Max leült a barlang padlójára, és nekitámaszkodott a mögötte lévő hűvös mészkőfalnak. Úgy érezte, mintha meghúzódott volna egy izom az agyában, egy olyan izom, amiről nem is tudta, hogy ott van. Ray megpróbálta megtanítani nekik, hogyan kell csinálni azt az időfagyasztó dolgot, amit a plázában csinált. De sem Maxnek, sem Michaelnek nem sikerült semmit sem jól csinálni.
- Az agyatokkal dolgozni sokkal fárasztóbb és nehezebb, mint a kezeitekkel és a lábatokkal - figyelmeztette őket Ray, és leült a Maxszel szemben lévő nagy sziklára. Michael eközben a padlón nyújtózkodott.
- Megint olvasol a gondolataimban? - Max felháborodott. Amit Ray tudott, az fantasztikus volt. A gondolattól Max feje még jobban megfájdult.
- Csak egy kicsit. - nyugtatta meg Ray.
Biztosan észrevette Max arcán a pánikot és a zavarodottságot - vagy pedig megint olvasott Max gondolataiban -, mert felnevetett:
- Ne aggódj, nem megyek bele túl mélyre, nem akarok semmi személyesbe belebotlani. Soha nem tudhatod, mibe ütközhetsz egy tinédzser fejében.
Ray előhúzott a hátizsákjából egy doboz Lime Wopot, és kinyitotta.
- Biztosan ezt akarod inni? - vett el egy dobozt Ray-től.
- Ennek a cuccnak olyan íze van, mint a kecskehúgynak - mondta Michael felháborodva, de elvette az üdítőt, és leült társa mellé.
- Honnan tudod? - Max nevetett, és ő is elvette az üveget. - Tényleg megkóstoltad a kecskepisit, és pontosan össze tudod hasonlítani?
- Néha túlságosan is úgy beszélsz, mint az a tudós fickó a tévében - mondta Michael. - Tudod, a két lábon járó, beszélő idióta? - Belekortyolt az italába, és nézegetni kezdte a dobozt. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg így nézünk ki. Ne vedd sértésnek, Ray.
Max a dobozon táncoló kis idegenre pillantott. Valóban ugyanolyan kis teste, nagy feje és hatalmas, mandula alakú, pupilla nélküli szeme volt, mint amilyet Ray mindenkinek mutatott az űrhajón.
- Ez nem egészen így van... - fordult Ray Michael felé. - Ez az alak. - vett fel egy doboz Lime Wopot - semmivel sem több a mi valódi megjelenésünk, mint ez. - Az emberi testére mutatott.
Max az üdítősdobozát a lüktető fejéhez szorította. Ray a molekulák mozgásának lelassításával jéghidegen tartotta az italokat. Max is megtehette volna ezt - ha eszébe jutott volna -, de ehhez teljes koncentrációra lett volna szükség. Ray olyan könnyedén csinálta, mintha felpattintotta volna a dobozok tetejét.
- Össze vagyok zavarodva - vallotta be Max őszintén. - Talán azért, mert még mindig agyvérzésem van, de nem értem.
- Egyszerű - válaszolta Ray. - Elmondom a rövid változatot. A testünk rendkívül alkalmazkodóképes. Bármilyen környezethez alkalmazkodnak, amiben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy bármilyen bolygóra el tudunk utazni az emberek által használt bonyolult űrruhák nélkül, mert a testünk automatikusan beállítja magát az optimális működéshez. Még a saját bolygónkon is változik a testünk, olyan tényezőktől függően, mint az éghajlat.
- Ez elképesztő! Erre nincsenek szavak - csodálkozott Michael.
- Azt hiszem, értem! - mondta Max. - A Föld légköre oxigént tartalmaz, és szerveink alkalmazkodtak ahhoz, hogy ezt a gázt belélegezzék. Ugye?
- Ding, ding, ding. Adjatok a fiúnak egy díjat - Ray felkiáltott. - Pontosan ez az, amit most leírtál, egyike a testünk ezerféle alkalmazkodási módjának. Az oxigén egyike a sok tényezőnek, amelyekhez alkalmazkodtunk.
- Nem olvastam annyi okos könyvet, mint Max, de azt tudom, hogy az emberi test nem a legjobb választás a sivatagi élethez - kezdett el érvelni Michael. - Hogyhogy nem változtunk át valamiféle skorpiókká vagy kaktuszokká?
- A válasz az, hogy a testünk nem csak a fizikai környezethez alkalmazkodik - mondta Ray. - Alkalmazkodik a társadalmi környezethez is. Az ember az a faj, amely uralja a bolygót, ezért az alkalmazkodási rendszerünk olyan testet adott nekünk, amely megfelel az övéknek.
- Hogy illenek bele ezek a srácok? - Max a Lime wopra mutatott.
- Az űrben való élethez alkalmazkodtak. Kis méretük megvédi őket a szupersebességtől. Ráadásul kevesebb helyet igényelnek, ami azt jelenti, hogy több mindent vihetsz fel a hajóra, amire szükséged van.
- Király! - Michael csodálkozott.
- Nagyon király - mondta Max. - Meg tudod mutatni a hologramokat, vagy hogy is hívják őket? Látni akarom, hogy nézünk ki otthon.
- Otthon... Nem értem, miért nevezed azt a bolygót otthonnak - tűnődött Ray. - Az otthonod itt van, a Földön. Soha nem kellett volna beszélnem neked arról a másik helyről... Számomra ez csak egy álom, egy gyönyörű álom. Soha nem gondoltam rá úgy, mint valami valóságos helyre, ahová visszatérhetek. Ez most már az én otthonom is.
Hirtelen olyan szomorúnak tűnt, nem a szokásos tréfás énje. Max azon tűnődött, vajon mit érezne, ha egy másik bolygón kellene élnie, tudván, hogy soha többé nem látja a szüleit, Lizt vagy bárki mást, aki fontos neki. Nem tudta, hogy ő vajon olyan jól megbirkózna-e vele, mint Ray a jelek szerint.
- Menjünk innen. - Ray felállt.
- Szóval ennyi. Nem válaszolsz több kérdésre? Csak gúnyolódsz helyettünk, hogy nem tudhatunk semmit arról, hogy honnan jöttünk? - Michael felháborodott.
Ray figyelmesen nézett rá.
- Nem akarom, hogy a hátralévő napjaidat azzal töltsd, hogy egy másik életről álmodozol. Te ide tartozol. Vedd ezt természetesnek.
- Köszönöm a semmit. - motyogta Michael.
Ray Maxhez fordult:
- Tudom, úgy tűnhet, hogy hihetetlenül szigorú vagyok. De hidd el, ha egy helyen élsz, miközben a szíved és az elméd mindig máshol jár, az garantáltan nyomorulttá tesz.
Max nem akarta erőltetni. Nyilvánvaló volt, hogy Ray nemcsak magával törődik, hanem vele és Michaellel is. Volt azonban valami, amit tudnia kellett:
- Meg tudnád mondani...
- Max, én már döntöttem - szakította félbe Ray.
- De ez fontos - tiltakozott Max. - Csak azt mondd meg, hogy meg tudsz-e tanítani minket, hogyan védekezzünk Valenti ellen.
Ray felsóhajtott:
- Valóban, ezt tudnotok kell. Megtanulhatjuk, hogy bizonyos határokon belül megállítsuk az időt. De ezt nem lehet gyakran csinálni. Ezt a trükköt még egy hónapig nem fogom tudni újra megcsinálni; rengeteg energiát igényel.
- Van még valami? - kérdezte Max. Felkészült akart lenni, nem, fel kellett készülnie, ha újra szembe kell szállnia Valentivel. Nem mintha Ray mindig a segítségére tudna sietni.
- Le tudsz ütni egy ellenséget. Az elmúlt több mint ötven évet ezzel a képességgel éltem túl. - válaszolta Ray.
- Ennyi? Csak úgy? - Michael megint dühös volt.
- Nos, van egy kis trükk, amit néha alkalmazok - ismerte el Ray. - Ezt figyeld.
- Mit figyeljek? - Max először nem értette, de aztán meglátta.
Ray arca megmozdult. A haja nőni és sötétedni kezdett. A teste összezsugorodott és megváltoztatta alakját.
Néhány másodperccel később átváltozott... Lizzé. Ray úgy nézett ki, mint Liz.
- Aaah! - Michael magas, komikus sikolyt adott ki.
- Tudjuk, hogyan alakítsuk át magunkat, hogyan változtassuk meg a külsőnket, ha szükséges - mondta Ray, és még a hangja is hasonlított Lizére. - A baleset után megváltoztattam a külsőmet. Nem akartam az a tudós lenni, akit Roswell már látásból ismert.
- A frászt hozod rám - mondta Max. Alig bírt Rayre nézni. Túl sok minden volt, amire nem akart gondolni. Például arra, hogy Raynek mellei nőttek... Liz mellei.
- Jól van, jól van - szólalt meg Ray bosszús hangon, és visszaváltozott.
- Még a hangod is olyan volt, mint az övé - motyogta Max.
- Minden a hangszálakon múlik. Hallottál arról az Elvis-észlelésről egy kis taco standnál El Pasóban?
Max bólintott.
- Az én kezem munkája - büszkélkedett Ray büszkén.
Max nevetett. Tudta, hogy Ray Elvis-rajongó, de az ő hangján énekelni túl sok volt.
- Mindent megteszek, hogy a király életben maradjon. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek! - Ray Elvis hangján kiabált.
- Ezt meg kell tanítanod nekünk! - Max könyörgött.
* * *
- Miért nem mentél el Jerryvel az UFOnixra? - Maria magyarázatot követelt, amint Liz a Crashdown Café pultja mögé lépett.
Liz felhorkant:
- Tudtam, hogy hallottad az egész beszélgetést. Csak háromszor törölted le a mellettünk lévő asztalt.
- Négyszer. - ismerte el Maria. - De ha nem vigyáznak rád, elkezdesz Maxről álmodozni, minden más pasiról tudomást sem veszel, és a végén egy kiszáradt öregasszony leszel tizenhat csaholó spicc kutyával.
- Ha nem hagyod abba azonnal, lenyomom azt a rongyot a torkodon! - Liz fenyegetően nyúlt Maria felé.
Maria hátrált egy lépést.
- Említettem már, hogy olyan szánalmas leszel, hogy az összes pompomot Maxnak hívnák? Vagy Maxine? Vagy Maximilian? Vagy Maxi? Vagy...
- Mondtam már, hogy azzal a ronggyal töröltem le Orndorff úr asztalát? - kérdezte Liz.
- A köpködős? - Maria felsikoltott. - Oké, oké, befogom. De akkor is tudni akarom, miért mondtad Jerrynek, hogy holnap szólsz neki, ahelyett, hogy igent mondtál volna.
- Mert ott kell táncolni - adta be a derekát Liz. - Ha az UFOnixon kívül máshová vitt volna, talán igent mondtam volna.
- De te remekül táncolsz - mondta Maria felháborodva.
- Ez nem a táncról szól. - magyarázta Liz. - Hanem a tánc érintéses részéről.
- Ez elkerülhetetlen, és ennek semmi köze a tánchoz. - mondta. - Tegyük fel, hogy meghív moziba. Mindenki ölelkezik a sötétben. Még ha bowlingozni mentek is, hazakísér, és újra meg kell érintened.
- Valószínűleg - mondta Liz bizonytalanul.
A kávézó megtelt a Grateful Dead-dalt a Close Encounters főcímzenéjének dallamával, és Liz apja belépett az ajtón, dúdolva.
Maria felhajtotta a pult csuklós részét Mr. Ortego előtt
– Ezúttal megbocsátok önnek, de ha megint elkésik, a maga hibája lesz, ha kirúgom.
- Miss De Luca, kérem, bocsásson meg nekem. Ne haragudj - siránkozott Mr. Ortego bűntudatosan. - Leárazás volt erre az öltönyre, amire már vagy hónapok óta szemet vetettem, és munkába menet kellett megvennem, különben eltűnt volna. Tessék, csak szagold meg ezt. Ettől jobban fogod érezni magad.
Maria nevetett:
- Nem mondom ezt.
- Pontosan így beszélsz. - erősítette meg Liz, felkapta a kávéskannát, és a két nagyon komoly ufológus felé indult, akik a baleset helyszínének térképét tanulmányozták.
Maria ásított, és a könyökét a pultra támasztotta. Kimerült volt. A mai szituáció óta furcsán érezte magát. Akárhogy is próbálkozott, nem tudott nem gondolni arra, ami az angol órán történt.
"Talán el kellett volna mondanom Isabel-nek. - Gondolta magában. - De Isabelnek ez volt az első napja az iskolában, és volt elég problémája. Egyszer majd mesélek nekik a telepatikus képességeimről. Amint rájövök, hogyan tudom irányítani a képességeimet, akkor majd mindenkinek tartok egy nagy bemutatót.”
De nem tudta irányítani őket. Ma például az osztályban. Maria az asztalánál ült, és várta, hogy Miss Markham megjelenjen. Elkezdte végigsimítani az ujjaival az egyik nevet, amit valaki az asztalába vésett, és azon tűnődött, vajon mióta állhatott ott a név, és mit csinál most az, aki véste.
Mariának esze ágában sem volt ránézni a férfira. De minden elkezdett kavarogni, és néhány másodperccel később már egy használtautó-parkolóban állt, és nézte, ahogy egy pocakos fickó egy Hondát próbál eladni egy huszonéves, üzleti öltönyös nőnek. A pontok ismét kavarogtak, és az osztályterem újra összeállt.
A következő dolog, amire emlékezett, hogy Isabel megrázta őt, nyilvánvalóan egy másodpercre volt a teljes összeomlástól. Maria tudta, hogy az ereje használata miatt újabb néhány percet veszített, de nem tűnt alkalmasnak az idő arra, hogy ezt Isabelnek elmagyarázza. Különösen azok után, ahogy Isabel az ebédidőben ráförmedt.
Maria tudta, hogy a pszichikai erők nem ugyanazok, mint az idegen erők, de Isabel úgy tűnt, hogy kész kiabálni bárkivel, aki akár csak szóba hozza az erők használatát.
- Föld Mariának! - Liz hangja szakította félbe a gondolatait.
Maria ravaszul a legjobb barátnőjére nézett:
- Szóval, mi a helyzet? Az UFOnixs-ra mész Jerryvel?
Liz az ajkába harapott:
- Nem is tudom.
- Két szót szeretnék mondani neked....
- Jobb, ha a spicc szó nem lesz benne. - figyelmeztette Liz.
- Felejtsd el őt - mondta Maria.
Nem akart gorombának tűnni, de néha Liznek szüksége volt egy jó kis seggbe rúgásra.
- Tudod, hogy igazam van - tette hozzá. - Max már meghozta ezt a döntést helyetted.
- Rendben, megfogtál. Elmegyek Jerryvel. - sóhajtott Liz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése