- Max, tisztában vagy vele, hogy Roswellben élünk, nem Los Angelesben? - kérdezte meg Isabel . - Nem gondolod, hogy egy kicsit udvariatlan itt lenniük?
- Kezdjük el. - mondta Liz.
Max Isabelre, Michaelre, Alexre, Mariára és Lizre pillantott. Egy körben álltak a barlang közepén, és mindenki láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Szerintem mindannyiunknak kézen kellene fognunk egymást. - mondta Max.
- Ó, kérem! - Isabel összeszorította a fogait.
- Mondd el még egyszer, miért is csináljuk ezt? - kérdezte Michael. A hangja olyan volt, mint egy ötéves, álmos gyermeké.
- Mert mielőtt kitalálnánk egy tervet Valenti elleni harcra, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy megbízhatunk egymásban. - magyarázta Max. - Úgy hangzik, mintha csatába indulnánk, és tudnunk kell, ki áll mellettünk.
Alex átkarolta Michael vállát.
- Én már teljesen megbízom ebben a Power Rangerben..
Michael ellökte magától Alexet, de Max észrevette, hogy még mindig mosolyog.
Max megrázta a fejét. Mindketten rájöttek, hogy hasonló a humorérzékük. Az időpocsékolás rájuk nézve, sokba kerülne.
- Ha megfogjuk egymás kezét, talán képes leszek kapcsolatot teremteni mindannyiunk között - ahogy teszem, amikor gyógyítok. - magyarázta.
Isabel hangosan felsóhajtott.
- Addig nem fogja befogni a száját, amíg meg nem tesszük.
Megragadta Max ujjait, és olyan erősen szorította, ahogy csak tudta. A testvére nem tűnt elégedett kempingezőnek. Ugyanakkor ő volt a fő oka annak, hogy Max úgy döntött, megpróbálja összekötni a csoportot. Isabelnek szüksége volt egy kis kezdő lökésre, hogy bízni tudjon az emberekben.
Max Alex kezéért nyúlt. Valahogy örült, hogy Liz nem a másik oldalán állt. Ha megérintené, talán nehezére esne az egész csoportra koncentrálni. Amikor a lány közelében volt, nehezen tudott bármire vagy bárki másra koncentrálni.
Vett egy mély lélegzetet, és keresni kezdte a módját, hogy bejusson, és felvegye a kapcsolatot.
* * *
Liz alig tudta elhinni, hogy mindannyian egy szobában - nos, nem is igazán egy szobában, hanem egy barlangban - gyűltek össze. Amikor először lépett be, kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne nála fémdetektor, hogy ellenőrizze, van-e valakinél fegyver. Bár az idegenekkel szemben aligha lett volna hasznos, a fegyvereiket a fejükben tartották.
És most, mindannyian kézen fogva álltak. Mint a Grincs című film fináléjában, amikor Who-ville összes kis lakója együtt énekelte a karácsonyt köszöntő dalt. Egy dal, amely megérintette a Grincs szívét.
"Remélem, Isabel szíve is megolvad" - gondolta.
De nem ez volt a megfelelő hozzáállás, amivel ebbe a dologba bele lehetett volna vágni. Liz vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta elengedni minden gondolatát, ahogy akkor is tette, amikor kapcsolatba lépett Maxszel. Úgy képzelte, mintha minden szemét gondolat, előítélet és félelem elúszna, jelentéktelenné válna.
Aztán zenét hallott.
* * *
Isabel felismerte a barlang faláról visszhangzó hangokat. Ezek voltak az álomgömbök hangjai. Ki tudta venni a zenéből az egyes gömbök hangját.
Mindegyik gömb hangja önmagában is gyönyörű volt, de együtt... Isabel hagyta, hogy a zene betöltse. Kizárt, hogy bárki is hallhatta volna úgy, hogy közben félelmet vagy dühöt érezzen. A zene átvette a helyét minden negatív érzésének, és a béke, a helyesség érzésével töltötte el. A zenén keresztül rájött, hogy a jelenlévők közül senki sem akarja bántani őt. Hallotta Maria álomgömbjének magas hangját, amely Isabel álomgömbjének mély hangját követte. "Talán barátkoznom kellene vele." - gondolta a lány. És észrevette, hogy Maria mosolyog rá.
* * *
Maria azt kívánta, bárcsak örökké ott állhatna, és hallgathatná a zenét. Nem, nem hallgatni. Érezni. Hullámokban áramlott át rajta, elsöpörve minden szemetet. A gondolatokat a holnapi vizsgáról, a szüleire a válás miatt érzett haragot, és legfőképpen az Isabeltől való félelmét.
"Ő is ugyanúgy megijedt, mint én" - gondolta hirtelen Maria. A gondolat csak úgy beugrott a fejébe, és a lány rájött, hogy ez igaz. A barlang sarkában kuporgó Isabel képe villant át az agyán, aki rettegett, hogy Valenti utána jön. Együttérzéssel töltötte el. Az egész csak színlelés volt. Isabel minden fenyegetését csak azért hozta fel, hogy elrejtse, mennyire meg van rémülve. "Egyáltalán nem akart bántani.”
Maria halvány cédrusillatot érzett a levegőben. Nem, nem csak cédrus, hanem ylang-ylang. És fahéj. És mandula. És eukaliptusz. És rózsák.
"Mintha a zene illatokat teremtene" - gondolta. Aztán rájött az igazságra. "Minden tőlünk származik."
* * *
Michael megingott a lábán. A zenétől és az illatoktól megszédült. Ki kellene mennie. Egyedül kell maradnia egy percre. Túl feszült volt itt bent.
Max terve bevált. Michael teljes bizonyosságot kapott arról, hogy a jelenlévők közül senki sem jelent veszélyt. Mikor lesz ennek az egésznek vége? Nem tudta, hogy a többiek hogy vannak vele, de ő biztosan nem szeretett ott állni úgy, hogy a belei kifordulnak belőle ettől az érzéstől. Nem volt jó érzés. Max felé fordította a tekintetét, hogy tudassa vele, ideje megszakítani a kapcsolatot.
Ahogy nézte, Max aurája izzani és csillogni kezdett. Mint a folyékony smaragd. Semmi érzelem nem árnyékolta be. Max száz százalékig tiszta volt.
Michael érezte, hogy szorongása kezd elszállni, ahogy elmerült a színben. Megpillantott valamit, ami balra tőle ragyogott. Megfordult, és látta, hogy Maria aurája is ragyogni kezdett, egy hegyi tó kékjében.
Körbepillantott mindenkire, aki a körben állt, és megvizsgálta az aurákat: Isabel mélylila, Liz meleg borostyánszínű, Alex napsütötte narancssárga és az ő téglavörös auráját. "Tényleg úgy nézünk ki, mint a szivárványok..." - gondolta. És nevetett. Érezte, hogy a többiek is nevetnek.
* * *
"Úgy hangzik, mint egy teljes multimédiás élmény" - gondolta magában Alex. Próbált meghatározást találni a színek, a zene és az illatok keverékére, de semmi sem illett rá. Amit átélt, azt nem lehetett szavakkal leírni.
Alex még soha nem érezte magát ennyire kötődve más emberekhez, ennyire támogatva. Nem voltak olyan barátai, akik gyakorlatilag születése óta ismerték, mint Liz és Maria. Olyan gyakran költözött iskoláról iskolára, hogy alig akadtak barátai. És az összes testvére sokkal idősebb volt, és annyira más. Mindig is valahogy alsóbbrendűnek érezte magát mellettük.
Ilyen lehet, ha az ember egész életét ugyanabban a városban éli le.
Mindig is arról álmodott, hogy olyan helyen lesz otthona, ahol mindenki ismeri.
* * *
Max lassan elengedte Alex és Isabel kezét, és hagyta, hogy a kötelék lassan elillanjon.
- Hűha - motyogta Alex. - Csak annyit tudok mondani, hogy wow.
- Igen - értett egyet Maria. - Hűha.
- Most végre megértem, hogy mit érzett apám a Grateful Dead koncerten. - mondta nekik Liz.
- Ha valami ilyesmit tudnánk előállítani tabletta formájában, drogbárók lennénk, és milliárdokat keresnénk. - tette hozzá Michael.
- Köszönöm, Max. - Isabel halkan mondta.
- Azt hiszem, most már mindannyian biztosan tudjuk, hogy megbízhatunk egymásban.
A kapcsolatfelvétel után Max megőrizte a nyugalom érzését, de ugyanakkor rendkívüli szorongást is érzett. Most úgy érezte, készen áll arra, hogy felvegye a harcot Valenti ellen.
- Van valakinek valami ötlete, hogy hogyan lehet a seriffel bánni?
- Ami azt illeti, igen. - Michael válaszolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése