Boszorkány kanyon - 8. rész

‒ Ha „McCheese” polgármester a maga feje után megy ‒ morogta Dean ‒, az egész város a végén még shish-kebabként is végezheti, de amíg a pláza időben kinyit, addig ő boldog lesz.

 ‒ Az a dolga, hogy mindenkit felbuzdítson ‒ próbálta Sam igazolni a polgármestert.

 ‒ De egy idióta. És nem vagyok benne biztos, hogy Barney Fife sokkal okosabb.  ‒ Dean visszavezette az autót a város központja felé. ‒ Szóval, mit gondolsz, mi a mi katonafiúnk? Egy szellem?

 ‒ Én is erre tippelnék ‒ erősítette meg Sam. ‒ Főleg a látótávolság fokozatos változása és a régi ruhák miatt.

 ‒ Igen ‒ értett egyet Dean. ‒  Akkor először is ki kell derítenünk, hogy mi készteti őt arra, hogy negyvenévente visszatérjen a bűnös földre, másodszor pedig, hogy hogyan állíthatjuk meg. Biztos vagyok benne, hogy a jó öreg „só és égetés” módszer megteszi a hatását.

 ‒ Ha kiderítjük, hogy kinek a csontjai ‒ hűtötte le Sam a lelkesedését. ‒ A könyvtárban nem láttam semmi ígéreteset.

 ‒ Kell olyan személyt találnunk, aki hosszú életű és jó memóriával rendelkezik. Nos, vagy valakit, akinek vannak régi naplói.

‒ Mit fogunk csinálni? ‒ kérdezte Sam. ‒ Házról házra járnunk szórólapokkal?

Dean dühös pillantást vetett Samre. Néha előtörtek a régi sérelmek ‒ azok a sérelmek, amelyeket apja életben tartott, miután Sam úgy döntött, hogy főiskolára megy ‒ és gyanította, hogy Sam feladja a harcot, hajlandó maradni, amíg könnyű a helyzet, de kész kiszállni, amikor a dolgok nehezebbé válnak. Persze tudta, hogy az igazság más. A fivérek az egyesülés óta sokszor kerültek bajba, így Samnek bőven volt ürügye arra, hogy lelépjen, ha akar. De már az a tény, hogy az öccse most az anyósülésen ült, és a szalagokat nézegette, egyértelművé tette, hogy Sam hosszú távra tervezett. Dean dühe eltűnt.

 ‒ Ha ezt kell tennünk ‒ mondta diszkréten. ‒ Bár lehet, hogy gyorsabban kell megoldanunk, mert a seriff nem éppen profi szellemvadász.

Bármilyen természetfeletti támadás okozta haláleset túl sok, de Dean különösen utálta, ha az áldozatok akkor estek el, amikor ő a környéken volt az ügyön dolgozva, és elképzelhető, hogy meg tudta volna akadályozni. És itt ketten már meghaltak. Ha nem kezelik hamarosan a helyzetet, ki tudja, milyen rosszra fordulhat a helyzet?

Brittany Gardner imádta a havat. Persze nem mindig, nem minden nap, de néhány jó hóesés a tél folyamán pont megfelelő. Egész nap sűrű felhők borították az eget, eltakarva a napot, és csapadékkal fenyegetve (ígérve!). A levegő csípős, hideg, mozdulatlan volt, ami azt sugallta, hogy ha a felhők felszakadnak, a hó még jó darabig egyenletesen fog esni. Azért költözött Phoenix környékéről az arizonai hegyvidékre, mert szerette volna, ha nem csak tízévente vagy évente egyszer érezhet havat az arcán; és ma folyton kinézett kis házikója nappalijának ablakán, remélve, hogy látja a pelyhek hullását. Otthon dolgozott, szabadúszóként műszaki kézikönyveket szerkesztett, de ma a munka elhalványult a hóhoz képest, amire vágyott, és az elmúlt egy órában alig három oldallal végzett. A számítógép mellett mindig volt egy csésze kínai fekete tea (de nem túl közel hozzá, mert ha felborul, elárasztja a gépet), és Brittany időnként ingázott a nappali és a konyha között, hogy újratöltse a csészét, vagy felmelegítse a teát a mikrohullámú sütőben. A műholdas rádióban jazz szólt, a házban pedig meleg és meghitt hangulat volt. Mindent egybevetve, ez egy kiváló reggel. Bárcsak havazott volna!

Brittany elszántan leült a számítógép elé, és megígérte magának, hogy húsz percig nem kel fel. Pontosan tizenhárom perc után feladta, és visszament az ablakhoz. Odakint egyre sötétebb lett, ahogy a felhők sűrűsödtek, de egyelőre semmi sem esett  belőlük. Brittany még mindig a legjobbakat remélte. Elhatározta, hogy visszamegy dolgozni, de ekkor valami mozgás felkeltette a figyelmét. A szomszédos kis házban  az idős Sawyer házaspár lakott, akik ritkán mutatkoztak a szabadban; és a férfi, aki most a fák között osont, nyilvánvalóan nem tartozott hozzájuk. Brittany az ablaknál ólálkodott, és a függöny mögül figyelni kezdte. Öreg fickónak tűnt, girhes és görnyedt. Bőrkabátot viselt, magas csizmába bújtatott nadrágot, és olyan „füles” vadászsapkát, amelyet félre lehetett tolni. Az idegen az ablakhoz lépett. Túl idősnek tűnt ahhoz, hogy kukkoló legyen, de Brittany nem volt biztos benne, hogy van korhatár az ilyesmire. Akárhogy is, paraffinszaga volt. Aztán a férfi megfordult, és a lány egy pisztolyt látott a kezében. Brittany elhúzta a függönyt, a telefonhoz rohant, és tárcsázta a 911-et. Egy pillanattal később a diszpécser fogadta a hívást.

‒ Egy öregember van odakint fegyverrel! ‒ motyogta Brittany. ‒ A Sawyer-ház előtt!

‒ Tudja a címet, asszonyom? ‒ kérdezte a hang.

‒ Nem itt van, hanem az utca túloldalán! Most nem emlékszem a címre.

‒ Értettem, asszonyom. Megjelölöm a címét, és azonnal küldök segítséget. Látta ez az ember magát?

‒ Nem valószínű.

‒ Ne hagyja el a házat, asszonyom. A rendőrség kopogtatni fog az ajtón, és hívni fogja, de addig ne engedjen be senkit.

‒ Oké ‒ ígérte Brittany. ‒ Nem fogok.

‒ Maradjak kapcsolatban?

‒ Nem kell, minden rendben.

Brittany remegő kézzel letette a telefont, és az ablakhoz sietett. Mielőtt odaért volna, letérdelt, és a maradék utat végigkúszva tette meg, majd tovább nézelődött, de csak a homloka és a szeme látszott az ablakpárkány fölött.

Aztán elkezdett havazni ‒ a hó nagy pelyhekben kavargott a föld felé. Ez nem volt igazságos! Már nagyon várta ezt a pillanatot, annyira szeretett volna a friss hóban sétálni!

A fegyveres férfi soha többé nem mutatkozott. Brittany remélte, hogy nem ment el Sawyerék házához, és nem okozott pokoli nagy kárt. A távolban sziréna szólt, ami azt jelentette, hogy a rendőrség már úton van. Brittany még mosolygott is. Hamarosan ott lesznek, a probléma kísérteties kalanddá alakul, és végre teljes mértékben élvezheti a hóesést.

Amikor zajt hallott maga mögött, Brittany élesen megfordult, beütötte a térdét, és alig tudta megtartani az egyensúlyát. Egy idegen mászott be ide? De nem. A szoba közepén álló férfi nem volt öregember. Úgy nézett ki, mintha egy régi filmből vették volna ki: bőrnadrágos indián, szalagokkal a karján és a lábán, a feje vörös kendővel átkötve. Brittanyra meredt keskeny, sötét szemeivel. De a legmegdöbbentőbb nem a kemény tekintet volt, még csak nem is az öklébe szorított tomahawk, hanem a mellkasán tátongó seb. A szélei sápadtak voltak, nem gyulladtak, nem folyt belőle vér, de belülről izom, sőt úgy hitte, még csont is látszott. A sikoly megakadt a torkán, és Brittany csak egy halk zokogást tudott kipréselni magából. A szirénák üvöltése egyre közeledett. Fél térdre ereszkedett, és zsibbadt tenyerével eltakarta a száját. Az indián előrelépett, megingott és oldalra hajtotta a fejét. Egy pillanatra fekete sziluetté változott, aztán mintha lehúzták volna a bőrét, de amint Brittany pislogott, újra ugyanúgy nézett ki, mint előtte. Azt gondolta, hogy a férfi már régóta halott, hogy egyszer halálosan megsebesült, de valahogy nem vette észre, hogy el kell esnie és meg kell halnia.

‒ Mi vagy te... te...?

Brittany nem tudta, mit akar kérdezni. A fülében csörgedező vértől saját hangja távolinak és halványnak tűnt. Ha az indián hallotta is a lányt, nem mutatta ki. Amikor levegőt vett, fütyülés hallatszott a borzalmas sebből.

Brittany csak akkor próbált felugrani, amikor az indián utána nyúlt. A férfi azonban meglepte a gyorsaságával, és megragadta a lány göndör, vörös haját. Megrántotta. A lány lába összecsuklott, és elterült a nappali keményfa padlóján; most már gyorsan lélegzett, és egy igazán hangos sikolyra törekedett, olyanra, amitől felemelkedne ennek az öreg háznak a szarufája, és a rendőrség is futásnak eredne. Vagy lelőnék az indiánt, vagy azt mondanák neki, hogy megőrült, és ebben a pillanatban ez tűnt a legvalószínűbb kilátásnak, mert csak az őrület magyarázhatta azt, amivel szembenézett. Valamiért Brittanynak a második jobban tetszett ‒ valószínűleg azért, mert ez olyan dolog volt, amit csak delíriumában tudott elképzelni. De a térd, amely a földhöz szegezte, igazinak tűnt; a szag is az volt ‒ olyan rossz, mint a romlott hús az orrában, és a tomahawk, amely a mellkasára csapott, éppen ott, ahol az indián megsebesült, olyan NAGYON valóságos volt, hogy ennél valóságosabb már nem is lehetne.

‒ Ez valami rémálom ‒ kommentálta lehangoltan Jim Beckett. ‒ Horror az éjszaka szárnyán.

Trace Johannsen helyettes komolyan bólintott.

‒ Teljesen egyetértek.

Beckett ismét Brittany Gardner testére nézett. Brittany testét egy mély vágás roncsolta szét a mellkasán, mintha egy tapasztalatlan sebész nyitott szívmasszázsra vetemedett volna, és utána elmulasztotta lezárni. Mielőtt a szíve megszűnt dobogni, rengeteg vért fröcskölt szét; a vér beleivódott az áldozat pulóverébe, és a padlóra ömlött.

Három holttest kevesebb mint 24 óra alatt. A seriff szerette Cedar Wellst, mert csendes város volt, a vadászok és halászok paradicsoma. A Grand Canyon bónuszként jött, de Beckett ritkán ment oda. Hirtelen már nem is volt olyan csendes település. Ehelyett úgy nézett ki, mint Detroit a legrosszabb napjaiban, vagy Washington, vagy talán L.A., amikor a Bloods és a Crips késekkel és fegyverekkel támadtak egymásra. Beckett elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a régi szép időkre, amikor a fiatal bandák kis rugós késekkel és bicikliláncokkal fegyverkeztek fel. Nem mintha ez gengsztergyilkosságnak tűnt volna, de volt itt egy elv: az ő városában az emberek nem ölhetik egymást. Idegenek sem ölhetik meg a helyieket, nem egy olyan nemzeti park közelében, amely évente kb. ötmillió látogatót vonzott. Ő csak a régi városát akarta visszakapni, azt, ahol az emberek ritkán haltak meg erőszakosan.

‒ A diszpécser azt mondta, hogy betörő miatt hívta a 911-et ‒ magyarázta Trace. ‒ Egy öregember, akinél fegyver van. Megnéztem arrafelé, de Sawyerék nem láttak senkit. Átkopogtam ide, hogy megkérdezzem, de nem válaszolt. Tudtam, hogy pár perccel korábban itthon volt, ezért benéztem az ablakán, és megláttam, hogy itt van.

Már mindent elmondott, de valamiért úgy döntött, hogy megismétli magát, és könnyebb volt hallgatni őt, mint gondolkodni rajta.

‒ És semmi nyoma a betörőnek? ‒ tisztázta Beckett. ‒ Semmi nyoma az öregembernek a fegyverrel?

‒ Semmi ilyesmi. Különben is, ha volt fegyvere, miért nyitotta volna fel így? Miért nem lőtte le egyszerűen?

‒ Bárcsak tudnám erre a választ. Találtál lábnyomokat vagy bármi mást, akár itt, akár a Sawyer háznál?

‒ Többet az utca túloldalán, egyet itt, az ablak alatt, mintha valaki lábujjhegyen állva kukucskált volna be.

‒ Gondolod, hogy a mi betörőnk?

‒ Azt hiszem, igen.

‒ Egy másik hívás is érkezett, miközben idefelé vezettem ‒ mondta Beckett. ‒ Ismét az öregemberről. Egy háztömbnyire, vagy még közelebb. Körbejártam ott, nem találtam senkit, de nem volt elég ember ahhoz, hogy teljes keresést végezzek.

‒ Gondolod, hogy egy újabb áldozatra vadászik?

‒ Eddig semmi okom sincs azt hinni, hogy ő a gyilkos. Az említett öregembert pisztollyal látták, a hölgyet pedig halálra vágták. Nem tudom, mivel vágták fel, de nincs rajta golyó ütötte lyuk.

Trace elhallgatott. Beckettnek ez nem volt ellenére. Nem akart belegondolni, de néha egyszerűen nem ment. Milner polgármester nem akarja, hogy bármi is a pláza megnyitásának útjába álljon, és ez érthető. De nem lehet sokáig élni Cedar Wellsben anélkül, hogy ne hallanánk történeteket arról, amit a riporter a gyilkosságok körforgásának nevezett. Főleg, ha a bűnüldözésnél vagy. Az emberek beszéltek róla néhány ital után a Plugged Bucketben, vagy nyáron a hátsó udvarokban tartott grillpartikon, amikor a sör jéggel töltött hűtőládákból jött, és sűrű volt a füst, és senki sem figyelt a másik beszélgetésére. És néha a seriff csak úgy sétált az utcán, és a város egyik öregje odahívta, magához szólította azzal a parancsoló magatartással, amit az igazán öregek néha felvettek ‒ amikor a csupán negyvenes-ötvenes éveikben járó fiatalokkal álltak szemben ‒, és odasúgta neki, hogy ez az év volt, ugye. Jön a nyár vagy a tavasz, vagy amit csak kitalálnak, és az emberek állítólag megint elkezdenek meghalni. Az akkori felnőttek bizonytalansága, hogy megegyezzenek a ciklus kezdetéről, meggyőzte a seriffet arról, hogy az összes pletykát csupán városi legenda diktálta.

Nos, mi van, ha mégsem? Ha azonban tévedett ‒ ha ez tényleg igaz volt, és a negyven év letelt, és minden kezdődik elölről ‒, akkor egy-két rossz hétnek nézhetett elébe, bármeddig is tartott. És egy bevásárlóközpont megnyitása ez idő alatt nagyon rossz ötlet lenne. Elég rossz, amikor néhány áldozat volt szétszórva a környéken. Mennyivel rosszabb a helyzet, ha több ezren lennének a plázában, és bárki vagy bármi állna a gyilkosságsorozat mögött, úgy döntene, hogy megpróbálkozik valamilyen terrorista mutatvánnyal? Egy bombával, egy kis repülőgéppel, ami a bevásárlóközpontba repül, vagy valami ilyesmivel. A halálos áldozatok száma percek alatt könnyen több százra emelkedhet. De vajon meg tudják-e győzni a polgármestert és a központot, hogy halasszák el a megnyitó ünnepséget? Azonnal meg kell találnunk azt az öregembert! Vagy a katonát a parkolóból. Vagy azt, ami Ralph McCaiget darabokra tépte. És ideális esetben mindezt ugyanaz az elkövető teszi, mert sokkal könnyebb egy embert zárni börtönbe, mint egy kitalációt vagy egy legendát.