2022. szeptember 3., szombat

A Kutató - 3. fejezet

 Michael az ébresztőórára nézett. 10:30. Csak fél órája feküdt le, de úgy tűnt, mintha két hete aludt volna. Nem volt fáradt. Egyáltalán nem. Még két óra alvás (az idegen lét egyik előnye) is elég hosszú volt neki.

De furcsa módon mindig este 10-kor feküdt le. Mr.  és Mrs. Pascal úgy vélték, hogy a rezsim - vagy bárhogy is hívják helyesen - a gyerekek boldogságának és lelki békéjének kulcsa.

Nevelőszülei életében minden a szabályok szerint zajlott. Adtak neki egy lapot, aminek a tetején egy idióta mosómedve volt, és buborékok jöttek ki a mosómedve szájából, mint egy képregényben. A mosómedve azt mondta: " Szabályok Pascal csirkefogóinak."

A szabályokat verses formában fogalmazták meg: "Kérlek, engedd le a vécéülőkét. Evés előtt moss kezet.". És mindez ebben a szellemben. Alex gyakorlatilag bepisilt a nevetéstől, amikor Michael megmutatta neki.

De semmi vicces nem volt a szabályokban, amikor követni kellett őket. És Michael be is tartotta. Legalábbis egy ideig. A szociális munkása, Mr. Cuddihy, hisztirohamot kapott volna, ha Michael első hetében, az új helyen egy panaszos hívást kap. Ez azt jelentette, hogy néhány hétig nem lehetett kiosonni a házból.

Ami azt jelentette, hogy nem látogatunk el késő este az Evans-házba. Michael ellenőrizni akarta Isabelt. Úgy érezte, legszívesebben megrázná, amiért egy könnycseppet is elpazarolt Nikolasra. De ahhoz is kedve támadt, hogy átölelje, és hagyja, hogy annyit sírjon, amennyit csak akar. Bármit megtesz, hogy visszakapja az ő Isabeljét - az okoskodó, pimasz, nagyképű Izzy-t, nem pedig azt a sápadt, szomorú szemű lányt, aki mellette ült a Flying Peppers-ban.

"Holnap - ígérte meg magának -, holnap reggel első dolgom lesz odamenni, bekapok valamit reggelire, és megnézem, hogy Isabel-nek szüksége van-e rám."

A takaró túl szorosan volt betűrve, így nagyon nehéz volt fordulnia. Úgy érezte magát, mint egy múmia. Megrántotta, de nem segített. A szomszéd ágyban fekvő gyerek - Dylan - magas, fütyülő, horkantást adott ki. Michael a fejére húzta a párnát.


A folyosó végén hallotta, hogy a baba sírni kezd. Egy pillanattal később hallotta, ahogy Mrs. Pascal nyuszipapucsát csattogtatja a folyosón.

"Megölném" - gondolta Michael. - Vagy legalábbis megcsonkítani, csak hogy kijussak ebből a házból. Talán kimászhatnék az ablakon és elmehetnék. Nem kellett volna Isabel-hez mennie, mehetett máshová is. Mint... Maria!"

Igen, ez volt az. Most csak egy kis figyelemelterelésre vágyott, és Maria szobája volt erre a legjobb hely. A szobája olyan meghitten volt tele ruhákkal, körömlakkokkal és parfümolajos üvegekkel... Michaelnek még az a furcsa illat is tetszett, ami a szobában terjengett - rózsa és a köhögés elleni cseppek.

Még akkor is szeretett ott lógni, amikor Maria nem volt otthon. De még jobb volt, amikor ő is ott volt. Maria mindig meg tudta nevettetni. Sokszor nem is próbált vicces lenni, például amikor komolyan beszélt az aromaterápiáról.

Mrs. Pascal énekelni kezdett a babának. Hangosabban sírt. Michael nem hibáztatta. Mrs. Pascal hangja ... nos, jobb, ha megtartja a nappali munkáját, csak ennyit tudott mondani.


Michael felnyögött. "Nem bírom tovább" - gondolta. - Nem érem meg a reggelt."

- Aludj, ne leskelődj, ne kússz, ne csipogj. - dúdolta Mrs Pascal.

"Álomséta!" - gondolta Michael hirtelen: ez az. Ő maga nem tudott aludni, de mások álmában tudott járni.

Michael lehunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. Mrs. Pascal éneke egyre halkabb lett, és Dylan horkolása is. Még egy levegőt vett, és az álomgömbök láthatóvá váltak. A csillogó, szappanbuborékoktól irizáló gömbök kavarogtak körülötte. Mindegyik egy-egy tiszta zenei hangot adott ki. Gyönyörű zene áradt minden gömbből. Ez sokkal jobb volt.

Michael nem járt olyan gyakran mások álmaiban, mint Isabel, de még így is jó néhány éjszakát töltött azzal, hogy egyik szférából a másikba lebegett. Még így is elég éjszakát töltött az álomgömbök között, hogy tudja, melyik gömb melyik emberhez tartozik az iskolában.

Doug Heisinger gömbje elszáguldott mellette. Doug általában szexről vagy futballsztárokról álmodott. Michael egyikért sem lelkesedett. Következő.

Arlene Bluth gömbje tarkón vágta. Biztosan nem akart az álmaiban felfedezőútra menni. Csak az iskoláról álmodott. Most valószínűleg épp arról rémálmodott, hogy hármas számú ceruzával ír egy dolgozatot. Következő.

Tim Watanabe gömbjét is passzolta. Nagy passz. Tim Watanabe valamiért egy nagy, zöldnyelvű bohócról álmodott, akit Bobónak hívtak. Michaelnek semmi köze nem volt hozzá, de nem gondolta, hogy egy kis terápia ártana a fiúnak.


Michael egy magas, édes zenei hangot hallott. Maria gömbje. Elvigyorodott. Nem tudott Maria szobájában lógni. De meglátogathatta az egyik álmát.

A barátok álmaiba belemászni bizonyára furcsa volt, mintha egy zuhanyzóba leskelődne, vagy ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy már sokszor megjelent Maria álmaiban, de az még azelőtt volt, hogy igazán megismerte volna. Most másképp érezte.

"Majd megmondom neki, hogy ott vagyok" - döntött Michael. - Akkor nem úgy fog tűnni, mintha kémkednék utána.

Fütyörészni kezdett, magához vonzva a lány álomgömbjét. Az a kezébe pörgött, puha és hűvös volt az ujjai alatt. Michael széthúzta a pántjait, és Maria álomgömbje kitágult. Amikor már elég nagy volt, belelépett.

Maria vadvirágok között feküdt, és egy sötét hajú srácot csókolgatott.

Hűha. Nem erre számított. Michael gyorsan kihátrált az álmából. Azt hitte, Maria azt álmodja, hogy madár vagy sellő vagy valami hasonló. Ilyen álmokra emlékezett.


Ilyen álmokat kellett volna álmodnia. Maria arról álmodott, hogy felszáll a szerelmi vonatra valami sráccal - ez nem volt helyes. És ki volt az a fickó egyébként? Michael csak egy pillantást vetett rá, de nem tűnt ismerősnek. Talán valaki az iskolából? Talán Maria valamiféle nagy szerelembe esett?


Michael felült az ágyban, és az ajkát rágta. Talán meg kellene néznie. Mariának fogalma sem volt arról, hogy milyenek a pasik valójában. Nem tudta, hogy ők - legalábbis néhányan közülük - azért élnek, hogy átverjék a hozzá hasonló lányokat. Maga az ártatlanság. Igen, meg kell győződnünk róla, hogy Maria nem valami bunkóhoz volt kötve.

Michael lehunyta a szemét, és visszahívta magához Maria álomgömbjét. Megnyugtatta, hogy kitáguljon, majd belelépett. Maria és a fickó még mindig henteregtek. Bár a fickó arcát nem igazán látta. Talán azért, mert félig a lány nyakába temetkezett.

Egyetlen pasi sem csinálhat ilyet Mariával. Maria volt az a lány, akivel Michael hülye horrorfilmeket nézett. Maria volt az a lány, aki ragaszkodott hozzá, hogy megtanítsa neki, hogyan kell süteményt sütni. Maria volt az a lány, aki kötényt vett fel rá. Maria volt a haverja. Nem kellett volna csókolóznia egy sráccal. Ez nem volt helyes. Annyira helytelen.


Ez egy álom, emlékeztette magát. Az álmok furcsák. Az álmok nem mindig arról szólnak, amit akartál. Mariát valószínűleg nem érdekli az a fickó, vagy akármelyik fickó.


Nem mintha Arlene Bluth rossz ceruzával akart volna vizsgázni. Nem mintha Tim Watanabe egy kutyaházban akart volna élni Bobóval, a zöldnyelvű bohóccal. Doug Highsinger sem akart a lányok felével lefeküdni...

Egy szerencsétlen példa.


* * *


- Gondolod, hogy a srácoknak van egy kapcsoló a tarkójukban? - kérdezte Liz. - Úgy értem, még soha nem láttam ilyet semmilyen ábrán egy biológia tankönyvben, de tényleg úgy gondolom, hogy léteznie kell.

Liz igyekezett könnyed hangnemét megőrizni. Maria volt a legjobb barátnője, de ez nem jelentette azt, hogy minden nap minden pillanatában hallgatni akarta, ahogy Liz Max miatt sír.

Maria nem válaszolt. A szekrénye előtti alacsony fapadon ült, kezében az egyik tornacipőjével. Folyton azt bámulta, mintha elfelejtette volna, mi az.


Liz kivette Maria kezéből a tornacipőt, és bedugta a szekrényébe.

- Először levesszük a sportruhát, aztán felvesszük az utcai ruhát, aztán kijövünk az iskolából és hazamegyünk - mondta Liz, mintha egy kisgyerekkel lenne. - Ilyen tempóban, ahogy te mozogsz, akár itt is tölthetnénk az éjszakát. Mindenki más már elment.

- Bocsánat - motyogta Maria. - Elgondolkoztam. Kérdeztél valamit?

Ez annyira nem vallott Maria-ra. Lehet, hogy néhányan néha elszálltak, amikor a barátaik beszéltek hozzájuk. Még a legjobb barátaik is. De Maria nem. Neki meg volt az az adottsága, hogy szinte mániákus figyelemmel figyelt.

- Azt akartam tudni, hogy szerinted a pasiknak van-e rejtett ki-be kapcsolójuk - válaszolta Liz. - Valami, ami miatt egyik nap megcsókolnak, teljesen, teljesen, teljesen megcsókolnak, másnap pedig úgy bánnak veled, mint egy lánnyal, aki valami vegyesbolt pultja mögött dolgozik. Valami lány, akinek köszönnek, amikor disznóhúst vesznek. Valami lány, akinek még a nevét sem tudják igazán. Valami lány, aki valahogy ismerősnek tűnik. Valami lány...

- Hagyd abba - könyörgött Maria - Te. Max. Ő szeret téged. Nem szeret téged. Akarod hallani az elméletemet?

- Örömmel. - Liz elővett egy fésűt a szekrénye felső polcáról, és fésülni kezdte hosszú, sötét haját.

Remélte, hogy Maria segíthet neki kitalálni ezt a dolgot. Folyton arra a csókra gondolt. Arra a hihetetlen csókra. Minden alkalommal, amikor az elméje megérintette... hűha. Olyan volt, mintha a gyomra leesett volna a lábujjáig, majd újra felpattant volna. Tudományos képtelenség, igen. De így érezte.

- Egyszerűen nem értem, hogy Max hogyan tudott ilyen szenvedélyesen megcsókolni, aztán ellökni magától - motyogta. - Tényleg... tényleg, lehet, hogy ő nem úgy gondolkodik a dolgokról, mint én. De megrándult, amikor megérintettem!

- Állj! Hallgasd meg az én verziómat - emlékeztette Maria.

- Sajnálom. - Liz mély levegőt vett. - Gyerünk, gyerünk.

- Először is, szerintem Max fülig szerelmes beléd - kezdte Maria.

- De akkor miért... - tiltakozott Liz.

- Várj, még nem végeztem. -  Maria lehúzta a másik tornacipőjét, és bedobta a szekrényébe. - Másodszor, Max szerint minél közelebb kerülsz hozzá, annál nagyobb veszélyben vagy. Ezért ellök magától, és úgy bánik veled, mintha az a lány lennél, aki sertéshúst ad el neki, hogy biztonságban legyél. Ez igazából elég édes.

- De engem nem érdekel, hogy biztonságban legyek. - Liz erősen megrántotta a fésűt, és eltörte. - Engem csak az érdekel...

- Még mindig nem végeztem - emlékeztette Maria, miközben levette a rövidnadrágját, és felhúzott egy hosszú, élénksárga szoknyát. - Harmadszor, a csók. A csókkal kapcsolatban az a fontos, hogy mikor és hol történt. Valenti seriff ilyen közel volt ahhoz, hogy megtaláljon. Olyan "meghalhatnánk egy pillanat alatt" üzemmódban voltál. És amikor azt gondolod, hogy meg fogsz halni, olyan dolgokat teszel, amiket általában nem tennél.

Liz bedobta a hajkeféjét a szekrényébe, és becsapta az ajtót.

- Szóval legközelebb Max csak akkor fog megcsókolni, amikor megint élet-halál között vagyok?

Maria levette a pólóját.

- Igen. Szóval legközelebb próbáld meg majdnem megölni magad valahol, ahol gyertyafény van, esetleg zene. Valami romantikus helyen.

Liz megpróbált mosolyogni. De ha Maria elmélete helyes volt, ráadásul Liz szemében ennek volt értelme, akkor Max kapcsolója ki volt kapcsolva.

Maria kihúzta a blúzát, és Liz meglátott egy láncot a nyakában, rajta egy gyűrűvel.

- Szép. - Liz a gyűrűért nyúlt. - Milyen kő ez?

Maria minden egyes mozdulatával a kő lilából zöldbe váltott, majd vissza.

- Nem tudom - válaszolta a lány. - Ilyet még nem láttam.

Magára húzta a pulóverét, lábát szandálba bújtatta, és felkapta a táskáját.

- Menjünk innen.

És kisétáltak az öltözőből.

- Szóval, szerinted küldjek Valentinek egy névtelen üzenetet? - Liz viccelődött. - Mondjam meg neki, hogy megtalálja Maxet a Szaturnusz Gyűrűi étterem egyik sötét asztalánál, ahol történetesen én is ott leszek, és csak úgy barátkozom?

- Ez is egy lehetőség - válaszolta Maria, miközben végigsétáltak a tornaterem csiszolt fapadlóján. - Vagy... bár nem tetszene...

Néha Liz előre tudta, hogy Maria mit fog mondani. Így volt ez most is.

- Szerinted más pasikkal kellene járnom - megelőzte barátnőjét, aki küszködve ejtette ki a szavakat.

- Telitalálat.  - erősítette meg Maria. - Az élet többről szól, mint ötösöket szerezni és borravalót kapni az apád éttermében. Egy kicsit szórakoznod kéne.

- Mintha a hét minden napján más pasival járnál. - cukkolta Liz.

Maria sem volt éppen bulizós lány. És Liz úgy gondolta, tudja, miért. Liz második osztály óta ismerte Mariát. Látta, ahogy átesett néhány komolyabb szerelmen. De még sosem látta, hogy úgy nézett volna egy srácra, ahogyan Michaelre nézett.


És Maria egy szót sem szólt róla Liznek. Ez azt jelentette, hogy valami nagy dolgot érzett. Olyan nagyot, amit még a legjobb barátnőjének sem tudott bevallani, Liz azon tűnődött, vajon Maria egyáltalán bevallotta-e magának.

"Vajon bevallotta-e egyáltalán magának?" – gondolta Liz.

- Hé, én még mindig iskolába járok! - Maria ezt észrevette. - Van időm. Nem vagyok olyan öregasszony, mint te.

- Nagyon vicces - vette fel Liz, és kisétált a nagy dupla ajtón a főfolyosóra.

- Ismerd el, hogy igazam van - erőltette Maria. - Ha így folytatod, a saját végzős bálodon fogod végezni egy csak-barátok sráccal.

Ez lehangoló gondolat volt, Liz még mindig emlékezett arra, amikor ő és Maria nyolcévesek voltak. Minden alkalommal, amikor ott aludtak, elővették a Barbie- és Ken-babákat, és felöltöztették őket ünneplőbe. Aztán elindultak a bálba.

Az egyik ilyen ottalvás alkalmával Liz felhívta a papáját, és megkérdezte, hogy fennmaradhat-e éjfélig a szalagavató estéjén. Nem gondolta, hogy bármi ostobaság lenne tíz évvel előre engedélyt kérni. A férfi úgy tett, mintha nagyon komolyan átgondolná, aztán igent mondott.

- És mi lesz az iskola után? - Maria lehajtotta a fejét. - Mi lesz a főiskolával? Mi lesz az egész végtelen hátralévő életeddel? Azokat az éveket azzal fogod tölteni, hogy Maxre gondolsz?

Liz szíve összeszorult. Mariának igaza volt. Kezdte úgy érezni magát, mintha valamiféle kényszerbetegségben szenvedne, olyanban, amikor percenként hatvanszor kell Maxre gondolnia.

Maria megfogta a könyöke alatt, és suttogott neki:

- Valahol el kell kezdeni. Gyakorolhatnánk azon a fickón ott. Mit gondolsz?

És Maria a folyosó túlsó vége felé mutatott.


Liz odapillantott, és meglátta Jerry Cifarellit, aki a szekrénye előtt állt. Jerry egyike volt azoknak a srácoknak, akik úgy tűntek, mintha statiszták lennének a gimnáziumi filmben. Mindig a háttérben. Valahogy aranyos. Valahogy okos. Valahogyan sportos. Valahogy... valahogy minden szempontból, csak egyetlen területen sem volt kiemelkedő.

- Gyerünk - sürgetett Maria. - Azóta van oda érted, amióta elsőéves korotokban lekörözted őt a tudományos verseny döntőjében.

- Kilencedikes - javította ki Liz automatikusan. - Mi az a szó, amit használsz?

Még egy gyors pillantást vetett Jerryre.

- Menj, és legalább beszélj vele - lökte rá Maria.

Max teljesen világossá tette, hogy nem fogja túl közel engedni magához. Vagy elsírja magát, vagy továbblép.

- Rendben, ideje továbblépni - motyogta Liz, és rámosolygott Mariára. - Majd később felhívlak.

Elégedett mosoly terült szét Maria arcán.

- Ajánlom is. Minden egyes szót hallani akarok.

Liz nyugodtan odasétált Jerryhez. Soha nem érezte magát ilyen nyugodtnak Max közelében. Nem mintha Max mellett ideges lett volna, nem, a közelében úgy érezte magát, mintha most mosakodott volna meg egy súrolószivaccsal.

"Úgy hangzik, mint egy rossz reklám" - gondolta Liz. - "Használj loofah szivacsot, és érezd magad szerelmesnek."

Szerelem. Ez volt a probléma. Szerette Maxet, és emiatt az összes többi srác "afféle" srácnak tűnt számára.

"Túl késő" - mondta Liz magának. - "Nincs hová menekülni."

Megérintette Jerry vállát:

- Az a biológia teszt egy rémálom volt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy vége.

- Igen - értett egyet a fiú. - Háromig fent voltam és tanultam franciára. Alig nyitottam ki a biológiát, és akkor bumm, egy teszt.

- Maria barátnőm mindig azt mondja, hogy szörnyű napok után igyak egy barackos turmixot. Azt mondja, hogy az őszibarack antitoxin. Vagy hogy az illata nyugtató hatású. Nem emlékszem már, melyiket.

"Szépnek tűnik, és a célzás nem olyan nyilvánvaló" - gondolta Liz. - "De vajon megérti-e?"

Jerry átdobta a vállán a hátizsákját, és megkérdezte:

- Nem akarsz meginni valamit?

- Nagyon szívesen - mondta Liz boldogan. - Van egy jó kis hely a bevásárlóközpontban.

- Menjünk. - mosolygott rá Jerry.

"Maria büszke lenne rám" - gondolta Liz, miközben kilépett a parkolóba.

- Ott az én autóm - mutatott Jerry a Max dzsipje mellett parkoló élénksárga Beatle-re.

"Azért ez ironikus" - gondolta Liz, és alaposan tanulmányozta a dzsipet. Max bent ült, és figyelmesen bámulta őt. A tekintetük találkozott, és a fiú elfordult, de a lány látta, hogy a fiú mennyire szenved ebben a pillanatban.

Szegény Max. Legszívesebben odarohant volna hozzá, és bocsánatot kért volna mindenért. De már túl késő volt. Liz vele akart lenni, és ezt ő is tudta, de úgy döntött, hogy ellöki magától.

Most már együtt kell élnie ezzel. Mindkettőjüknek muszáj.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése