- Hoztam néhány dobozt. Nem voltam biztos benne, hogy van elég. - mondta Maria.
- Igazából nincs csomó cuccom. - válaszolta Michael.
"Nem viccel" - gondolta Maria, miközben körülnézett a szobájában.
Ruhái szépen egymásra voltak halmozva az ágyon. A sarokban tornacipők és túrabakancsok álltak. A komódon egy doboz CD és egy walkman volt a roswelli incidensről szóló könyvek tetején, néhány térkép, egy iránytű és egy vastag mappa mellett.
És ennyi volt. Maria szekrényének legfelső polcán több holmi volt, mint Michaelnek az egész szobájában.
A lány lelki szemei előtt megjelent az "emlékdoboz" képe. Egy nagy, virágokkal borított kartondoboz volt, amelyben a gyerekkorából származó összes holmit őrizte. Babacipők,rajzok, régi bizonyítványok. Még a kis cetliket is, amelyeket Maria a szüleinek hagyott a hűtőszekrényen. A szülei mindezt azért őrizték meg neki, mert tudták, hogy egy nap majd szüksége lesz rá, talán amikor saját gyerekei lesznek.
Valójában ezen vitatkoztak apjával a legtöbbet, amikor elment. Magával akarta vinni Maria és Kevin "emlékdobozát", de anyja azt mondta: "Szó sem lehet róla." Végül odaadták a dobozokat Mariának és Kevinnek, bár úgy tervezték, hogy megtartják őket, amíg a gyerekek készen állnak arra, hogy elköltözzenek otthonról. A szülei még mindig szerettek néha-néha apróságokat hozzátenni. Vagy legalábbis így tettek V.E, vagyis a válás előtt.
Maria felkapta az egyik dobozt, és elkezdte pakolni a könyveket. Vajon Michael vágyott-e valaha is arra, hogy legyen valamije az általános iskolából? Valami tudományos projekt, egy könyvismertető, vagy esszé. Talán valamilyen különleges játék. Maria elmosolyodott, és elképzelte Michaelt, amint Transformerekkel játszik. Minden fiúnak volt legalább egy ilyen.
- Mi az? - kérdezte Michael.
- Huh?
- Úgy mosolyogsz, mint egy idióta - vigyorgott.
Semmiképpen sem akarta elmondani Michaelnek, hogy észrevette, hogy nincsenek meg a gyerekkori cuccai. Valószínűleg szentimentálisnak hangzana, vagy mintha sajnálná őt, vagy ilyesmi, és ezt a fiú nagyon utálná.
- Oké, beismerem. Azt képzeltem, hogy én vagyok ezeknek a regényeknek az egyik hősnője. - jegyezte meg Maria. Úgy gondolta, hogy a legjobb, amit most Michaelért tehet, hogy fenntartja a hangulatot. Fájdalmas lehetett összepakolni a holmiját - a tényleg apró kis halomnyi holmiját -, immár milliomodszor, mert egy másik idegen családhoz költözik.
Michael felhorkant.
- Azokra a lányokra gondolsz a hosszú ruhás, lógó dinnyékkel?
Maria betette a CD-ket és a lejátszót a dobozba.
- Igen. - válaszolta kuncogva. - De ezekben a könyvekben egyetlen romantikus hős sem használt ilyen kifejezéseket.
- Akkor hogy hívják őket? - Michael kinyitotta a tornazsákját, és beletette a ruháit.
- Úgy hívják őket, hogy gömbök, vagy idomok. - viccelődött Maria.
- Ó, bébi. Nem is tudod, mit tesz velem, amikor kimondod azt a szót, hogy gömb, és idomok. - viccelődött Michael.
Maria körülnézett a szobában, keresve valami mást, amit a dobozba tehetne. Meglátott két méh alakú kerámia bors meg sószórót az ablakpárkányon, és felkapta őket, azzal a szándékkal, hogy beteszi őket a dobozba.
- Becsomagoljam ezeket?
Michael kivette a kezéből.
- Az első nevelőotthonomból származnak. Azt hittem, örökre ott fogok élni, pedig a szociális munkás azt mondta, hogy csak ideiglenesen. Arra gondoltam, hogy Salingerék talán meggondolják magukat, és maradhatok...
Michael arcán mély pír terült el. A méheket a szemétbe dobta.
- Nem is tudom, miért hordom őket mindenhová magammal - motyogta.
- Hé, biztos vagy benne? Elég aranyosak. - Maria tett egy lépést a szemetes felé, hogy kivegye őket.
- Hagyd őket. - parancsolta Michael.
Maria fogta a ragasztószalagot, és belemerült a doboz lezárásába. Érezte, hogy könnyek csípik a szemét, és nem akarta, hogy Michael észrevegye őket. Nyilvánvalóan teljesen megalázva érezte magát, hogy be kellett vallania, hogy valaha kisgyerekként igazi otthonról álmodott. Nem akarta bonyolítani a dolgokat azzal, hogy kimutassa, mennyire elszomorította a jelenet.
- Nem akarod tudni, hogy azokban a könyvekben, hogy hívják a pasik, öhm, dinnyés megfelelőjét?- kérdezte meg Maria.
- Sokat kell még tanulnod, ha azt hiszed, hogy egyáltalán van ennek megfelelője - válaszolta Michael.
- Tudod, mire gondolok - nevetett Maria.
- Hallani akarom, ahogy kimondod - válaszolta. - Nem hiszem, hogy ilyen szavakat képes vagy kimondani. A te ártatlan kis ajkaiddal nem.
- Mondtam, hogy ne nevezz ártatlannak.
Ennyi. Megcsinálta. Elterelte őt egy olyan témától, amiről Michael nyilvánvalóan nem tudott beszélni. Remélte, hogy a fiú rájött, hogy ha valaha is beszélni akar, ő ott lesz neki.
Mindig ott lesz neki.
* * *
Max a számítógép képernyőjét bámulta. Nincs találat a "földönkívüliek és Elvis" keresésre? Két órával ezelőtt még több ezren voltak!
Ellenőrizte a keresési előzményeket. Mindkét szót rosszul írta. Max hátravetette a fejét, és lehunyta a szemét. Legalább jól írtam és helyesen, gondolta. Azok után, ami történt, ez elég jó volt.
Nem tudta kiverni a fejéből a jelenetet, amikor Liz a földre zuhant, Nicholas pedig nyugodtan kisétált a házból, mintha nem számítana, amit tett. Max pedig azon tűnődött, hol lehet most Isabel.
- Baj van? - kérdezte meg Ray.
A fiú felnézett és kinyitotta a szemét. Kezdte elveszíteni a fejét. Meg sem hallotta, hogy Ray odalépett hozzá. Ez még csak a második éjszakája volt a munkában. Ray biztos azt hitte, hogy egy idiótát vett fel.
- Nem, semmi gond - biztosította Max. - Mindjárt kiások valamit erről a fotósról. - Újra begépelte a szavakat. Nem tudta visszatartani a nyögést, amikor rájött, hogy két "i"-t írt egymás után.
- Jól vagy? - Ray újra megkérdezte. - Nem kellett volna visszajönnöd, ha otthon baj van.
Max felsóhajtott:
- Vissza akartam jönni. Ebben amúgy sem tudok segíteni.
Ray bólintott. Nem kérdezett többet, de nem is ment el, valószínűleg csak arra az esetre, ha Max beszélgetni akarna.
- Csak arról van szó, hogy a húgom összejött egy a fickóval...- Max bizonytalan volt. Nem mintha el tudta volna mondani Raynek, mi folyik itt valójában.
- Egy olyan fickó, akit nyilvánvalóan nem helyeselsz. - tisztázta.
- Olyan dolgokra bátorítja, amiket ő maga soha nem tenne meg - folytatta Max.
- Gondolod, hogy veszélyben van? - kérdezte Ray, miközben figyelmesen nézte a fiút.
- Azt hiszem, igen.
Ray közelebb vitt egy széket Maxhez, és leült.
- Lehet, hogy nem tetszik ez a lehetőség, de gondoltál már arra, hogy elmondod a szüleidnek? - kérdezte.
Bárcsak Max beszélhetne velük erről! Tökéletesen kezelték a válsághelyzeteket, soha nem hibáztatták a gyerekeket, soha nem mondtak semmit - általában véve gyakorlatiasan viselkedtek. Mindig tudták, hogy mit kell tenni, és meg is tették. Persze utána kiabálhattak. De előbb rendbe hozták a dolgokat.
Először is Max nem kérhette a szülei segítségét az Isabel-ügyben. Egyrészt nem tudták, hogy ő és Iz idegenek. Persze, tudták, hogy valami furcsa volt abban a két kisgyerekben, akiket meztelenül találtak az országút mellett kóborolni. És miután örökbe fogadták Maxet és Isabelle-t, megpróbáltak mindent megtudni a múltjukról. De soha nem találtak választ.
Másodszor pedig, még ha akarta is, Max nem mondhatta volna el az új szüleinek az igazságot magáról és Isabelről - ő maga sem tudta, hogy valójában idegen. Csak évekkel később, amikor meglátta a roswelli baleset utáni roncsokról készült fotókat és az idegenek boncolási fotóit, majd felismerte az inkubációs kamra néhány szimbólumát, akkor értett meg mindent. Elolvasta az összes történetet arról, hogy a kormány megfenyegette a baleset szemtanúit. Ekkor döbbent rá, hogy a földönkívüliek veszélybe sodorják őt és Isabelt - és mindenkit a környezetükben. Megállapodtak, hogy senkinek sem mondják el.
Max most sem akarta felrúgni a paktumot. Ha a szülei megtudnák az igazságot, akkor Valenti miatt veszélyben lennének, ahogy Liz is veszélyben van most. És nem akarta kockáztatni a szerettei életét.
- A csendből ítélve nem akarod, hogy a szüleidet is belekeverjék - zárta Ray.
- Nem igazán - válaszolta Max. - Azt hiszem, magamnak kell megbirkóznom vele.
Ray felállt.
- Ha bármikor többet akarsz mondani arról, hogy mi folyik otthon, tudod, hol találsz meg.
Odasétált a bejárat melletti brosúrákat tartalmazó állványhoz.
"Nincs más választásom, mint hogy vigyázzak Isabelle-re" - gondolta Max. - Még ha nem is tetszik neki. Minden mozdulatára figyelni fogok. A többieket pedig megkérem, hogy segítsenek nekem."
De előbb meg kellett találnia őt. Hová ment, amikor kirohant a házból? Max remélte, hogy Michaelhez ment. Vagy a barlangjukba.
De volt egy olyan érzése, hogy a lány egyenesen Nikolashoz akar menni.
* * *
Isabel berontott Michael szobájába.
- Szedd le rólam Maxet! - kiáltott fel. Csak ekkor vette észre, hogy Maria is a szobában van. Nem is gondolt arra, hogy Michael talán nincs egyedül. Jobban szerette a magányt - kivéve, ha vele vagy Maxszel volt.
Legalábbis régen így volt. Isabel nem emlékezett arra, hogy Michael rajta kívül más lánnyal is töltött volna időt. Arra pedig végképp nem számított, hogy itt látja Mariát, aki úgy tűnt, nagyon jól érzi magát Michael szobájában.
Isabel lerázta magáról az érzést, ezt a furcsa, egyfajta féltékenységhez hasonló valamit, hogy Maria most az egyik legjobb barátnőjének átveszi a helyét Michael életében. Vagy inkább nem is barátnők - most már mindannyian egyfajta család voltak.
Isabel megpróbálta elmagyarázni ezt Nicholasnak, de az nem hallgatta meg. Sőt, az emberek puszta említése is feldühítette. Nem arról volt szó, hogy utálta őket - csak arról, hogy időpocsékolásnak tűnt róluk beszélni.
- Mit csinált ezúttal Max? - kérdezte Michael. - Azt kérte, hogy mosogasd el a tányérokat?
Isabel tudta, hogy Michael tisztában van vele, hogy nem jött volna hozzá, ha az ok olyan jelentéktelen lenne. Mindent el akart mondani neki, de nem Maria előtt. A kapcsolat óta először volt valami, amit csak a sajátjával akart megosztani, és ha Maria vette volna a lapot, és elment volna... De nem, úgy tűnt, nem érti. Isabel pedig túl dühös volt ahhoz, hogy várjon.
- Azt mondta, hogy tartsam magam távol Nicholastól - fakadt ki. - Folyton megmondja, hogy mit tegyek. Ne használd az erődet, légy óvatos, menj oda, csináld azt, bla-bla-bla-bla. Rosszul vagyok tőle! Miért gondolja, hogy ő a főnök közöttünk? Egyidős vagy vele, Michael. Ha valakinek irányítania kell, miért nem neked? Miért ő irányít mindent?
Michael felállt, megfogta Isabel vállát, és leültette az ágyra Maria mellé. A komódnak támaszkodott, karjait keresztbe fonta a mellkasán, mintha azt akarná mondani: - ne idegesíts.
- Az elejétől kezdd! - utasította. - És ne hagyj ki semmit.
- Tegnap este Nikolas és én a bowlingpályán lógtunk. - magyarázta Isabel zúgolódva. - De ez már zárás után volt.
- Más szóval, betörtetek - foglalta össze Michael. - És?
- Egy kicsit hülyéskedtünk. Ettünk. Egy darabig biliárdgolyókkal játszottunk... - Isabelle elhallgatott. Tudta, hogy beszélnie kell az őrről, de túl nagy kérésnek tűnt.
- És? - Michael várakozóan nézett rá.
- Aztán az őr majdnem elkapott minket, ezért Nicholas az erejét használta, hogy kiüsse - bökte ki Isabel. - De jól van. Nikolas nem igazán bántotta őt. Liz azt mondta, Valenti seriff azt mondta...
- Várj. Menj vissza. Hogyan került Valenti ebbe a történetbe?
- Valenti feltett Liznek néhány kérdést a történtekről. Azt hiszi... - Isabel rájött, hogy nem bírja elviselni, hogy Michaelre vagy Mariára nézzen.
- Azt hiszi, hogy az idegen kiütötte az őrt - fejezte be Michael.
- Igen. - ismerte el Isabel. Végül felnézett Mariára. Mit gondolt? Isabel érkezése óta egy szót sem szólt!
- Szerintem össze kellene ülnünk - mondta Maria elgondolkodva. - Más tervre van szükségünk Valenti ellen.
"Köszönöm" - köszönte meg Isabelle gondolatban. Legalább volt egy ember, aki nem kiabál vele. Maria egy kicsit Tishre emlékeztette Isabelt. Mindketten mindig a legjobbat akarták hinni az emberekről.
- Mielőtt elkezdenénk dolgozni a terven, úgy tűnik, Isabel-nek van még valami mondanivalója. Nem igaz, Iz? - kérdezte Michael.
A francba. Michael tudta, hogyan kell ezt csinálni. Nemcsak azt tudta, mikor hazudik Isabel, hanem azt is, mikor ferdíti el az igazságot, vagy mikor nem mondja el. Michael jobban ismerte őt, mint bárki más. Mintha a lelkébe látott volna azokon a szúrós, szürke szemeken keresztül.
- Max és Liz nemrég haza jöttek. Nicholas ott volt velem. A bátyám elkezdett kioktatni, mint mindig, megmondta Nicholasnak, hogy mit tegyen... Nikolas meg úgy volt vele, hogy miért is kellene Maxre hallgatnia? Ami igaz is.
Isabel mély levegőt vett. A teste megfeszült.
- Szóval akkor Nikolas megpróbálta megmutatni Maxnek, bár nem kellett volna, hogy tényleg nem bántotta az őrt. Ő ... megérintette Lizt, és kiütötte. Azt hiszem, véletlenül kicsit erősebben csinálta, mint ahogyan akarta. Dühös volt. Csak be akarta bizonyítani...
- Micsoda?! - robbant ki Michael.
- Kiütötte Lizt? - kiáltotta Maria. - Jól van?
- Liz jól van. Max hozta rendbe - magyarázta Isabel. - Hülyeség volt Nikolastól. Tényleg hülyeség volt. Beszélek vele erről.
Szinte biztosan tudta, hogy ha meg tudná értetni Nikolasszal, milyen érzés volt látni Lizt ott feküdni a padlón, azokkal a kis vércseppekkel az arcán... Soha többé nem tenne ilyesmit. Biztos volt benne, hogy nem fog.
És nem mintha tényleg bántotta volna Lizt. Nem csinált semmi szörnyűséget, csak kiütötte a lányt. Nem lesz semmi baja.
- Nem, nem fogsz vele beszélni - mondta Michael hideg hangon. - Soha többé nem mész annak a fickónak a közelébe.
Isabel Maria felé fordult. Mindent megértett, ugye?
- Nicholas nem akart...
- Nem akarok hallani róla - válaszolta élesen Maria. - Nem hiszem el, hogy még mindig egy olyan fickóval akarsz lógni, aki ezt tette Lizzel.
- És nem hiszem el, hogy hajlandó vagy ítélkezni anélkül, hogy esélyt adnál Nicholasnak!
Isabelle felugrott az ágyról, és kirohant a szobából. Egyetlen szót sem akart többé hallani egyiküktől sem.
Kilépett a házból, és elindult az utcán. Először sétált, aztán futott, egyre gyorsabb és gyorsabb mozgásra kényszerítette magát, próbált a lábai hangjára koncentrálni, ahogyan az aszfaltot tapossa, a tüdejében lévő égő érzésre, a szívverésére.
El akart veszni a fizikai érzésekben, de a szeme előtt még mindig ott volt Liz, aki mozdulatlanul feküdt a padlón, Max megparancsolta neki, hogy soha többé ne találkozzon Nicholasszal, Michael pedig hidegen ragaszkodott hozzá, hogy tartsa magát távol Nicholastól.
Úgy bántak vele, mintha kisgyerek lenne. Még akkor sem hallgatták meg, amikor azt mondta nekik, hogy beszélni fog Nikolasszal arról, amit tett. Leültette volna, és elmesélte volna neki az egész történetet, hogy Liz, Maria és Alex hogyan kockáztatták az életüket, hogy segítsenek Valenti ellen harcolni. Rávenné Nikolast, hogy meghallgassa. Meg fogja értetni vele. Tudta, hogy képes rá.
De nem, nem bíztak benne annyira, hogy azt higgyék, egyedül is el tudja intézni a dolgokat. Úgy gondolták, hogy közbe kell lépniük, és parancsokat kell osztogatniuk. Azt gondolták, hogy vakmerő és ostoba - mindig is így éreztek vele kapcsolatban.
Nos, Isabel nem tűrte tovább. Nem bíztak benne, még akkor sem, ha pontosan úgy viselkedett, ahogy ők akarták. Miért is próbálná hát boldoggá tenni őket?
Befordult az utcájába, és kocogásra lassított. Hallotta, hogy egy motorkerékpár dübörög mögötte.
Nicholas. Ő volt az egyetlen, aki hitt benne, és úgy gondolta, hogy azt kell tennie, amit jónak lát. Nem tartotta vissza, és hagyta, hogy a lány maga döntsön. Nicholas megállt; a lány megfordult, és a karjaiba vetette magát.
Isabel mindig kinevette azokat a lányokat, akik megőrültek a fiújukért. Szánalmasnak és kétségbeesettnek tűntek.
De most már megértette az érzéseiket. Nicholasra úgy volt szüksége, mint a levegőre. Úgy tűnt, hogy már egy perc nélküle is elakadt a lélegzete. Isabel nem tudott lemondani róla. Még a családjának sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése