Boszorkány kanyon - 4. rész

 − Gyerünk, gyerünk! Gyerünk, gyerünk! Gyerünk, gyerünk! Mozgás!

Előfordult, hogy John Winchester a benne élő volt tengerészgyalogosnak köszönhetően egy kiképző őrmesterként jelent meg. Keményen megdolgoztatta a fiúkat, nagyjából attól kezdve, hogy rájött, mi ölte meg az anyjukat, és elhatározta, hogy szembeszáll vele. Ezen a bizonyos napon egy általa épített akadálypályán futtatta őket − Dean úgy gondolta, hogy ez egy bérelt nyugat-virginiai farmon lehetett, de olyan gyakran költöztek, hogy a legtöbb dolog helyszínével kapcsolatos emléke zavaros és bizonytalan volt. A feladat az volt, hogy felkapaszkodjanak egy egyenetlen, körülbelül hatvanöt fokos szögben lejtő, fából készült rámpán.

A csúcson meg kellett fordulniuk, és egy 45-ös pisztollyal lőniük, egy mögöttük lévő célpontra, majd kiugraniuk a szabad térbe. A másik oldalra fejüket behúzva, gurulva kellett érkezniük, majd felállva egy másik célpontra lőniük.

Deannek a harmadik próbálkozásra sikerült. De ő tizenkét éves volt, Sam pedig csak nyolc. Ebben a korban, emlékezett vissza Dean, apja nem engedte, hogy Sam igazi lőfegyvereket kezeljen, így a gyakorlathoz Samnek csak annyit kellett tennie, hogy rámutat az ujjával, és azt kiáltja: „Bumm!”. Samnek nem volt elég erő a vézna lábaiban ahhoz, hogy feljuttassa a rámpán, és a fatörzsek közötti távolságok messze voltak ahhoz, hogy átugorja.

− Még egyszer, Sam! − Apja tovább sarkallta.

Sam megtörölte az orrát, könnyes szemmel nézett az apjára, és újra megpróbálta. Futásnak eredt, jobb kezét ökölbe szorította, mutatóujját kinyújtotta, nagy sebességgel nekiment a farönk rámpának, és elindult. A felfelé vezető útnak körülbelül kétharmadánál volt egy rés a fatörzsek között, majd egy nagy fatörzs, amely túlnyúlt a többin. Sam nekicsapta a térdét és fájdalmasan felsikoltott, majd visszaesett a földre.

− Kelj fel! − az apja hangja rekedten és dühösen szólt; Dean szemében kegyetlenül dühösen hangzott.

Minél inkább nem ment Samnek, annál jobban látszott, hogy apja ideges, mintha azt hitte volna, hogy Sam szándékosan vall kudarcot. Dean Samhoz rohant, aki a földön ült, és a térdét dörzsölgette. Könnyek csorogtak végig foltos arcán.

− Meg tudod csinálni − biztatta Dean.

− Nem fog működni. Nem tudok túllépni azon az egy fatörzsön

− Igen, nehéz, de ha sikerül, veszek neked egy csokit. Szereted a Snickerst, ugye? Hozok neked egyet.

Sam gyanakodva nézett rá.

− Hogy akarsz nekem egy csokit venni, ha nincs pénzed?

− Ne aggódj emiatt − mondta Dean. − Így is, úgy is megkapod.

Apja sosem beszélt nyíltan, de Dean már sejtette, hogy a küldetés, amit apja kitűzött maga elé, megkülönbözteti őket a többi embertől és a szabályaiktól. Apja nem dolgozott, de mégsem éheztek, volt autójuk és lakásuk. Ráadásul a pénz is megvolt fegyverekre, lőszerre, késekre, az álcázás és a katonai csizma sem volt olcsó. Apja egyértelműen úgy döntött, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint az állami törvényeknek való szigorú engedelmesség. Az ő példáját követve Deannek nem volt kétsége afelől, hogy gond nélkül tudna szerezni egy csokit Samnek.

− Oké − sóhajtott Sam. − Megpróbálom újra.

− Mi tart ilyen sokáig? − kiáltotta az apja. − Sam, egy nap az életed múlhat rajta!

Ez volt a magyarázat minden ilyen esetre. Dean őszintén szólva el sem tudta képzelni, milyen életkörülmények között kell felmászni egy durván csorba rámpán, miközben lövöldözni kell, de apa valószínűleg jobban tudta. Dean megszorította öccse sovány vállát.

− Kapd el, Sammy!

Sam bólintott, hátrált egy pár lépést, majd újra nekifutott a rámpának. Ezúttal sikerült időben ellöknie magát, hogy átugorja a kiálló fatörzset, de a tetején tétovázott, és Dean elképzelte, ahogy az öccse elveszíti az egyensúlyát, és ügyetlenül kinyújtott kézzel lezuhan a tetejéről. Egy ilyen bukás következményeit átgondolva − egyik rosszabb volt, mint a másik. Sam azonban kissé tántorogva, de visszanyerte az egyensúlyát. Lassabban, mint Dean, de elég gyorsan ahhoz, hogy az „edző” elégedett legyen, Sam „lőtt”, ugrott, szaltózott, és kissé ügyetlenül a gurulástól, de elkapta a második célt is. Dean diadalmasan felüvöltött, és az öccse üdvözlésére sietett. Az apjától is gratulációt várt volna, de ő csak állt ott, keresztbe tett karokkal a mellkasán.

− Mire vártok? − kérdezte. A fejével az akadálypálya következő állomása felé biccentett, egy sor alacsonyan kifeszített szögesdrótfonat felé, amelyek alatt át kellett csúszniuk. Elég könnyű volt, és a drótszálak alatti csúszós, ragacsos sár volt a bónusz. 

− Ezt nézd meg, Dean − Sam egy könyvet, valójában egy régi naplót tolt felé a karcos könyvtári asztalon, amelyet kézzel vezettek egy spirálfüzetben.

Mielőtt gondolatai visszasodródtak volna a gyermekkorába, Dean a nyolcvanas években megszűnt helyi lap, a Canyon County Gazette miniatűr példányaiban keresett adatokat az 1966-os támadásokról. Sam számára Mrs. Frankel, a könyvtárosnő olyan régi folyóiratokat ásott elő, amelyeket soha nem másoltak.

A könyvtár egy régi, zsindelyes épület volt a Grand Avenue-n, és fél tizenkettőkor a könyvtároson és Winchesteréken kívül senki sem volt ott.

− Mondd el röviden − követelte Dean.

Éppen a cikkét olvasta, és nem akarta, hogy a részletek összekeveredjenek.

− Nos, itt az áll, hogy '66-ban, valószínűleg december ötödike előtt történt egy támadás.

− Valószínűleg?

− A magazin tulajdonosának volt egy nagybátyja, aki a második napon elment vadászni, és soha nem tért vissza. Akkoriban nem voltak mobiltelefonok és dzsipek, így nem lehetett vele kommunikálni, amíg vissza nem tért. Soha nem jött vissza, és senki sem tudja, mi történt vele.

− Nos, ez nem feltétlenül része a ciklusnak − jegyezte meg Dean. − Talán megunta az itteni életet, és elszökött Ohióba.

− Nem értem, miért nem. Tényleg nem értem, hogyan menekülhetne bárki is önként innen Ohioba, de lehet, hogy tévedek.

− Vagy talán az időzítés nem megfelelő, és a ciklus csak ötödikén kezdődik. − vetette fel Dean. − Talán ennek a McCaig fickónak a halála csak véletlen egybeesés.

− És ki rágta meg akkor? Egy vérfarkas?

Sam jó okkal kérdezte: 1926-ra és 1966-ra vonatkozóan már megnézték a holdciklust, de a Hold nem játszott szerepet azokban a gyilkosságokban.

− Talán − értett egyet Dean. − Tegnap este határozottan telihold volt. Elismerem, bizarr egybeesés lenne, ha egy vérfarkastámadás is történne Cedar Wellsben, ilyen közel a következő negyvenéves ciklus kezdetéhez. De láttunk már korábban is véletlen egybeeséseket.

− Pszt! − csitította őket a könyvtáros.

Amikor Dean először meglátta, azt gondolta, hogy úgy néz ki, mintha a televízióból lépett volna elő − egy ősz hajú, hatvanas éveiben járó hölgy, nagyon egyenes háttal, aki a szemüvegén keresztül szokta nézni a körülötte lévő világot.

− Sajnálom − suttogta Dean, majd az öccséhez fordult, és halkabban folytatta. − Akárhogy is, igazad lehet. De azért szeretném megerősíteni.

− Mi a fene? − háborodott fel Sam. − Csak mi vagyunk itt.

Miután végighallgatta a suttogásukat, Mrs. Frankel hangosan felnevetett:

− Átvertelek titeket fiúk. Itt amúgy sincs senki, úgyhogy nyugodtan huhoghattok és ordíthattok, amennyit csak akartok.

− Erre nem lesz szükség, asszonyom − vigyorgott Sam természetellenesen a könyvtárosra.

Általában az emberek ezt őszinte, barátságos mosolynak hitték, de Dean tudta, hogyan mosolyog valójában az öccse, és ez nyilvánvalóan nem olyan volt.

− Oké. Mindenesetre Sam lehalkította a hangját, mintha attól tartana, hogy Mrs. Frankel hallgatózik. − A probléma az, hogy nincs elég információnk. Úgy gondoltuk, hogy a ciklus december ötödikén kezdődik, mert ez történt '26-ban és '66-ban is, de két dátum még nem egy minta. Ha bármelyik is téved... ha azt a fickót valóban megölték a ciklus részeként, akkor a dátumot néhány nappal előrébb kell hozni. Aztán Ralph McCaig is belekerül a képbe, ami azt jelenti, lehet, hogy volt még néhány haláleset, amiről nem hallottunk.

− Előbb ki kell derítenünk, mi öli meg őket − döntött Dean. − Feltételezve, hogy ez a kezdet, még ha tévedünk is, akkor is rajta leszünk.

− Van már valami jó tipped?

Dean megrázta a fejét. A cikkekre kellene koncentrálnia, nem pedig az elmúlt napok dolgaira, de a gondolatai mégis az apja edzésén jártak. Igen, az öregnek igaza volt: a leckéi már nem egyszer húzták ki a bajból a testvéreket. És végül Winchesteréknek is sikerült több életet megmenteniük, mint amennyit meg lehetett volna számolni azáltal, hogy egyik paranormális gyilkost a másik után leplezték le. Néha Dean inkább megütött, megfojtott vagy leszúrt egy másik lényt, minthogy a könyvtárban lógjon, és szaros cikkeket bújjon.

− Nincs semmi, Sammy.

− Nálam se − csapta be Sam a magazint. − Egy nagy kövér nulla.