Boszorkány kanyon - 3. rész

 A főutcáról kiderült, hogy pontosan olyan, amilyennek Juliette Monroe leírta. Nincsenek sokan. − ismerte el Dean magában. 

 Az épületek többnyire fa homlokzatúak voltak, hóval borított nyeregtetőkkel és  elöl fedett járdákkal; néhány téglából épült.

Elhaladtak egy szürke kőtömbökből épített bank mellett. Sok üzlet kirakatában már látszott a karácsonyi dekoráció, a lámpaoszlopokat piros szalaggal tekerték körbe. Sam rámutatott a Wagon Wheel Caféra, amelynek cégjelzése egy olyan szekérkerékből állt, melyből két küllő hiányzott, pont egy óránál. A szimbólum reflektorral volt megvilágítva, egy festett fatábla mellett. Átlagos kisvárosi kávézónak tűnt, mint amilyenekben a testvérek az elmúlt egy év során már sok helyen megfordultak − és időnként ki is dobták őket. Remélte, hogy ott találkoznak Juliette-tel − mindenképpen szeretett volna újra összefutni vele.

Csak az OPEN neonfelirat tudatta velük, hogy vendégek tartózkodnak benne. Dean úgy sejtette, hogy a bárpultnál egy maroknyi italozó ül, talán egy pár, akik egy sötét fülkében szemezgetnek egymással, és egy zenegép, amely legalább kétéves countryzenei slágereket játszik. Elképzelte, hogy innen hallja, amint Shania Twain a Man! I Feel Like a Woman-t énekli, bár mivel az Impala hifijéből egy Rush kazetta dübörgött, még akkor sem hallotta volna, ha a járdán áll a teljes zenekarával.

Kinyújtotta a kezét, és balra tekerte a hangerőszabályzót.

− Nincs motel a láthatáron?

− Útközben elmentünk a Bide-A-Wee mellett − vágott vissza Sam. − Az én oldalamon. Nem szóltam semmit, mert azt hittem, úgy döntöttünk, hogy nem osztozunk egy szobán óriás rovarokkal. Nem rólad beszéltem.

− És az, amiről Juliette beszélt?

− Trail's End? Még nem láttam.

Dean végigpillantott az utcán. Néhány teherautó parkolt az út szélén, de egyetlen ember sem volt a láthatáron.

− Látsz egyetlen élőlényt is?

− Senkit.

− Gondolod, hogy...

− Azt mondod, hogy elkéstünk, és valaki már lemészárolta az egész lakosságot? De akkor szerintem láttunk volna holttesteket, vagy legalábbis vért. Valószínűleg csak egy kis hegyi városka, és már mindenki otthon ül.

− Nagyszerű − értett egyet Dean. − Ez a verzió jobban tetszik.

Az út szélén megláttak egy boltot − Swanson's High Country Market. A kirakatból fény áradt a parkolóba. Egy nő két gyerekkel egy zöld dzsip felé tolta a bevásárló kocsit.

− Látod − jegyezte meg Sam. − És nincs benne semmi baljóslatú. És ha nem tetszik a Wagon Wheel, akkor itt is vehetünk ételt.

− Reméljük, ez így is marad − mondta Dean. − Nem bánnám, ha csak egyszer tévednénk, és csend lenne. Tisztességes helynek látszik egy nyaraláshoz, ha nem kellene aggódnunk, hogy embereket gyilkolnak.

− Ezt szeretem benned, Dean − sóhajtott fel Sam − az a töretlen optimizmusod.

Dean az öccsére nézett. 

Látta a családi hasonlóságot, különösen az orr alakjában és élességében, de Sam arca kerekebb volt, valahogy lágyabb. Az öccse szeme barna volt, míg Deané zöld. Hosszabb a haja, amely Sam fülét is eltakarta, a gallérja fölé göndörödött, és kiemelte fiatalos külsejét. Sam négy évvel volt fiatalabb nála, és ezt az időt főiskolán töltötte. Dean feltételezte, hogy mire Sam eléri a huszonhét évet − az ő korát −, azok a gödröcskék és lágy vonalak megkeményedhetnek, mély barázdákká válhatnak a sötétség lakói ellen folytatott küzdelem okozta stressztől. Persze csak akkor, ha mindketten megérik.

Dean nem szeretett az alternatívákon töprengeni, de mindenekelőtt ebben a végtelen háborúban katonák voltak; gyerekkoruk óta jól kiképzettek, Sam esetében pedig elmondható, hogy szinte születése óta. A katonáknak fel kell készülniük a halálra, már csak azért is, hogy megpróbálják elkerülni azt. Másrészt mindannyian − maga Dean, Sam, az apja − folyamatosan a szakadék szélén jártak, mióta Dean négyéves volt, és a démon megölte az anyját. Aztán az apjuk, méltósággal halt meg, ahogy akarta, és a testvérek folytatták a „családi vállalkozást”. Apjuk nem is kívánná másképp. Dean még mindig emlékezett az anyjára − a plafonon elterülve Sam kiságya felett, lángokba borulva. Apja utasította Deant, hogy vigye ki a kisöccsét, és  később ő is kiszaladt, de − egyedül. Dean az udvaron állt, és figyelte, ahogy a lángok percek alatt elborítják a házat. Sam akkor alig volt hat hónapos, így természetesen nemcsak az édesanyja halálára nem emlékezett, hanem arra sem, hogy egyáltalán hogy nézett ki. De aztán pontosan ugyanígy halt meg Sam barátnője is, Jessica Moore. Erre jól emlékezett, Sam ekkor hagyta ott a Stanfordot, és csatlakozott Deanhez. Sam könyörtelenül hibáztatta magát, mert álmában látta ezt a halált néhány nappal korábban, de nem próbált változtatni semmin. Úgy gondolta, hogy csak rémálmok voltak, és bizonyára semmilyen figyelmeztetés nem mentette volna meg Jessicát egy ismeretlen démontól. Dean sok mindenért hibáztathatta magát: az apja eltűnt, és Dean bátorította öccsét a küldetésre; talán Sam belépése a játékba valahogy arra ösztönözte a démont, hogy Sam barátnőjével is azt tegye, amit egykor az anyjával. Röviden, mindkettőjüknek több mint elég oka volt arra, hogy depressziósak legyenek. Az egyetlen módja annak, hogy az elvesztett életek miatt ne gyötörje őket önvád − tovább kell harcolniuk, hogy megmentsenek mindenkit, akit csak tudnak, és annyi természetfeletti segget rúgjanak szét, amennyit csak lehet.

− Ott van! − Sam kiáltása visszahozta Deant a valóságba. − Trail's End. Egyébként a te oldaladon.

Dean most már látta a táblát az út szélén. Az egyik lámpa, amelynek meg kellett volna világítania kialudt, de még mindig ki tudta venni a vadnyugati ihletésű feliratot és a híres képet, amelyen egy csontsovány indián ült egy ugyancsak csontsovány lovon. A rózsaszín neon betűk: VANNAK SZABAD HELYEK, a ló farka alatt pislákolt. Ettől az indiántól Dean mindig elálmosodott − az idősebb Winchester elnyomott egy ásítást, és a motel felé fordult.

A motel vályogtéglából épült házakból állt, amelyek félhold alakban helyezkedtek el egy aszfaltozott terület körül. A recepción, az úthoz legközelebb eső rózsaszín házikóban égtek a fények. A többi épület festetlen volt, sárgásbarna, a sötét ajtók mellett számokkal. A felhajtó jó részét egy üres medence foglalta el, amelyet magas kerítés és vézna növényzet vett körül. Belül gaz tört át a járdán, majdnem a medence széléig.

− Gondolod, hogy túl puccos nekünk? − kérdezte Dean együttérzően. − Még mindig visszamehetünk a csótány-motelbe.

− Nem hoztam szmokingot − gúnyolódott Sam. − De szerintem e nélkül is beengednek minket.

Dean megállította a kocsit a rózsaszín ház előtt.

− Most pedig viselkedj − figyelmeztette. − Ne vond el a figyelmemet.

Odabent Deannek kétszer is csöngetnie kellett, mire valaki megjelent. Végül kinyílt a pult mögötti ajtó, és onnan egy fémbotra támaszkodva − elég jó állapotban lévő −, Eisenhower-korabeli nagypapa bicegett ki.

− Miben segíthetek, fiúk?

Hosszú, ritkás haja és ráncai mélysége vetekedtek azzal a kanyonnal, amelyet a testvérek nemrégiben meglátogattak.

Dean az Impala kesztyűtartójában őrzött tucatnyi hamis személyi igazolvány közül  tett egyet a pultra.

− Dean Osbourne vagyok − mondta.

Az álnevek második életévé váltak. Dean olyan ritkán használta az igazi vezetéknevét, hogy néha egy pillanatra meg kellett küzdenie, hogy eszébe jusson.

− A National Geographic magazintól jöttem. Anyagot gyűjtünk egy cikkhez a nemzeti park melletti településekről. Sam Butler fotós. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, ezért szerettünk volna bérelni egy szobát néhány napra.

− National Geographic, mi? − Az öregember vagy mosolygott, vagy vigyorgott, de mindkét esetben hátborzongatóan nézett ki. − Igen, gyerekkoromban olvastam. Szép mellek voltak benne.

− Erre való most az internet − jegyezte meg Dean. − Minket persze inkább a helyi történelem, a legendák és a lakosok érdekelnek. Biztosan ismer néhány érdekes történetet.

Az öregember úgy bólintott nagy, barna foltos fejével, hogy Dean remélte, ettől nem borul ki az egyensúlyából és nem esik el.

− Történetek? Ó, ismerek néhány történetet, az biztos. Van néhány jó is.

− Felvesszük őket is − ígérte Dean. − Sam pedig azért van itt, hogy képeket készítsen. Egyébként lehet, hogy a melleit is le akarja fényképezni, úgyhogy tartsa nyitva a szemét.

Az öregember egy darab papírt nyújtott neki, hogy írja alá:

− Kilences szoba. Két ágy, nincs TV, de van egy kis hűtőszekrény.

− Remek − mondta Sam, figyelmen kívül hagyva Dean megjegyzését az öregember mellkasáról. Elvette a kulcsot, amint a fickó letette a pultra. − Köszönöm.

Dean a kocsi felé indult, míg Sam a fagyos parkolóban a lakosztály felé vette az irányt.

− Most én választhatom ki először az ágyat − tájékoztatta a válla fölött jeges hangon.

Dean elővette a The Rush kazettáját, a Black Sabbath Paranoid című dala valamiért megragadt a fejében, de remélte, hogy ez kizárólag a fogadáson elhangzott neveknek köszönhető. A szobához érve Dean kikapcsolta a Rush kazettát, majd leparkolt.

Deant egy sziréna üvöltése ébresztette fel mély álmából. A város olyan csendes volt, hogy akár száz mérföldre is lehetett volna a civilizációtól. Ebben a kontrasztban a sziréna szinte fülsiketítő volt. Dean felült az ágyon, és megdörzsölte a szemét.

− Ez nem jó − mondta Sam. Kicsúszott az ágyból, és öltözködni kezdett.

− Hát igen, a sziréna nem hoz jó híreket − értett egyet Dean. − Kivéve, ha nem tudjuk, hogy ez a mi esetünk-e vagy sem.

− Pontosan. És nem fogjuk tudni, ha itt heverészünk.

− Értem a célzást − sóhajtott Dean.

Szeretett aludni. Különösen éjszaka. De ironikus módon a baljós dolgok éjszaka történtek, így kevesebbet aludt, mint szeretett volna. Nappal nyomozás, éjjel vadászat... Abban a reményben feküdt le, hogy ez az éjszakai alvás zavartalan lesz.

Csak vágyálom, ennyi az egész. 

A boldogság olyan közel volt − gondolta Dean, félrelökte a takarót, és belebújt a farmerjába.

Amikor elértek az öreg Impalához (bár Dean nemrég szerelte össze gyakorlatilag a semmiből), a sziréna üvöltése elhalkult a távolban. De tudták az irányt − amerről jöttek −, vissza a városon keresztül a Grand Canyon felé. A telihold későn kelt fel, és most ezüstösen, alacsonyan függött a mögöttük lévő fák lombjai felett.

Dean olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudott, és alig öt perccel később újra megszólalt a sziréna a városon kívül. Újabb pár perc múlva már villogó tetőfényeket láttak felvillanni odafent a fák között. Dean majdnem elszalasztotta a kanyart egy keskeny földútra, de lefékezett, hátramenetbe kapcsolt, és behúzódott egy fehér terepjáró mögé, amelynek oldalán a Coconino megye seriffje díszelgett. Előtte két hasonló terepjáró torlaszolta el az utat, előttük pedig egy fehér-kék mentőautó. Fák szegélyezték az út szélét.

Dean és Sam kiszálltak az Impalából, és a felhajtóhoz siettek, amely egy nagy fehér pajtához vezetett. Ötven méterrel arrébb egyemeletes ház állt, három falépcsővel a bejárati ajtóhoz, hámló festékkel és olyan tetővel, amely úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban beomolhatna. Zsaruk nyüzsögtek mindenhol, nagy zseblámpákkal.

A kocsifelhajtón kisteherautó állt, mellette pedig egy test feküdt, amelyet már nem lehetett embernek nevezni. A vezetőoldali ajtó nyitva volt és mindenütt vér látszott − a teherautó oldalán, az ülésen. A kar még mindig a teherautó lépcsőjén volt, de a torka hiányzott az arc alsó részével együtt. Lehet, hogy valami ragadozó kaparintotta meg a csemegéket, de Deannek nem volt kedve szerveket számolgatni. Pontosan annyi ideig nézte, amíg felmérte a test állapotát, aztán rosszul lett, és elfordult. A vérengzést lehetetlen volt megszokni. Dean attól tartott, hogy egyszer mégiscsak hozzászokik és azt kívánta, bárcsak ne jönne el az a nap. Az ilyen látvány erőt adott neki és haragra lobbantotta; újult energiával vetette bele magát a harcba...

− Szükségük van valamire?

Egy férfi állt meg előttük. Egy fehér cowboykalapot és nyitott bőrdzsekit viselő férfi, akinek barna jelvényes inge és pisztolytáskájának pántja látszott ki alóla. A cowboycsizma, a bozontos bajusz és szúrós tekintet mindent elmondott Deannek, amit tudnia kellett − ezzel a fickóval nem lehet packázni.

− Mi...

− Ó, ti vagytok a srácok a magazintól?

Dean eléggé elképedve nézhetett, mert a férfi elmagyarázta:

− Ne lepődj meg, fiam. Egy ilyen kisvárosban gyorsan terjed a hír. Delroy felhívott minket, amint bejelentkeztetek. Talán ő hívta a kocsmát, vagy talán a saját italaihoz tartogatta a híreket... Lehet, hogy előbb a Bucket-et hívta fel, lehet, hogy addig tartogatta a hírt, amíg személyesen át nem megy oda, és hagyja, hogy az emberek ingyen itallal húzzák ki belőle a hírt. Akárhogy is, majdnem hírességek vagytok, és ez nem éppen turistaszezon, annak már vége. − Csizmájával felkapott egy hógöröngyöt, és a fák felé rúgta. − Igen, ez egyáltalán nem a szezon. És ezért hála az égnek. Nem akarom, hogy a turisták megtudják, mi folyik itt.

− Igaza van, seriff − mondta Sam és kinyújtotta a kezét. − Sam Butler. Ő pedig Dean Osbourne. Ez nem a megfelelő hely, de azért nagyon örülök, hogy találkoztunk.

− A nevem Jim Beckett − mondta a férfi, és megrázta Sam, majd Dean kezét. Úgy tartotta, mint egy szorítóbilincset. − Én vagyok itt a seriff, a helyi képviselő, és néha részmunkaidős bűnbak. Ez egy kis körzet, így ez kicsit komplikált.

Deanre meredt, aki néhány rémült másodpercig azt hitte, hogy a seriff felismerte őt a „Körözöttek” szórólapról, amelyen a fantomképe szerepelt, miután a St. Louis-i alakváltó az ő képmását választotta a gyilkosságaihoz.

− A vezetéknevemet két t-vel írják, fiam.

− Igen, igen. Megjegyzem. Elmondaná, hogy mi történt itt?

− Valami megölte szegény Ralph McCaiget − bólintott Beckett a holttestre. − Azt hiszem, most még nincs sok mondanivalóm. Valószínűleg valamilyen állat, de ez csak találgatás. Farkas vagy medve vagy... a fenébe is, fogalmam sincs! Nagyláb? − ismét elkapta Dean tekintetét, és figyelmeztette: − Ha meglátom az újságban, levadászlak.

− Nem probléma! − Dean kimentette magát.

− És semmi kép − fordult most a seriff Sam-hez. − Nincs mit fényképezni ebben a rendetlenségben.

− Ránézni sem tudok, nemhogy fényképezni! − biztosította Sam.

− Akkor rendben. Az embereim maguk készítenek képeket a holttestről és a helyszínről, ha bűncselekményről van szó. De még mindig úgy gondolom, hogy ez egy állattámadás volt. Egy baleset.

− Nem tűnik véletlenszerűnek − jegyezte meg Sam.

− Persze nem a fenevad részéről, hanem Ralph részéről... Baleset volt, és nem akarom Ralphie-t hibáztatni.

− Tehát baleset volt − bólintott Dean.

− Igen az.

− Történt más... baleset is mostanában?

A seriff az ajkára koppintott az ujjával.

− Nem, nem hiszem... Úgy értem, semmi ilyesmi. Nincs haláleset. Kivéve, hogy néhány napja egy munkás leesett a lépcsőn az új bevásárlóközpontban... Eltörte a csuklóját, de semmi komoly.

− Milyen pláza? − kérdezte Dean.

− Még nem hallottak róla? A városhatáron belül van, de egy kicsit félreesik... Biztos a park felől hajtottak be, különben észrevették volna. Canyon Regional Mall.

− Így volt − erősítette meg Sam.

− Ha még öt-hét percet vezetsz a moteltől, máris ott vagy. Szombaton nyílik. Két áruház, három étterem és gyorsétterem, mozi, üzletek. Még egy átkozott Baby Gap is van benne. Pont mint a belvárosban. Nem Cedar Wells belvárosa, de érted, mire gondolok.

− Egy igazi pláza − mondta Dean. − Egészen idáig?

− A népesség növekszik − magyarázta Beckett. − Arizona az egyik leggyorsabban növekvő állam az országban, és nem mindenki marad Phoenixben. Sok kisváros van errefelé, de ezek a városok egyre nagyobbak lesznek. A pláza mellett van néhány új lakópark. A bevásárlóközpont fejlesztői szerint az emberek még Nevadából és Utah déli részéről is átjönnek majd ide. 

− Ez... nagyszerű − dicsérte Dean. − Magára hagyjuk, de később még szeretnénk beszélgetni.

− Nem nehéz megtalálni.

Dean és Sam visszasétáltak a kocsihoz. Dean nem tudott szabadulni a halott férfi képétől, akit úgy bontottak ki, mint egy ajándékot karácsony reggelén.

− Egy bevásárlóközpont − mondta Sam, miközben sétáltak. − Az rossz.

− Miért rossz? Az embereknek szükségük van egy helyre, ahol vásárolhatnak.

− Ez azért rossz, mert ha egy bevásárlóközponthoz elég ember van, akkor sokkal több potenciális célpont van, mint amennyit szemmel tudunk tartani − mondta Sam. − Negyven évvel ezelőtt nagyon kevesen voltak itt, és akkor mi van? A lakosság tíz százaléka olyan, mint a tehén nyelve. Ha az arány változatlan marad, több százan fognak meghalni.

Dean kinyitotta az ajtót, és az Impala teteje fölött az öccsére nézett.

− Akkor jobb, ha kiderítjük, mi folyik itt. És hamar.