Boszorkány kanyon 12. rész

 Mivel a bevásárlóközpont étkezdéje még nem volt nyitva, Sam és Dean kihagyták az ebédet. Útban vissza a városba ‒ miután az áldozat házából felhívták a seriff irodáját hírt adva a medve áldozatáról ‒, Dean a Wagon Wheel Café előtt lassított. Sam rájött, hogy az éhségérzet belülről kifelé kezdte felemészteni a gyomrát.

– Én ennék valamit – mondta Sam. – Emellett kérdezősködhetsz a helyiek körében.

– Mármint a még élőkre gondolsz? – tisztázta boldogtalanul Dean, miközben leparkolt az Impalával. – Enni mindig tudok, de most már én is elég éhes vagyok.

A furgonkerekek képe étlapokra voltak nyomtatva, a falakon pedig antik szekérkerekek lógtak, mint műalkotások. Egy pincérnő sűrű szalmaszőke hajcsomóval a fején, köténnyel a derekán, féktelenül cikázott az asztalok között, amelyek többsége üres volt.

– Üljetek le, ahová csak akartok – kántálta. – Egy perc múlva jövök.

– Azonnal – ismételte Dean, és helyet foglalt. – Ezt manapság nem gyakran hallani.

– Nem túl zsúfolt hely – mutatott rá Sam.

– Csak még túl korán van a vacsorához – ellenkezett Dean. – De úgy tűnik, a tálcás hölgy eléggé elfoglalt.

A négy foglalt asztal közül háromnál családok gyűltek össze, az egyiknél az idős nagyszülőktől az etetőszékben ülő csecsemőig minden generáció képviseltette magát. Amikor Sam ilyen családokat látott, néha sajnálkozással töltötte el; szerinte ez egy mesebeli élet volt, olyasmi, amit az igazi emberek néha csináltak, de ő soha nem lehetett részese. Egy ideig azt remélte, hogy Jess-szel is ilyen lehetne, még akkor is, ha ő nem ilyen környezetben nőtt fel. A gyermekkor nem olyasmi, amit ki lehet törölni az életünkből. Azok a gyerekek, akiknek nem volt tető a fejük felett, gyakran a jövőben sem építettek. A széthullott otthonokból származó gyerekek hajlamosak arra, hogy felnőve létrehozzanak ugyanolyan családokat. Az esélye, hogy „normális” családja legyen, 1983. november 2-án elpárolgott, amikor édesanyja a tűzben meghalt, de ezt a tényt igyekezett letagadni, amíg Dean el nem vitte a Stanfordról a jogi egyetemre való felvételije előtti hétvégén. Azóta a sors nem egyszer bebizonyította, hogy a Jessicával való békés élet reménye már a születése előtt elhalt. Csak Sam más volt. Valamire kiválasztották, és nem véletlen, hogy az anyja az ő kiságya fölött égett, nem az övé vagy Deané fölött. Minden, valaki más terve szerint ment. De az irigység nem múlt el egy másik élet iránt.

Észrevette, hogy Dean körbepillant, és az asztaloknál ülő embereket tanulmányozza. Egy pillanat múlva rájött, hogy miért.

– Az özvegy nőt keresed?

– Nem bánnám, ha újra találkoznánk.

– Ki kételkedne ebben.

Dean éppen hozzá akart tenni valamit, de ekkor egy pincérnő, aki étellel teli tálcát vitt a nagycsaládosoknak, megállt az asztaluk előtt.

– Mit hozhatok? Kávét kezdésnek?

– Persze – élénkült fel Dean. – Az nagyon jó lenne.

Sam egy pillanatra elgondolkodott. Odakint még mindig esett a hó, és nem lehetett tudni, mikor érnek be éjszakára a motelbe – ha egyáltalán beérnek. 

– Igen, én is iszom egy kávét.

– Valami mást esetleg?

Dean hamburgert rendelt, Sam pedig krumplipürét és pulykás szendvicset. Az étlapon tipikus amerikai ételek szerepeltek, semmi eredeti, és semmi egészséges. Sam csak remélni tudta, hogy a mártás nem tartalmaz több rákkeltő anyagot, mint minden más együttvéve.

A Winchester fiúk csendben ültek, várva a parancsot a medve üldözésére ‒ a két holttesttől, amit napközben láttak, sőt háromtól, tekintve, hogy McCaiget éjszaka fedezték fel. De amikor a pincérnő visszatért a rendelésükkel, Dean mosolyt villantott rá.

– Maga helyi, ugye?

– Hát persze! Itt születtem és itt nőttem fel.

Nem volt negyvenéves, így nem tudott volna első személyben beszámolni az utolsó ciklusról.

– Csak látogatóba jöttünk – folytatta Dean. – De nem hiszem, hogy az időzítésünk megfelelő volt.

Egy hajszálat lesöpört az arcáról.

– Hogy érti ezt? A hó?

– Nem. Úgy értem, sokan haltak meg ezen a héten.

A pincérnő megrántotta a vállát, és úgy csavarta a fejét, mintha merev nyakát akarná kinyújtóztatni.

– Úgy néz ki.

– Hallott már erről?

– Tudják, milyenek ezek a városok. Az emberek mondanak valamit, én hallok valamit. De nem mindig hiszek benne.

– Mi úgy hallottuk, hogy már három ember meghalt – Dean nem adta fel.

– Ralph jó ember volt – mondta a pincérnő elpirulva. – Johnnyval azonban nem sokat lógtam együtt. És szegény Brittany Gardner még dolgozott is itt egy időben.

– Brittany a hatvanas éveiben járt? – tisztázta Sam.

– Ó, nem. Brittany... fiatalabb volt nálam.

– Már négy – mutatott rá Sam.

– Pontosan! – Egy férfi, aki egy csésze kávéval és egy újsággal ült egy közeli asztalnál, bekapcsolódott a beszélgetésbe; barna haja már ezüstösödött a halántékánál, és nagy fejét olyan feltűnő fülek díszítették, hogy a szélben biztosan csapkodtak. – Már négy, és ez még csak a kezdet volt!

– Cal – mondta a pincérnő szemrehányóan. – Ne szórakozz a fiúkkal.

Cal nem törődött vele, az alsó ajka eléggé kiállt ahhoz, hogy vadászgépek szálljanak le rá.

– Még mindig van időtök elhagyni a várost. Ha csak átutazóban vagytok, valószínűleg találtok egy jobb helyet. Eileen és én – biccentett a pincérnő felé – nem voltunk még sehol máshol, majd valahogy túljutunk rajta, ahogy a családom is tette legutóbb. De nem kell, hogy bajba keveredjetek.

– Nos, a „legutóbb” én még meg sem születtem, ha tényleg volt utóbbi alkalom – érvelt Eileen. – De nekem ez az egész badarságnak tűnik.

– Az előbb te magad mondtad, hogy nem születtél meg – söpörte le Cal. – De én  igen. Éppen tizennégy éves lettem. És hadd mondjam el, ijesztő időszak volt. Apám bezárt minket, gyerekeket egy belső hálószobába, és kint ült a verandán három puskával, éjjel-nappal. Aztán felváltotta Juta bácsi, akinek nem volt saját családja és átvette a helyét. Amikor úgy döntöttek, hogy mindennek vége, a bácsi visszament a lakására. A papa kiengedett minket. És az éjjel Juta bácsi nyaka egy nyílvesszőt kapott. Azt mondták, gyors volt, és nem szenvedett, de kétlem.

– Egy nyílvessző? – szólt közbe Sam.

– Senki sem tudja, miért? – kérdezte Dean. –Vagy hogy ki áll mögötte?

– Rengeteg gyilkosság történik itt: fegyverek, kések, nyilak… 

– És az állatok is támadnak?

– És az állatok is támadnak – erősítette meg Cal.

– Cal, tényleg, nem hiszem... – dadogta Eileen.

– Nem hiszem. Ott voltam. Ez történt negyven évvel ezelőtt, és ez történik most is. Ha úgy teszel, mintha minden rendben lenne, az nem könnyíti meg a helyzetet.

– És senki sem tudja, miért? – kérdezte Dean. – Vagy hogy ki áll mögötte?

– Hallottam, hogy a seriffnek van egy gyanúsítottja – emlékezett Cal. – Vagy... hogy is hívta Trace, amikor itt volt, Eileen?

– „Érdeklődő személy” – mondta a pincérnő.

– Így van. A szemtanúk az egyik gyilkosság helyszínének közelében láttak egy idős férfit fegyverrel a kezében.

– Az öregember? Katonai egyenruhát viselt?

– Nem, én is hallottam a pláza előtti gyilkosságról. Jim Beckett nem hiszi, hogy mindezt ugyanaz a személy tette. Ráadásul a gyilkosságok rövid időn belül, de nagy távolságban történtek. Még ha a nagyapának van is autója, amit egyébként még senki sem látott, akkor sem jutott volna el olyan gyorsan Brittany Gardner házáig.

Sam ebben nem volt olyan biztos. Az öreg katona nem tűnt különösebben fürgének, de nem is volt nagyon testes. Az, ahogyan ki- és belépett a látóterébe, valószínűleg szellemnek minősítette, és a szellemeket nem kötik ugyanazok a fizikai törvények, mint az embereket. Az egyetlen dolog, ami nem stimmelt az volt, hogy elvesztette az egyenruháját, és puskát kapott: hová tűnt az egyenruha, és honnan került elő a fegyver?

– Biztos vagyok benne, hogy a fiúknak nyitva van a fülük, de az étel kihűl – emlékeztette Eileen. – Biztos vagyok benne, hogy Cal egész éjjel tudna beszélni.

Sam lenézett a tányérjára. Az érintetlen adag szaftja kezdett megdermedni.

Tessék, pedig olyan éhes voltam...

Másrészt azonban Cal volt az első, aki hajlandóságot mutatott arra, hogy nyíltan beszéljen a gyilkossági ciklusról.

A férfi hosszan nézett Winchesterékre, és komoran bólintott. Kihörpintette a csészéjét, néhány bankót az asztalra dobott, és felvette az újságot.

– Nos, akkor én megyek. Legyetek óvatosak. Vagy még jobb, ha megfogadjátok a tanácsomat, és eltűntök innen, amilyen gyorsan csak tudtok.

– Kösz, Cal – vágott vissza Dean. – Majd gondolkodunk rajta.

Cal komótosan kisétált a kávézóból. Eileen rápillantott, mielőtt megszámolta a pénzt.

– Jót akar – jegyezte meg. – Csak egy kicsit ki van borulva.

Sam úgy találta, hogy a fickó ugyanolyan izgatott, mint egy bíró. Vagy egy temetkezési vállalkozó.

Lehajtotta a fejét, és kotorászott az ételében.

Cal Polens három háztömbnyire lakott a Wagon Wheel-től a feleségével, Laurennel és egy félvak macskával, aki túl gonosz volt ahhoz, hogy meghaljon. Vagy túl buta. Cal még mindig nem döntött. A macska inkább Laurenhez tartozott, de amikor a felesége megbetegedett, és a nap nagy részét kerekesszékben, az éjszakákat pedig lélegeztetőgépre kötve kezdte tölteni, Cal összezavarodott, hogy ki gondoskodik kiről. Lauren nem evett sokat, és Cal egyre gyakrabban ugrott be a kávézóba. Ez lehetőséget adott neki, hogy kimozduljon a házból, friss levegőt szívjon és embereket lásson.

Cal már félúton volt, amikor valami megragadta a tekintetét.

Egy sötét alak haladt el éppen a Richardsonék ajtaja fölött lévő mozgásérzékelő lámpa által megvilágított félköríves fényen túl. A mozdulat lopakodó volt, mintha valaki vagy valami bebújt volna az árnyékba, mielőtt észrevennék. Cal egyik kezét a Carhartt fajta kabátja zsebébe csúsztatta, és megmarkolta a 38-as revolvert, amelyet ott hordott. Néhány lépést tett előre, amíg be nem látott a Richardson-ház oldalában lévő árnyékba.

Az alak még mindig mozgásban volt. Ezúttal a szomszédos birtok fái között világító holdfény egy kóbor szeletén haladt át, és egy öregembert pillantott meg, nehéz kabátban és vadászsapkában ‒ olyan vadászsapkában, aminek a patentja felül összefogható, vagy a fülére engedhető. Egy puskát tartott a kezében.

Amikor meglátta, hogy Cal őt nézi, kiszaladt a fényből, és eltűnt a Richardsonék háza mögötti fekete árnyékban.

– Hé, te ott! – Cal kiabált. – Gyere vissza!

Az öregember nem válaszolt. Máskor Cal azt hitte volna, hogy hallucinál, hogy túl sokat ivott, de december elseje óta egy csepp ital sem volt a szájában. Cal szilárdan akarta tartani a kezét, és tisztán a fejét. Talán nem volt a legjobb ötlet Laurent csak egy ostoba macskára bízni, de Calnak is szüksége volt egy kis időre magával. Emellett néha ennie is kellett. Mégis, sok órát töltött a feleségével, és ha valami az életére törne, akkor az előbb találkozna Callal.

A másik zsebében egy mobiltelefon volt. Cal mindkét kezét kivette a zsebéből, és – az egyikben a pisztolyt, a másikban a telefont tartva – kilépett a feljáróra. Tárcsázta a 911–et, és egy másodperccel később Suzanne Brighton, az éjszakai diszpécser vette fel.

– Suzanne6, Cal Polence vagyok – mondta. – Lew és Billy Richardson háza előtt állok, és az imént láttam egy öregembert fegyverrel a kezében, amint ott kószál.

– Egy öregember? – Suzanne közbeszólt.

– Legalább kétszer annyi idős, mint én – erősítette meg Cal. – Meglep, hogy nincs járókerete.

– Azonnal küldök néhány rendőrt, Cal – ígérte meg. – Csak várd meg őket, aztán mutasd meg nekik, hová menjenek. És légy óvatos.

– Igen, asszonyom – mondta, és befejezte a hívást

A telefont visszadobta a zsebébe, de a pisztolyt elővette.

A fenébe...

 Lew Richardson nem volt éppen a barátja – a férfi tíz évvel ezelőtt kölcsönkért egy láncfűrészt, és két évvel később úgy adta vissza, hogy a lánc már majdnem elrozsdásodott, a motor pedig elszállt. De Lew a szomszédja volt, és átkozott legyen, ha csak álldogál, miközben az öregember megöli őt és Billyt.

Mindenre éberen figyelve, ujját könnyedén a ravaszon nyugtatva, Cal elindult lefelé a felhajtón. Lassan lépkedett, pár lépésenként ellenőrizte a talajt, nehogy rálépjen valamire, ami zajt csaphatna. Ha mégis, a hó elhallgattatta.

Amikor elérte a ház hátsó sarkát, szorosan a falhoz lapult, és lassan megkerülte. Az öregember még mindig ott volt hátul, úgy három méterre a konyhaajtótól, egy bokor mögé kuporodva, éppen az ablakokból beszűrődő fénytől távol. Hevesen tanulmányozta a házat, és az az öreg puska – egy régi Henry-puska volt az? – pont rá volt irányítva.

Cal nem akarta, hogy a fickó rálőjön Billyre vagy Lew-ra. Megmutatta magát, és 38-asát a férfi törzsére szegezte.

– Dobd el azt az őskövületet, és tűnj el onnan – parancsolta. – És gyorsan, különben elveszítem a türelmemet és...

Parancsát a konyhaajtó csattanással kinyíló ajtaja szakította félbe, és egy alak ugrott ki rajta. Cal elszakította a tekintetét az öregembertől, és egy pillanatra megpillantott valakit, aki úgy nézett ki, mint egy farmer – nem egy modern farmer, hanem egy száz évvel ezelőtti: pamutnadrágot és kockás inget viselt, egyszerű, nehéz csizmát, és egy nagy, bowie típusú kést tartott a kezében. A férfi nekicsapódott, és a földre döntötte. Cal két lövést hallott, az egyik a sajátja, amelyik vadul eldördült, a másik pedig az öreg fickóé lehetett a Henry-puskával. Az a lövés eltalálta a farmert – Cal látta a becsapódást, ahogy a golyó a halántékán találta el, és látta, ahogy a feje megingott az erőtől, látta, ahogy szövetek és csontok repültek ki a másik oldalon lévő kimeneti sebből.

Ez azonban nem állította meg, és úgy tűnt, egyáltalán nem is lassította le. A farmer Cal mellett landolt, és fogta a vastag pengéjű, nehéz bowie-t, bal kezével megragadta Cal haját, és elkezdte fűrészelni Cal fejbőrét.

Cal sikoltozott és sikoltozott, azt hitte, talán hall még egy lövést, lát egy porfelhőt a golyóból, amely a farmer kockás ingén ment keresztül, de egyikben sem lehetett biztos, mert a saját sikolyai mindent elnyomtak, és a saját vére a szemébe fröccsent.

Egy harmadik lövés is elhangzott, és ezúttal Cal egészen biztos volt benne, hogy hallotta.

Meglátta az öregembert, alig két méterre a fickótól, akit élve megskalpoltak. A farmer arcán ezúttal fájdalom látszott, a szája tátva maradt, a feje Cal felé billent. Cal most először látta, hogy a farmer is elvesztette a saját skalpját; a feje teteje foltokban csontig le volt kopaszítva, bár ott nem látszott vér.

A farmer előrebukott, lecsúszott Calról, és a földre zuhant mellette. Cal megpróbált megmozdulni, talpra állni, elfutni, lőni vagy bármit tenni, de túl gyenge volt. Hideg és gyenge. A hóban feküdt, a megskalpolt farmertől csak centikre, és figyelte, ahogy a férfi villog, mint egy lemerült elemű zseblámpa. Ott volt, aztán nem volt ott, aztán megint ott volt, aztán megint eltűnt. Cal nem hitte, hogy visszajön, de addigra már minden elsötétült, így egyáltalán nem volt benne biztos.