi földönkívüli élhet? - kérdezte Alexet.
- Mostanában mintha mindenhol ott lennének - vágott vissza Alex.
Maria végigsimított az ujjával a bögre szélén, összegyűjtötte a belőle lecsöpögő összes cseppet, és halkan azt mondta:
- A dolgok hamarosan megváltoznak.
- Miért? - Alex megijedt.
- Nos, ha van ez az egész idegenekből álló csoport, Michael, Max és Isabel is a részese akar lenni - mondta Maria. - És mi nem lehetünk a részesei.
- De... Isabel-nek szüksége van ránk - fakadt ki sietve Alex. - Nem fognak elhagyni minket csak azért, mert találkoztak a rokonaikkal. Ők nem ilyenek.
Maria megvonta a vállát:
- Mindenesetre nem lesz ugyanaz, mint korábban.
A teájába bámult. Mihez kezdene Max nélkül, aki viccelődik vele, és borsóhüvelynek hívja? Vagy Isabel fergeteges divatkritikái mindenkiről, aki arra sétált az udvaron? Vagy Michael, aki késő este bemászik az ablakán, csak hogy együtt lógjanak?
Igen, ez az, ami a legjobban hiányozna neki. De ha Michael rájönne, hogy egy egész válogatott idegen lány áll a rendelkezésére, nem mintha még mindig Maria-nál bukkanna fel pár esténként. Ő egy átlagos, hétköznapi emberi csaj volt. Hogyan versenyezhetne olyan lányokkal, akikben sokkal több közös lenne Michaellel, olyan lányokkal, akik osztoznának az ő fajának emlékeiben a szülőbolygójáról? Lányokkal, akik valószínűleg teljesen gyönyörűek voltak, valami egzotikus, csábító, nem vágott-ajándék-közvetlen módon...
- Mi tart nekik ilyen sokáig? - Alex nyafogott.
- Raynek biztos sok mondanivalója volt - javasolta Maria.
- És mi a mentséged? - Alex elgondolkodott. - Miért késtél?
"Maria azon tűnődött, vajon Alexnek is ugyanolyan gondolatai vannak-e, mint neki - csakhogy nem Michaelről, hanem Isabelről. Ez megmagyarázná, miért volt olyan bosszús."
- Alex, legalább tizenöt percet kell késned ahhoz, hogy számítson - magyarázta Maria. - Ráadásul van egy remek kifogásom. Az órám valami furcsát csinál. Amikor öltözködtem, egy ugrással vagy öt percet ugrott előre.
- Itt vannak. Na, végre! - jelentette ki Alex.
Maria átpillantott a válla fölött, és azonnal meglátta Michaelt. Az arcáról nem lehetett leolvasni, hogyan alakult a Rayjel folytatott beszélgetés; semmilyen érzelmet nem mutatott ki.
Michael leült Maria mellé, lehúzta maga mellé Isabelt, és átkarolta a vállát. Maria nem tudta, mit kellene erről gondolnia. A férfi úgy döntött, hogy mellé ül, ami jó volt. De Isabelt szorosan magához húzta, ami...
"Hagyd abba" - mondta magának Maria. - Isabel annyi mindenen ment keresztül!
Erre kellene gondolnod. Nem arra, hogy Michael közelebb ül-e hozzád vagy hozzá." Maria kotorászott a táskájában, és elővett egy fiola mandarinolajat. Átnyúlt Michaelen, és Isabel felé nyújtotta.
- Mindig segít, ha... rosszul érzem magam - mondta. - Próbáld ki, jó?
Isabel nem válaszolt. Kék szemei az előtte lévő cukorszóróra szegeződtek. Próbál nem sírni, döbbent rá Maria. Sosem gondolta volna, hogy Isabel sírós típus. Isabel olyan erős volt, az a fajta ember, aki senkitől semmit sem fogad el. De mintha a benne lévő acél üveggé változott volna, olyan törékennyé, hogy egy fuvallat is összetörheti.
- Vidd haza, és később próbáld ki. Ha tetszik, hozok még.
- Köszönöm - köszönte meg Max.
Maria visszamosolygott, de amikor meglátta a fiú arcát, nehezen uralkodott magán, és tovább mosolygott. Olyan... megsemmisítettnek tűnt. Talán ez volt az egyetlen szó, ami leírhatta volna Maxet.
"És nem csak a tegnapi eseményekről van szó - döbbent rá Maria. - "Valami más történt. Valami szörnyűség."
Lizre nézett. A lány karjaival átkarolva ült. Úgy tűnt, mintha vissza akart volna húzódni, és a lehető legkisebb helyet elfoglalni. Vagy talán csak nem akarta megérinteni Maxet.
Mi történt? Max már elmondta Liznek mindazt, amit Ray ma reggel mondott neki? Ezért olyan depressziós?
- Valaki jobb, ha gyorsan elkezd beszélni - mondta Alex.
Max mély levegőt vett.
- Ki fogja elmesélni a történetet, te vagy én? - kérdezte Michaeltől.
- Te vagy a mi rettenthetetlen vezetőnk. Mondd csak. - motyogta Michael.
Mariának nem tetszett, ahogyan ezt mondta. Elég élettelen és túlságosan fülsiketítő volt.
- Rendben. Szóval, ma reggel elmentünk Rayhez... - kezdte Max.
- Elkezdte valamelyikőtök írni azt a történelem dolgozatot? - Alex félbeszakította. - Ne mondjátok, hogy igen, mert még témát sem választottam.
Miről beszélt? Egyikük sem járt a történelemórájára. Maria nyitotta a száját, hogy megkérdezze, nem ment-e el az esze, de aztán lépéseket hallott feléjük jönni, és kölni illatát érezte. Ismerte ezt a szagot. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Valenti seriff áll mögötte.
Mit keresett itt? Tudta az igazságot Michaelről és a többiekről? Maria érezte, hogy borzongás fut végig a vállán. Remélte, hogy Valenti nem vette észre. Nem akart semmi olyat tenni, ami gyanút keltene benne.
- Már félig kész vagyok - játszott el Alexszel. - És nem kell a könyvtárban ülnöd, ha még nem kezdted el.
Valenti odasétált az asztalhoz.
- Nicholas Branson-t keresem. A szülei ma reggel felhívtak, és azt mondták, hogy tegnap este nem jött haza.
"Vajon Nicholas szüleivel is ugyanilyen közömbösen beszélt? – gondolta Maria dühösen. - Valószínűleg feltette nekik a szokásos kérdéseket, és megígérte, hogy mindent megtesz, jól tudva, hogy Nicholas már halott. Az ő hibájából halt meg!!!"
- Nikolas nem tűnt olyan fickónak, aki éjfélre ágyba bújik, érti mire gondolok? - mondta Liz, egyenesen Valenti szemébe nézve. - Valószínűleg csak túlságosan is fárasztóan bulizott tegnap este.
- Igen, fogadok, hogy valamikor délután hazagurul - erősítette meg Alex.
- Ön is így gondolja? - Valenti Isabel felé fordult.
- Igen, ez úgy hangzik, mint Nicholas - válaszolta habozás nélkül, de a hangja kissé megremegett, amikor kimondta a barátja nevét. "Mégiscsak maradt benne egy kis acél" - döntött Maria.
- Ez minden, amit mondani tudnak? Tegnap együtt voltak, ugye? - Valenti kérdezte. - A fiam, Kyle, látott téged Nicholas-szal.
"Köszönöm, Kyle" - gondolta Maria. - "Az a kis patkányfiú mindig mindenkit beköp az apjának."
- Igen, egy ideig együtt voltunk, de aztán... aztán veszekedtünk. Én... - szólalt meg Isabel szaggatottan.
Maria rémülten nézett Alexre: "– Isabel mindenkit fel fog adni, a seriff előtt! Mit tegyek?"
Michael felkapott egy szalvétát az asztalról, és odacsúsztatta Isabel-nek.
- Köszönjük, hogy újra beindította! - ugatott.
- Próbáltuk felvidítani - sietett segítségére Maria. - Nicholas tegnap este igazi bunkó volt vele!
Isabel a kezével eltakarta az arcát. Michael a mellkasához szorította a lányt, és Valentire nézett.
- Nos, ha hallanak felőle - bármelyikük -, elvárom, hogy azonnal hívjanak fel.
Csend volt a levegőben. Még Maria számára is úgy tűnt, hogy senki sem lélegzik. Ő maga biztosan nem lélegzett.
- Ennyi, elment - mondta végül Max.
Maria hangosan kifújta a levegőt.
Isabel felugrott az asztaltól.
- Max, add ide a kulcsokat, hazamegyek!
- Izzy, nyugodj meg, maradj velünk - kérte a bátyja.
- Nem! Nem tehetem - emelte fel a hangját Isabel.
Maria észrevette, hogy a szomszédos asztalnál ülő vendégek őket bámulják.
- Egyikünk veled tarthat - jelentkezett Liz.
- Mindannyian együtt megyünk. - tette hozzá Maria.
- Egyedül akarok lenni - csattant fel Isabel. - Mindenki maradjon távol tőlem. - Max előhúzta a kulcsait, Isabel pedig kikapta a kezéből.
Maria figyelte, ahogy Isabel félig kirohant a helyiségből.
"Hát nem veszi észre, hogy most nagyobb szüksége van ránk, mint valaha?".
* * *
Isabel még egy kis vadcseresznye körömlakkot kent fel a nagylábujjára. Az apró piros üveget az ágytakaróján lévő kupacba tette. Nem lett volna szabad hagynia, hogy Michael rábeszélje, menjen el a Flying Peppersbe. Itt kellene maradnia, a hálószobájában, és egyenként lemosni a lakkot a körméről. Ezzel a monoton tevékenységgel sikerülne mindent kiverni a fejéből, és a gondolatait egy sistergő, szürke képernyőre varázsolni.
De amikor megállt, hogy a képernyő kitisztult, egy kisfilm kezdett el lejátszódni. Egy film arról, ahogy Valenti seriff lelőtte Nikolast. Újra és újra és újra és újra.
Valahányszor meghallotta a lövést, érezte a lőpor szagát, egy sor egyszerre felgyújtott petárda szagát. Körömlakkjának éles illata közel sem volt elég erős ahhoz, hogy elnyomja.
Nikolas mindig azt mondta, hogy az emberek olyanok, mint a rovarok. Azt mondta, ha Valenti túl közel kerül, egyszerűen eltapossa. És Isabel hitt neki. Kezdte azt hinni, hogy nincs oka félni a serifftől. Hogy éveket vesztegetett el azzal, hogy rettegett egy olyan embertől, akinek az ereje nem ér fel Nikolaséval, de még a sajátjával sem.
De Nikolas volt az, akit tegnap este összezúztak. Csúnya foltot hagyott maga után a padlón, mint minden jó bogár. És most Isabelnek eszébe jutott, hogy miért Valenti képe töltötte ki rémálmait kislánykora óta. Eszébe jutott, hogy mindig vadászni fognak rá, és hogy soha nem lesz igazán biztonságban.
Az órára pillantott. Max még legalább egy óráig nem ér vissza a Flying Pepperoniból. De amint hazaér, tudta, hogy a bátyja beszélni akar majd vele, el akarja majd mondani neki, bármit is tudtak meg Raytől. Mintha érdekelné. Mintha többet akart volna tudni a történetéről, a hülye idegen képességeiről. Ha csak egy normális lány lenne, mindez nem történt volna meg.
Isabel letörölte lakkot a nagylábujjáról. Óvatosan egy piros követ rakott rá a körmére, és tanulmányozta a lábát, hogy fog rajta mutatni. Felkapta a körömlakkos üvegét, és újra festeni kezdte őket. Gyorsan dolgozott, nem aggódott, hogy hanyag lesz-e. Ki akarta festeni és megszárítani a lábujjait, hogy újra elkezdhesse leszedni, és az üvegeket egy kupacba rakni.
- Max, hagyj! – mondta Isabel.
- Nem Max az, hanem én, Alex. Bejöhetek?
Isabel felsóhajtott. Nem tudott most Alexszel foglalkozni. Ha abbahagyta volna, hogy arra koncentráljon, amit csinál, a film a fejében újra beindulna. Tudta ezt. És ezt nem tudná elviselni. Nem tudta volna végignézni, ahogy Nikolas újra meghal.
- Anyukád adott nekem gyömbérsört és sós kekszet, hogy adjam oda neked - mondta Alex az ajtó mögül. - Azt mondja, hogy fáj a gyomrod.
Tényleg nem akart beszélni vele. Talán, ha nem mond semmit, Alex elmegy. Befejezte az utolsó lábujja festését. Felkapott egy magazint, és legyezte a lábát. Azt akarta, hogy a lakk csiszolható legyen - most. Aztán rávehette volna, hogy hagyja abba a filmet.
- Túl késő úgy tenni, mintha nem lennél ott! - kiáltott Alex. - Hallottam, hogy mondtál valamit.
- Nem voltál meghívva - felelte Isabel durván.
Alex szomorú kiskutyaszemei most is ott lehetnek az ajtó előtt. És hagyta, nem szólt rá.
- Na és? Tudom, hogy itt mindig szívesen látnak - válaszolta Alex.
Isabel kipróbálta a lakkot a lábujjain. A lakk még nedves volt.
- Mi? Mit akarsz? Azt akarod mondani, hogy igazad volt Nicholas-szal kapcsolatban? - kérdezte. - Igen, igazad volt. Veszélyesnek bizonyult, majdnem mindannyiunkat megölt. Igazad volt, mint mindig. Elégedett vagy? Most már elmehetsz.
Alex elfordította a kilincset, és morgott mert az ajtó zárva volt.
- Szóval ezt gondolod, ugye? - csattant fel. - Azt hiszed, azért jöttem ide, hogy kárörvendjek, és halljam, hogy igazam volt?
"Igen.", gondolta Isabelle. - "Gyerünk, kiabálj velem és tűnj el. Újra megnézte a körmeit. Majdnem száraz. Majdnem."
Alex felsóhajtott.
- Miért olyan nehéz mindig veled? - morogta. - Azért jöttem, mert látni akartam, hogy jól vagy-e. Elég traumatikus dolgon mentél keresztül. Gondoltam, jól jönne neked egy barát."
"Ó, remek. Most kedves lesz. Ez már túl sok."
Ő és Alex... volt valami szép dolog, ami elkezdődött, mielőtt Nicholas a városba jött volna. De Nicholas mindenkit beárnyékolt.
Isabel szeme megtelt könnyel. Hogyan fogja túlélni nélküle? Nem volt egyetlen dolog sem, ami emlékeztethetett volna rá. Egyetlen kép sem. Semmi. Azt kívánta, bárcsak megkaphatná azt a gyűrűt, amit mindig viselt, azt a gyűrűt azzal a furcsa kővel. A kezében tarthatná, és legalább tudná, hogy Nikolas megérintette. Valami, amit Nikolas... ami Nikolas...
Isabel torka égni kezdett. Érezte, hogy egy könnycsepp csúszik le az arcán. Nikolas ... ó, Istenem, Nikolas ...
A puskapor szaga újra megjelent az orrában. Megérintette a körmeit, próbálta elűzni a haldokló Nicholast a fejéből. De a lakk nem volt elég száraz ahhoz, hogy letörlődjön. Nedvesen és vörösre kenődött az ujjain.
Isabel levegőt vett, hogy ne zokogjon. Hogyan éljünk tovább? Megőrül, ha az a kép a fejében nem tűnik el.
- Nem megyek el - mondta Alex halkan. - Kiabálni akarsz velem? Kiabálj. Dühös vagy? Légy dühös. Úgysem megyek el. Nem akarsz beszélni? Akkor majd én beszélek. Akarod, hogy meséljek neked a Kis ligás újonc szezonomról? Életem legjobb napjai. Még mindig emlékszem, milyen szaga volt a pálya füvének. Emlékszem a büféből hozott kis lila cukorkák ízére is...
Alex csak beszélt és beszélt. És a hangja hallatán a kép lassan halványulni kezdett.
Isabel csendben felállt, az ajtóhoz osont, leült a földre, és arcát az ajtónak támasztotta. Hallgatta, ahogy Alex részletesen leírja a szezon legelső meccsét.
Olyan hétköznapi volt. Egy átlagos, kedves fickó.
Azt kívánta, bárcsak olyan normális lehetne, mint ő. Egy kedves, normális lány, aki nem látja az aurákat, nem tud álomjárni vagy gyógyítani. Egy lány, aki soha nem ébred fel sikoltozva a Valenti seriff okozta rémálmaiból, akinek a szemei és fogai egy farkasé, egy farkasé, aki le akarja vadászni őt.
"Tudok hétköznapi lenni. Akárcsak Alex. Elfelejtem a szuperképességeimet - mondta magának határozottan. - Örökre."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése