Miután körbesétálta a házat, a medve az erdő felé vette az irányt. Sam és Dean gyorsan átvizsgálta a többi szobát, hogy megbizonyosodjanak arról, nincsenek-e más áldozatok, majd kimentek az udvarra. A vadállat nyomai jól látszottak a hóban. A ház mögött fák tornyosultak – sok fa –, és valahol közöttük egy emberevő medve kószált. Sam kinyújtotta a kezét, megakadályozva Deant abban, hogy az erdőbe menjen.
– Mit akarsz?
– Egy nagy vadállat garázdálkodik odakint – emlékeztette a bátyját. – Felfegyverkezhetünk. Szükségünk lesz némi tűzerőre.
– Ó, persze.
Mindketten megfordultak, és az Impala felé vették az irányt. Vagy ahogy Sam néha gondolta, a mobil fegyverraktár felé. Leginkább egy páncélökölnek örült volna, de beérte egy lefűrészelt, dupla csövű, tizenkettes kaliberű pisztolymarkolatú puskával. Felnyitotta, betöltött két sörétes töltényt, és zsebre vágott még egy tucatot. Dean egy 45–ös automata pisztolyt választott, egy Smith & Wessont, ami pont olyan volt, mint – a sebhelyes markolat alapján talán még ugyanaz is volt –, mint a másik... amivel apja kiképezte őket. Sam megjegyezte, hogy a zsebébe tett néhány plusz tárat.
– Medvére töltve!
Az erdő csendje baljós, szinte kísérteties volt, a hó könyörtelenül tompította lépteiket. Sam mindig azt hitte, hogy ami fentről jön le, annak valamilyen hangot kell adnia, mint az esőnek vagy a leveleknek – valami zizegést, de nem, csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Ha voltak is madarak a környéken, azok mozdulatlanok és csendesek, kétségtelenül próbáltak távol maradni ebben az időjárásban.
Szerencsére a hó nem esett elég gyorsan ahhoz, hogy kitöltse a medve nyomait. Mélyek voltak; öt lábujjnyom, és a hátsó lábakon nagyobb volt a talp, mint az elülsőn. Sam meglepődött, hogy nem hallották, ahogy a fák és a bozótos között halad előre, de úgy látszik, a medve jól kiismerte magát az erdőben.
– Meddig fogjuk követni ezt az izét? – Sam húsz percig sem bírta elviselni.
– Amíg utol nem érjük. Amíg meg nem találjuk. Ha ki akarsz szállni, tudod, hol van a kocsi.
– Dean, nem azt mondom, hogy le akarok lépni. Csak azt mondom, hogy nem igazán készültünk fel egy hosszú vadászatra. Ha az az izé gyorsan mozog, egész éjjel eltarthat, mire utolérjük. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy itt töltsük az éjszakát. Senkinek sem lesz jó, ha halálra fagyunk.
– Akkor sietnünk kell – mondta Dean rezzenéstelenül, miközben az alacsony bokrok között manőverezett.
Sam elég jól ismerte a bátyját ahhoz, hogy felismerje, mi folyik itt.
Semmi sem bosszantotta Deant jobban, mint a kudarc. Gyerekkorától kezdve azt tanították nekik, hogy ha kudarcot vallanak, az emberek meghalhatnak. Dean egy lépéssel tovább ment, azt hitte, ha csak egy kicsit is lassabban halad, akkor az emberek biztosan meghalnak. Az apja katonákat faragott a fiaiból, és Dean számára egyértelmű volt, hogy Johnnak ez mennyire sikerült. Dean nem csak külsőre volt harcos – katonai frizura, izmos testalkat, széles vállak, kiváló fegyverek és harci technikák –, de a szíve mélyén is az volt. Winchesterék minden nap olyan dolgokkal szembesültek, amelyeket mások talán csak rémálmaikban képzelnek el, és olyasmiket láttak, amelyeket a hihetetlen-ként lehetett definiálni. Dean számára nem történtek csodák, de voltak ellenségei. A küldetése és a vadászata. Itt Cedar Wellsben azok a csótányok a fejében már tisztességes méretűre nőttek, így Sam nem hibáztathatta a bátyját, amiért ennyire magára vette a dolgokat. Sam is így volt vele, de a bátyjával ellentétben ő mindenben próbálta megtalálni a középutat, és rájött, hogy nem sok jót hozna nekik, ha halálra kergetnék magukat. Dean viszont, úgy tűnt, nem bánta, ahogy mondani szokták: a dicsőség ragyogásában ég. De egy pillanattal később Sam megnyugodott: Nem, Dean nem a dicsőséget akarja, hanem az eredményeket.
Hogy lépést tartson Deannel, Samnek tovább kellett nyomulnia.
– Nos, ha utolérjük – mondta, enyhe légszomjjal küzdve –, mit fogunk vele csinálni? Megpróbálod megállítani?
– Végzünk vele, Sammy.
– De...
– De mi? Megrázzuk a mancsát? Ez nem Ben a „Hegy ura” című filmből. És nem... nem Yogi
– Ezzel tisztában vagyok. Csak a körülmények megváltoztak.
– Hogyan változtak meg?
– Már nem a régi katona szellemét keressük. Ezzel a medvével nem. Vissza kell mennünk a kezdetekhez.
Dean hirtelen megállt, és a szemébe nézett.
– Jó érv – mondta, és továbbment.
– Dean! – kiáltotta Sam. – Ezt mondom én is, azt hittük, hogy egy szellemről van szó. És most? Állati szellemek?
Sietségében Sam csak a szokásos lőszert vette magához, a sóval töltöttet nem. Ha a medvéről kiderülne, hogy szellem, azt nagyon megbánná.
– A szellemállatok és a szellememberek együtt – motyogta Dean. – Mi a fene nem történik. Vagy talán egy vérmedve.
– Fényes nappal?
– Ismét egy jó érv.
– Általában jó vagyok abban, hogy észrevegyem a dolgokat.
– Csak észre akarod venni.
– Dean, én támogatom, hogy annyi természetellenes lényt öljünk meg, amennyit csak tudunk. De most el kell döntenünk, mi a fontosabb, hogy megtaláljuk ezt a medvét, vagy kiderítsük, mi áll az itteni gyilkossági ciklus mögött. Én a gyilkossági ciklusra szavazok.
– Nekem pedig mindig is gondot okozott a fontossági sorrend felállítása – vágott vissza Dean. – Szóval én mindenkit megölnék.
És hirtelen megállt. Kínos testtartásából világosan látszott, hogy valami nincs rendben. Dean megdermedt egy kis tisztás szélén, és kinyújtott karral a földet bámulta. Sam azonnal a legrosszabbra gyanakodott.
– Mi az?
– Mondd meg te.
Sam lerázta a havat a lelógó fenyőágról, és átnézett a bátyja válla fölött. A medve nyomai, amelyek jól látszottak a friss hóban, a tisztás közepére vezettek. És ott eltűntek. Onnan csak egy igazi olimpiai ugrással lehetett elérni az erdő szélét, és a tisztáson lévő fákról nem tudták, hogy elbírják-e a súlyát. A medve eltűnt.
– Hol van...
– Magam is kíváncsi vagyok rá.
A közelben egy varjú károgott, mintha nevetne.
– Egy ötszáz kilós tetem nem tűnhet el csak úgy – motyogta Sam.
– Mondd ezt a medvének – vágott vissza Dean.
A holló még egyszer-kétszer károgott. Sam megesküdött volna rá, hogy egyenesen rájuk nézett, a fejét lehajtotta, a csőrén baljós vigyor ült. Aztán széttárta szárnyait, tiszta feketén, mint az éjfekete árnyak, és felszállt. Szórakozásának hangot adva kétszer is körözött felettük, bejelölve a tisztás kerületét. Dean felemelte a 45-ösét, mintha a szárnyát akarná lelőni.
– Idegesít ez a tollas – panaszkodott.
– Engem is.
A holló hangosan csapkodott a szárnyaival, és hamarosan eltűnt a szemünk elől.
– Nem gondolod, hogy...? – kezdte Sam.
– Mit? Hogy a medve és a holló ugyanaz? Egy váltóállat?
– Nekem is volt ilyen gondolatom – ismerte el Sam. – A medve madárrá változott, és ezért tűntek el a nyomok.
Dean bosszús pillantást vetett rá.
– Nem tudtad volna korábban elmondani? Talán le kellett volna lőnöm.
– Mire átgondoltam, már túl késő volt.
– Legközelebb gondolkodj gyorsan.
– Megpróbálom, Dean.
– Örülök neked.
– Dean...
– Igen?
– Mi a fene folyik itt?
Dean tétovázott, de egy másodperc múlva felszisszent:
– Ha rájössz erre, főiskolás okostojás, majd szólj nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése