Isabel egy gyémánt teniszkarkötőt csatolt a csuklójára.
- Mit gondolsz? - kérdezte Nicholas.
- Ez jó. Befejezted? - kérdezte.
Nyilvánvaló volt, hogy Nicholas nem értékeli a vásárlás örömeit, még akkor sem, ha egy egész bevásárlóközpont a tulajdonukban van.
Isabel viszont imádta. Nem számított, mennyire rosszul érezte magát, a vásárlás mindig felvidította. És miközben boltról boltra járva, azt vásárolt, ami megtetszett neki, Isabell úgy érezte magát, mint a világ királynője.
Nos, nem igazán vett el semmit. Inkább kölcsönvett. Úgy tervezte, hogy a plázában hagyja a cuccot, ha befejezte a játékot.
És a lány most éppen a karkötőt fontolgatta.
- Egy kicsit túl egyszerű. Túlságosan hasonlít egy provinciális anya évfordulós ajándékára. - Isabel levette az ékszert, és a pultra dobta. Kíváncsi volt, hol tartják az igazán jó dolgokat.
Igen. Volt egy széf a pénztárgép alatt.
- Nicholas, nyisd ki, kérlek.
Halkan morgott, de engedelmeskedett.
- Magad is meg tudod csinálni, ha dolgozol rajta.
Isabel nem törődve a férfi nemtetszésével, benyúlt a széfbe, és három bársonyzacskót vett elő. Kinyitotta az elsőt.
- Így már jobb. - nyakába csúsztatta a gyöngyláncot. A szív alakú rubin medál éppen a melle fölé esett. Olyan tökéletesen mutatna egy mélyen kivágott estélyi ruhához, amilyet az Oscar-gálán viseltek. Muszáj volt neki is beszereznie egy ilyet.
- Még egy perc, és eltűnök - figyelmeztette Nicholas.
Isabel elismerően nézett rá. Nem, nem gondolta komolyan. Nem megy sehova.
Kinyitotta a következő zacskót, és boldogan sóhajtott egyet. Mindig is úgy gondolta, hogy neki is kellene egy tiara. Óvatosan a fejére illesztette a csillogó, gyémántokkal kirakott ezüstlevelekből álló karikagyűrűt.
- Még egyet - mondta Nicholasnak, és mohón kinyitotta az utolsó tasakot. Ez volt a legnagyobb gyémántgyűrű, amit valaha látott. Egy kő nagy K-val.
- Ez túlságosan ízléstelen - jelentette ki. - Úgy néz ki, mint amit egy rágógumigépből vesznek ki.
- Akkor most már mehetünk? - kérdezte Nicholas.
- Igen, mehetünk. - Visszadobta a gyűrűt az erszénybe, és betette a széfbe.
- Menjünk az étterem teraszára - javasolta Nicholas.
- Rendben, az emeleten van. - Isabel megragadta a karját, és elindult a mozgólépcső felé, miközben továbbra is a kirakatokat bámulta.
Mmm, ő biztosan ékszer viselésére született. És elég könnyű megszokni.
A lépteik hangja a mozgólépcsőn a kihalt csarnokban- végigfutott a hátán a hideg. Isabel nem volt hozzászokva, hogy milyen csendes a pláza. Soha nem járt még itt, amikor nem volt tömeg a vásárló, sétáló, evő, beszélgető, flörtölő emberekből.
- Biztos vagy benne, hogy az őr nem ébred fel, amíg itt vagyunk? - kérdezte.
- Jelent neked valamit az a szó, hogy zsigeri? - Nicholas válaszolt.
Isabel hallotta a hangjában azt a hangot, ami azt jelentette, hogy mindjárt felrobban. De még egy kérdést fel kellett tennie Nicholasnak.
- De rendbe fog jönni, ugye? - kérdezte Isabel. - Úgy érted, hogy végül felébred? Mert Max azt mondta, hogy Lizt meg kellene műteni, ha ő nem lett volna ott...
Nem tetszett neki a kétség a saját hangjában. Néha a Nicholas-szal töltött idő miatt másnak érezte magát. Isabel állandóan azon aggódott, hogy mit fog róla gondolni, tetszik-e neki, jár-e vele továbbra is. Minden szarság, ami miatt a többi lányt szánalmasnak tartotta.
- Még egyszer mondom - mondta acélos hangon. - Kicsit erősebben szorítottam Lizt, mint szerettem volna, mert dühös voltam Maxre. Felejtsd el, oké?
Ez nem kérdés volt. Isabel megértette: ha nem "felejti el", Nicholas itt hagyja őt.
- Megállhatunk a drogériánál? - kérdezte Isabel, figyelmen kívül hagyva, hogy Nicholas valójában nem válaszolt arra a kérdésére, hogy az őr jól van-e.
- Igen. - Vonakodva levette a zárat a dupla üvegajtókról, és bevezette a lányt. Miután betörte a biztonsági kamerák lencséit, Isabel az üzlet hátsó részébe húzta, ahol egy régi fotófülke állt. Leült egy kis székre, és leültette mellé Nicholast.
- Sokkal fogsz nekem tartozni ezért - mondta.
- Van egy negyeddollárosod? - Isabel megkérdezte.
Nicholas felhorkant.
- Nincs szükségem negyeddollárosra. Most mosolyogj kedvesen, és essünk túl rajta.
- Várj! - kiáltott fel Isabel. - Mindjárt visszajövök.
Elsurrant Nicholas mellett, és az írószerek sorához rohant. Felkapott egy nagy rajzlapos vázlatfüzetet, és visszatért a fülkébe.
Isabel bemászott, és Nicholas ölébe ült, majd elhúzta a függönyt.
- Talán nem is olyan rossz ötlet - mondta, és közelebb húzta magához.
Isabel kinyitotta a vázlatfüzetet, és kivett a dobozból egy piros zsírkrétát. Nagy betűkkel írta, hogy "Szia, Stacey", és néhány felkiáltójelet is tett hozzá.
- Oké, most már készen állok.
Nikolas beindította a kamerát, Isabel pedig közel hajolt hozzá, és megnyalta az arcát, csak hogy Staceynek legyen mire gondolnia, amikor meglátja a képet. Nos, ezért, és mert Nikolasnak jó íze volt.
Elvette tőle a jegyzettömböt, átlapozta, és ráfirkantotta a „Szia, Alex” szavakat. Aztán megcsókolta, igazán, teljesen, alaposan megcsókolta. A kamera újra és újra felvillant.
Nikolas még akkor sem hagyta abba a csókolózást, amikor a kamera már nem villogott. Kezét a lány hajába fonta, ujjai melegek és gyengédek voltak. A lány megfordult, amíg a fiú hátára nem került, és átkarolta a hátát. Soha nem tudott elég közel kerülni hozzá.
Nem tudta megállni, hogy ne nyögjön fel egy kicsit, amikor Nikolas egy kicsit elhúzódott, megszakítva a csókjukat.
- Shh. Azt hiszem, hallok valakit - suttogta, kissé elhúzta a függönyt, hogy kinézzen, majd visszahúzta. - Nézz a sarokban lévő tükörbe.
Isabel hátradőlt, és belenézett a tükörbe. Az egyenruhás őr lassan sétált a samponállványok között. Határozottan az ő irányukba tartott.
- Leszereled?? - Isabel suttogta.
- Nem. Te jössz. - válaszolta a férfi.
Isabel megrázta a fejét.
- Nem tudok. Nem tudom, hogyan.
- Nem, tudod - mondta Nicholas a mosoly árnyéka nélkül. Biztos csak viccel, vagy teszteli a lányt. Amikor a férfi közel kerül, Nicholas kiüti. Ugye?
- Csak koncentrálj, válassz ki egy eret a fejében, és szorítsd meg - mondta Nicholas. Nem úgy tűnt, hogy viccel.
Isabel ismét belenézett a tükörbe. Az őr végigsétált a soron a nejlonharisnyák és zoknik között. Most éppen feléjük tartott.
- Hé - kiáltotta Nicholas -, itt vagyunk!
- Miért csináltad ezt? - Isabel felsikoltott.
- Vagy te foglalkozol vele, vagy minket kapnak el. - válaszolta.
Isabel bámult rá. Aranybarna szemei hidegek voltak. Komolynak tűnt.
Isabel fejében megjelent Valenti képe. Ha elkapják, átadják neki. És kétségtelenül megtudná az igazságot róla. Szinte érezte, ahogy a hideg boncolási eszközök átvágják a testét.
A fotófülke függönye félrecsúszott. Isabel nem gondolkodott - nekirontott az őrnek, és a földre teperte. Aztán leguggolt mellé, és a homlokához szorította az ujjait.
Az első kísérlet azonban kudarcot vallott: nem tudott kapcsolatot teremteni, mert túlságosan megijedt.
Isabel érezte, hogy Nicholas megérinti a tarkóját - és hirtelen belenyúlt. Az őr agyára koncentrált. Kiválasztott egy nem túl nagy eret, és elméjével összenyomta.
Aztán a fájdalom és a kétségbeesés hullámai törtek rá a férfira, akinek a teste fölé hajolt. "Bántom őt" - döbbent rá. Érezte, tudta, mi történik. Az érzésektől a lány rosszul lett, de addig nem enyhítette a nyomást, amíg az őr szeme le nem csukódott.
- Ez jó. Jól csináltad. - Nicholas még egyszer megérintette az őr fejét, majd talpra emelte Isabel-t.
A lány nem tudta levenni a szemét a földön fekvő férfiról. Az arca sápadt volt, de lélegzett.
- Sajnálom, hogy erre kényszerítettelek - mondta Nicholas. - De azt akartam, hogy megértsd, milyen volt.
"Max szörnyülködni fog attól, amit most tettem" - gondolta Isabel. Soha nem használna erőszakot a saját kárára...
Megdörzsölte az arcát a kezével, és az ujjai nedvesek voltak. Azok könnyek? Isabel ismét megtörölte az arcát, remélve, hogy Nicholas nem vette észre.
Nem számított, mit gondol Max. Ő maga hozta meg a döntéseit. És az őr jól volt.
"Majd csak alszik egy kicsit" - gondolta, és gondolatban elvigyorodott. - "Hé, nem is rossz módja a műszakod eltöltésének."
Isabel felemelte a kezét, és megigazította a tiaráját.
- Izgalmas, ugye? - kérdezte Nicholas.
Ha nemet mond, a fiú azt fogja hinni, hogy egy totális lúzer.
Isabel rámosolygott.
- Igen.
* * *
- Van még valakinek ötlete, hogy hol keressük? - kérdezte Max. A dzsippel ráfordult a Fő utcára.
- Mindenhol minden zárva van - mondta Alex. - Talán meg kellene néznünk a barlangot.
"És ha ott vannak, mit fogok csinálni? - gondolta. - Nem tudom befolyásolni Isabelt. És Nicholas, biztos vagyok benne, hogy örömmel fog összetörni engem, ahogy ő nevezi."
- Nem hiszem, hogy a "zárt" nekik bármit is jelentene - válaszolta Michael.
- Igen - értett egyet Liz. - És mindketten szeretnek szórakozni. Kétlem, hogy egyenesen a barlangba mentek.
"Hacsak nem akarnak visszamenni a kényelmes hálózsákos helyükre" - gondolta Alex.
- Nézzük meg az iskolát - javasolta Maria.
- Igen, ha azt hallom, hogy "szórakozásra", rögtön az iskola jut eszembe - vigyorgott Michael.
- Nem gondolod, hogy betörni egy iskolába, és vidámparkká alakítani szórakoztató lehet? - kérdezte.
- Nem ártana ellenőrizni. - Max balra fordult, és sziréna szólalt meg mögöttük.
Alex átpillantott a válla fölött, és meglátta Valenti seriff autójának kék fényeit. Tévedett, amikor azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Max a járdaszegélyhez hajtott, és megállt. A rendőrautó ajtaja kinyílt, és egy másodperccel később Valenti feléjük sétált. A sarkai csattogásától Alexnek megfájdult a foga. Vajon Valenti emlékezni fog-e arra, hogy Alex volt az, aki elmondta neki, hogy az idegen, akit keres, egy zöld teherautóval tart kifelé a városból? Vajon gyanúsnak tartaná, hogy Alex ugyanabban az autóban ül, mint Liz, akiről Valenti már azt hitte, hogy tud valamit a roswelli idegenekről?
"Túl késő emiatt aggódni" - gondolta. És megpróbált nyugodt maradni, amikor Valenti odalépett Maxhez, és elkérte tőle a jogosítványát és a forgalmi engedélyét.
A seriff sokáig nézte őket, aztán visszatért, és egyenként megvizsgálta őket, tekintete találkozott mindenkivel a kocsiban. Alex nem volt biztos benne, hogy Valenti felismerte őt. A seriff arckifejezése nem változott, de hideg, tartózkodó fickónak tűnt, aki tudta, hogyan rejtse el az érzelmeit.
- Miss Ortego. - Valenti odasétált, és közvetlenül Liz mellé állt.
- Már régóta szerettem volna... találkozni néhány barátjával.
- Csak egy tudományos projektet csinálunk együtt az iskolában - válaszolta Liz. - A csillagászathoz van köze.
- Elmegyünk a sivatagba, hogy megnézzük a csillagokat, távol a város fényeitől. - tette hozzá gyorsan Max.
Max és Liz mindig összehangoltan dolgoztak. Hülyeség volt, hogy nem voltak együtt. Tiszta pazarlás. Alex megértette, hogy Max meg akarta védeni Lizt. De mindannyian mindig ott lennének, hogy együtt kezeljék Valentit vagy bármi mást. Maxnek fel kellett adnia ezt az elképzelést, hogy mindenkit egyedül kell megvédenie.
- Rossz irányba mennek. - mondta Valenti.
Igaza volt. Vagy északra, vagy délre kellett menniük, hogy eljussanak a sivatagba. Kelet felé tartottak.
- Először a házamhoz akartunk menni - mondta Alex. - Elfelejtettem elhozni a jegyzetfüzetemet.
- Jegyzetfüzet. - ismételte Valenti elgondolkodva.
Alex érezte, hogy Maria kissé megborzong, és átölelte.
- Igen. Könnyebb egy csillagtérképet rajzolni a jegyzetfüzetbe.
- Nos, miközben a városban kocsikáztál, nem vettél észre valami szokatlant? - kérdezte a seriff.
- Nem, semmit - mondta Max. - Minden csendes.
Valenti csipogója megszólalt. Ránézett a kijelzőre.
- Rendben. Most már elmehettek. - És visszament a kocsihoz.
- Nicholas-t és Isabel-t is keresi - találgatott Liz, amikor Valenti már nem hallotta.
- Igen, de legalább nem tudja, kit keres - jegyezte meg Michael. - És nem is fogja, ha mi találjuk meg őket előbb.
- De nem tudjuk, hol vannak - tiltakozott Maria. Alex figyelte, ahogy Valenti kocsija elszáguld mellettük. - Van egy olyan érzésem, hogy Valenti most jött rá erre. Menjünk utána.
Max és Michael éjszaka jobban látott, mint nappal, így nem okozott nekik gondot, hogy Valenti autóját szem előtt tartsák, miközben észrevétlenek maradtak. Amikor a rendőr megállt a bevásárlóközpont parkolójában, Max a bevásárlóközpont másik oldalánál állt meg. Mindannyian kiszálltak a jeepből, és gyorsan átkeltek a parkolón.
- Rögtön a bevásárlóközpontra kellett volna gondolnom. - mondta Maria. - Mi lehetne ennél menőbb hely, ahol csak magadban lehetsz?
Michael az egyik oldalsó ajtót próbálta meg.
- Zárva van - jelentette be.
- Erővel mozdítottuk el a pick-upot. Szerintem az ajtót is arrébb tehetjük - mondta Max.
Michael megvonta a vállát.
- Nicholas képes rá, ami azt jelenti, hogy mi is képesek vagyunk rá. Csak ki kell találnunk, hogyan. - Michael elhallgatott, és az ajtót bámulta. Max csatlakozott hozzá. Kívülről úgy tűnt, mintha a két fiú transzban lenne.
Végül nyikorogtak a zsanérok, és egy pillanattal később az ajtó csattanva a földre zuhant. "Remélem, Valenti ezt nem hallotta" - gondolta Alex.
- Azt hiszem, feltételezhetjük, hogy Nicholas gondoskodott az őrökről - mondta Liz halkan, miközben bementek.
- Igen, egész éjjel erőhullámokat éreztem. Váljunk szét, hogy gyorsabban megtaláljuk Isabelt és Nikolast - válaszolta Max. - Az egyik csoportot én viszem. Michael, te viszed a másikat. Nem akarom, hogy bárki is áram nélkül maradjon, ha szükségük van rá.
- Oké, én felmegyek Alexszel és Mariával, te pedig lent maradsz Lizzel - egyezett bele Michael. Aztán megfordult és elszaladt. Alex és Maria követte őt.
Felmentek a mozgólépcsőn és lefelé a folyosón. Alex igyekezett csendben lépkedni - Valenti valahol odakint volt, és valószínűleg hallgatózott.
Michael az étterem teraszára mutatott. Isabel és Nicholas egyértelműen ott volt. A pultok fele izzott, és a szag túl erős volt ahhoz képest, hogy a bevásárlóközpont nyitvatartási ideje alatt főzték az ételeket.
- Arra - suttogta Maria. A drogéria felé trappolt, amelynek biztonsági kapuja fel volt húzva. Alex és Michael követte őt befelé.
Aztán csendben szétváltak, és mindenki a saját útját választotta. "Nincsenek itt" - gondolta Alex. "Túl nagy csend van. Vagy talán rájöttek, hogy a seriff a közelben van, és most elbújtak."
A folyosó végén egy pár csizmát vett észre. Nem, ezek nem csizmák voltak, hanem... lábak.
Alex odarohant, éles, savas íz ütötte meg a torkát, amikor meglátta a földön fekvő biztonsági őrt.
Néhány másodperccel később Michael és Maria a sorok végére ért. Michael odasietett, és az őr homlokára tette a kezét.
- Nem, nem, nem - suttogta Maria.
- Jól van - mondta Michael. - Hagyom, hogy magától felébredjen, különben meg kell kötöznünk, vagy... nem is tudom.
Maria megingott, és alig tudott megállni a lábán.
- Gyere ide. Ülj le egy percre - suttogta Alex. Megragadta a karját, a fotófülkébe vitte, és leültette egy kis székre. Az utolsó dolog, amire most szükségük volt, hogy Maria elájuljon.
Hátralépett, hogy levegőhöz jusson - és nekicsapódott a fényképezőgépnek. A papírnyílásból egy vékony fényképcsík állt ki. "Valaki elfelejtette a fényképeket" - gondolta Alex, és elővette őket. A képekről kiderült, hogy Nicholas és Isabel gyakorlatilag egymás arcát zabálják.
Hirtelen Alex is úgy érezte, hogy le kell ülnie. Újra megnézte a fényképeket - és észrevette, hogy némelyiken Nicholas egy lepedőt tart a kezében.
Egy szórólap, amelyen ez áll: "Szia Alex."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése