Boszorkány kanyon 9. rész

 Mrs. Frankel, az ezüstös frizurájú könyvtárosnő éppen elég pézsmás parfümöt viselt ahhoz, hogy Dean elgondolkodjon, vajon van-e titkos élete. A testvérek más céllal tértek vissza a könyvtárba: legutóbb az 1916-os és az 1966-os megmagyarázhatatlan gyilkosságokkal kapcsolatban kerestek információkat, most pedig úgy döntöttek, megnézik, hogy valamelyik katona neheztelhet-e a helyiekre. Tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy nem elég jártasak a katonai egyenruhák terén, így nem tudják megmondani, hol szolgál ‒ ez pedig nagyon megnehezíti a nyomozást.

– Nem gondoltam volna, hogy az olvasóikat ennyire érdeklik a részletek – csodálkozott a könyvtáros, amikor meghallotta Dean kérdését.

– A közönségünk borzasztóan kíváncsi – magyarázta Sam. – Minél több érdekes tényt zsúfolunk bele a cikkbe, annál jobban fogják szeretni.

– Nos, Cedar Wellsben és Coconino megyében is akadnak „érdekességek” – mondta Mrs. Frankel. – Sok bolond telepedett le itt, és sokan jártak erre, de nem jut eszembe egyetlen egy sem, aki, ahogy ön mondta, neheztelt volna valamiért.

– Talán nem látszott rajta semmi – vetette fel Dean. – Talán valaki csak úgy gondolta, hogy igazságtalanul bántak vele.

– Persze előfordulhat ilyesmi – tekerte lassan az aranyláncot a mutatóujja köré Mrs. Frankel.

A gyűrűsujján egyébként nem volt gyűrű, bár a könyvtárosnő egyértelműen „Mrs”-ként mutatkozott be.

– Az emberek úgy érzik, hogy az önkormányzat nem emeli ki őket a rossz helyzetükből, vagy mintha cserben hagyná őket, mert a konkrét ügyük nem élvez elsődlegességet. És persze vannak, akiknek jogos sérelmeik vannak. Fél tucat ilyen jut eszembe, de ezek mind csak az elmúlt néhány évben merültek fel. Visszatérve a régi időkre... nos, ahhoz át kellene nézni az újságokat, azt hiszem. Már amennyire azok visszanyúlnak.

– Hány évig lehet visszanézni? – tisztázza Sam. – Az a katona a tizenkilencedik század véginek tűnt.

Mrs. Frankel kibogozta a láncot, és megdörzsölte az állát.

– Ó, nem hiszem, hogy a papírok olyan messzire visszanyúlnak. A Canyon County Gazette csak 1920 körül kezdték kiadni. Jóval azután, hogy a nemzeti parkot létrehozták. Azelőtt egyszerűen nem volt elég ember a környéken ahhoz, hogy egy újságot érdemes legyen megjelentetni.

– Hogyan juthatunk információhoz azokról az emberekről, akik esetleg korábban jártak itt? – kérdezte Dean.

A könyvtáros az egyik falnak támasztott, fából készült irattartó szekrények felé pillantott.

– Van néhány feljegyzés a Hualpai Táborból, egy helyi katonai állomáshelyről az 1860-as évek végétől az 1870-es évek elejéig. A múlt század hetvenes éveinek végén és nyolcvanas éveinek elején ez egy katonai helyőrség volt. Nem tartott sokáig, de valami megmaradt belőle.

Dean és Sam egymásra néztek. Ez nagyon kemény, unalmas munkának hangzott. Nem feltétlenül volt problémájuk az olyan munkával, ami észszerű esélyt adott a sikerre. A probléma itt az volt, hogy a közmondásos tűt keresték a szénakazalban – amit tovább bonyolított az a tény, hogy még azt sem tudták, melyik gazda mezején található a megfelelő szénakazal. Sam megvonta a vállát.

– Majd később visszajövünk – mondta Dean azonnal. – De ezt majd észben tartjuk!

Alighogy Winchesterék a kocsihoz értek, Sam a könyökénél fogva megmarkolta Deant.

– Láttam, hogy nem akartál ott ülni és olvasgatni azokat a régi aktákat, de van jobb ötleted? Lassan kifutunk az időből.

– Persze, hogy van egy ötletem – mondta Dean.

Sam elengedte, és a járdán állva várta, hogy a bátyja elmondja, mi az az ötlet. A hó, amely kezdetben enyhén hullott, most felerősödött, mintha maguk a felhők is szétszakadtak volna és konfettiként pörögtek a földre. Mivel Deannek tulajdonképpen nem volt ötlete, egy pillanatig az eget figyelte, remélve, hogy eszébe jut valami.

– Nos, ez az ötlet még nem egészen öltött formát...

– Gondoltam – mondta Sam szigorúan. – Szerencsére nekem van egy.

– Ezt kellett volna mondanod. Nos? Nyűgözz le.

– Egy katonát keresünk, igaz? És valahol errefelé halt meg, így a szelleme itt kóborol a környéken. Akkor csak a helyi temetőket kellene megnéznünk. Megkerüljük őket az EMF-fel. Ha mást nem is, néha a katonai sírokat megjelölik, és ha találunk egyet, amelyik valamilyen szempontból szokatlan, talán két legyet üthetünk egy csapásra, és rögtön kiáshatjuk.

Dean elmosolyodott. A kisöcsi megint ég és perzsel.

– Remek ötlet, Sammy, remek ötlet. Nem sok temető lehet itt, ugye?

Csak három temetőt kellett átnézni. Az elsőben nem volt 1954-nél régebbi sír, ez húsz perc bolyongás után, lehajolva és a táblákra tapadt hó lekaparásával derült ki. A második a katolikus templom mögött volt. A pap onnan figyelte a testvéreket; a tekintete miatt Dean és Sam igyekezett mindent megtenni, hogy ünnepélyesnek és tisztelettudónak tűnjenek, miközben a sírokat nézegették. Hideg volt, Samnek ki kellett húznia a melegítője kapucniját a kabátja alól, Dean pedig kesztyűket keresett a zsebében. Néhány sír a tizenkilencedik század végéről származott, de egyik sem tűnt egy katona utolsó nyughelyének, semmi gyanúsat nem láttak, és az EMF is csendben volt.

– Még egy maradt – sóhajtott Sam, amikor visszaültek a kocsiba.

– Ez rossz ötlet – panaszkodott Dean. – Itt szétfagy a seggünk. És egyébként, halott embereket látok! 

– Haver, mi csak egy halott fickót keresünk.

– Tudom, tudom. Én csak... nem szeretem a havat, tudod? Úgy értem, a hó király, meg minden, de én távolról szeretem, amikor egy meleg házban ülök egy forró Toddyval és tűzzel a kandallóban. (Hot Toddy egy koktél.)

– Nem hiszem, hogy valaha is ittam volna ilyen italt – viccelődött Sam. – Azt hiszem, azt sem tudom, miből készül.

– Én sem – vágott vissza Dean. – De sokkal jobban tetszik az ötlet, mintha egy-két lábujjunkat a hóban hagynánk.

– Nem fogjuk elveszíteni a lábujjainkat, Dean.

A harmadik temetőhöz a városon keresztül vezetett az út, a főutcától távolabb eső háztömbökön túl. Az itteni épületek régiek voltak, többnyire fából és téglából készültek. A hó a görbe tetőkön és a kerítéseken telepedett meg. A levegőben füstszag terjengett, szürke felhők emelkedtek az ég felé. A hó az útra is rárakódott, és csak ott hagyott tiszta foltokat, ahol az autók elhaladtak – az így keletkezett nyomok maguk is úgy néztek ki, mint a miniatűr autópályák. Deannek a szokásosnál lassabban kellett vezetnie: küzdött az Impala azon vágya ellen, hogy belehajtson egy parkoló teherautóba.

– Nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember azt remélje, vannak itt hókotrók.

– Lehet, hogy van egy – vágott vissza Sam. – Valahogy ki kell tisztítaniuk a Fő utcát és a Grand Avenue-t.

– Mind a három tömböt.

– Hé, ne felejtsd el, ez egy kisváros!

– Ami még kisebb lesz, ha nem találjuk meg a szellemünket.

Ettől a lehetőségtől Deannek ökölbe szorult a keze. A dühe már a felszínre tört, de nem akarta az öccsén levezetni. Másrészt, mi másért lennének fiatalabb testvérek a világon, ha egyszer sem lehetne megütni őket?

– Dean! Sam megragadta Dean ingujját, megijesztve őt. Jobbra csavarta a kormányt, csúszni kezdett a nedves, latyakos járdán, balra korrigált. Az Impala megremegett, de tartotta az irányt.

– A fenébe, Sam, mit csinálsz?!

– Dean, nézd!

Sam egy házra mutatott az utcában, körülbelül negyed saroknyira innen.

Az útról az ajtó előtt egy árnyékolt verandát láthattak, három lépcsőfokkal feljebb az utcáról. Valami nagy és sötét volt a verandán, túlságosan furcsa alakú ahhoz, hogy ember legyen.

– Mi a...?

Dean megállította az Impalát a sáv közepén, és közelebbről megnézték mi lehet az. Az üvegajtó mögött egy fekete medve szaglászta a levegőt. Láthatóan elégedett volt az eredménnyel, kinyomta az ajtót, és négy mancsán lefelé tántorgott a lépcsőn. Az ajtó kinyílt és becsukódott mögötte. A medve farka megrándult, átkelt a hóval borított udvaron, és eltűnt a ház mögött.

– Rendben. Egy medve sétált ki abból a házból – jelentette ki Dean.

– Talán itt lakik?

– Mint egy cirkuszban?

– Csak vicceltem. Menjünk, nézzünk körül a házban.

– A pokolba is, nem gondolkodsz, ugye? – Dean gyorsan a járdaszegélyhez húzta a kocsit, és kiszálltak.

Sam még azelőtt kiugrott, hogy a kocsi teljesen megállt volna; bátyja csak a verandánál érte utol. Olyan szaga volt, mint egy medvének... vagyis egy vadállatnak. Mert Dean amúgy sem tudta, milyen szaga lehet egy medvének. Egyébként rosszabb szaga volt, mint Mrs Frankelnek, de nem olyan fülledt, mint az állatkertben. A bejárati ajtó nyitva állt, így beléptek.

– Legalább az ajtókat becsukhatnád magad mögött, te tudatlan – panaszkodott Dean.

Sam nem támogatta a viccet, de a bátyja a legkevésbé sem hibáztatta. Sam várt egy másodpercet, majd az ajtóban elidőzve bekukucskált a szobába.

– Helló! Van itt valaki?

Csend. Aztán Sam belépett a szobába, Dean a közelében maradt. Nyilvánvaló volt, hogy a medve nem volt rendszerető: a kanapé fejjel lefelé állt, a párnák szétszóródtak a szőnyegen, a kis asztal három lábbal rövidebb volt, és a szobát kosz és karmolásnyomok díszítették.

– És miért érzem magam úgy, mint Goldilocks? – kérdezte Sam.

Most Deanen volt a sor, hogy figyelmen kívül hagyja a vicceket.

Végigsétáltak a házon, amelyben feszült, tétova érzés uralkodott, mint egy olyan otthonban, amelyet még mindig laknak. Egy üres háznak is megvolt a maga csendje, de ez a hely nyugtalanító volt.

A konyhában rájöttek, hogy miért.

Ötvenéves lehetett, még mindig fitt, és amikor a medve utolérte, zöld frottír fürdőköpenyt és bolyhos rózsaszín papucsot viselt. A haja szőke és nedves, talán a zuhanyzás miatt. Az állat szétmarcangolta őt. Valószínűleg csak egyszer suhintott rá hatalmas mellső mancsával, de az a kulcscsontjánál találta el, és szinte teljesen leszakította a fejét és a nyakát a testéről. Csupán néhány bőrdarabka tartotta a törzséhez. A vér összegyűlt körülötte, csont- és porcdarabkák álltak benne, mint szigetek a vörös tengerben.

Dean egy hosszú pillanatig nézte a nőt, végül úgy döntött, hogy nem fog semmi olyat mondani neki, amit már ne tudna. 

– Sammy – mondta Dean hirtelen mély hangon. – Azt hiszem, beszélnünk kell azzal a medvével.