Nevermore - 15. fejezet

Fordham Egyetem

Bronx, New York

2006. november 22., Szerda

Amint beért az egyetemre, Sam úgy érezte, mintha otthon lenne. A szíve a bordái alatt hevesen dobogott, és legszívesebben sikoltozva elmenekült volna. Nem mintha a Stanford és a Fordham nagyon hasonlítana egymásra. Mindkét campus a tizenkilencedik századból származik, és különböző építészeti stílusok jellemzik, de a Stanford modernebb épületei sokkal bonyolultabbak voltak. És Kaliforniában rengeteg pálmafa van − nem véletlenül kapta az egyetemre vezető hosszú út a találó Palm Drive becenevet − és rengeteg hely.

A Fordhamben kisebb a zöld terület, több a fa (egyik sem pálma), és stílusa inkább a régies építészet felé hajlott, az épületek sokkal közelebb álltak egymáshoz. A campus központi eleme az 1936-ban épült Keating Hall volt. A hatalmas kőépületen − amely a campus többi épülete fölé emelkedett −, egy nagy antenna sugározta a WFUV egyetemi rádióállomás adásait. A Keating előtt terült el az Edward's Parade, egy hatalmas zöld mező, amelyet egy kövezett út és egy alacsony vaskerítés határolt. Ha valahol máshol esne kómába, és a Fordham campusán ébredne fel, soha nem gondolná, hogy New Yorkban van. Még az illata sem volt ugyanaz − a zöld fű, a hideg kő és a kopott fa mind-mind az orrát csiklandozta; a kapun túl pedig, akár a Fordham útra, akár a Southern sugárútra lépett ki, autók kipufogógáza és szemét fogadta.

Ezen a hideg novemberi napon nem volt túl sok diák az Edwards Parade-on, de Sam elképzelte, hogy melegebb időben tele van hiányos öltözetű, napozó és frizbit dobáló egyetemistával. Sam a bátyjára nézett, és úgy döntött, hogy nem osztja meg vele a fejében keletkezett képet, túlságosan elvonná a figyelmét.

Winchesterék célpontja egy másik kőépület, a Daly Hall volt, mely a Keating Hall-lal szemben állt, és ugyanaz a mező választotta el őket egymástól. A harmadik kőépület pedig a Hughes Hall kollégium volt. A Daly Hall az angol tanszéknek adott otthont, és a testvérek ott akarták elkapni Dr. Ross Vincentet. Tegnap már jártak nála, de a professzor nem ért rá.

Az épület belseje egyáltalán nem hasonlított a külsejéhez: olyan volt, mint bármelyik másik iskola − linóleum, élénk színű falak és régi faajtók kis üvegablakokkal, tágas tantermek kis asztalokkal az ajtók mögött.

− Jól vagy, Sam?

− Igen − mondta Sam. − Miért?

− Remegsz.

− Nem is − hazudta Sam. − Én csak... furcsa itt, tudod?

Dean szélesen elmosolyodott.

− És én még azt hittem, hogy szereted a tudományos dolgokat. Minták a falakon, felsőoktatás és minden ilyen szarság.

− Igen, és egy halott barátnő − tette hozzá Sam élesen.

Dean kinyitotta a száját, majd becsukta, és halkan megszólalt: − Sajnálom, öcsi.

Sam nem válaszolt semmit. Dean ritkán kért bocsánatot, és a fiatalabb Winchester nem akarta elrontani a pillanatot maró megjegyzésekkel.

Elértek a felvonókhoz, Dean megnyomta a gombot, és a lift meglehetősen lassan indult el az ötödikre. Olyan lépésben haladtak, mintha állna a lift. Amikor felértek a legfelső emeletre, Winchesterék egy kis faasztal előtt találták magukat, mely mögött folyosó húzódott; falain levélszekrények, állványok és ajtók sorakoztak. Sam feltételezte, hogy itt találhatóak az angol tanszék irodái, bár a következő folyosó pontosan ugyanígy nézett ki. Egy alacsony, göndör, vörös szakállas, zilált, vörösesbarna hajú férfi lépett elő. Farmert, flanel inget, könyökénél foltozott kordbársony zakót és sötét nyakkendőt viselt. Sam nem hitt a szemének. A Stanfordon eltöltött évek alatt senkit sem látott így öltözni. Most pedig a Fordhamon...

− Yolanda, nézd, én... − Észrevette, hogy senki sincs az asztalnál, hirtelen megállt, és a testvérekre nézett. − Szóval, maga nem Yolanda, és maga sem.

− Nem, uram − felelte Sam sietve, nem hagyva, hogy Dean válaszoljon. − Szeretnénk beszélni, Dr. Vincenttel... időpontunk van.

− Nos, szerencséjük van. Dr. Vincent vagyok. És önök bizonyára az urak a Lincoln Centerből − fordult meg és indult vissza. − Gyerünk, menjünk, és beszélgessünk.

A Winchesterek követték őt először előre, majd balra. Az egyik oldalon különböző fülkék, a másikon irodák. Végül megálltak egy ajtó előtt, amelyet Edgar Allan Poe könyveinek reprodukciói díszítettek, amiket Sam már látott a házikóban; valamint a „Túl a határon” című képregény néhány megsárgult lapja. Vincent belesüppedt egy nagy bőrfotelbe, és elkezdte forgatni az arany jegygyűrűt a gyűrűsujján. A fotelen kívül csak egy másik szék volt a szobában, és azt könyvek és papírok borították be.

− Nos, melyikőjük melyik?

− Nos, én Archie Leach vagyok − mondta Sam, ő pedig Marion Morrison − mutatott Deanre.

Dean dühösen bámult az öccsére, de az rezzenéstelenül állt. Az a tény, hogy az álneve ezen az interjún John Wayne lett volna, semmit sem enyhített Dean bosszúságán, hogy a „Marion” nevet kapta. Persze Dean azt gondolná, hogy az álneve „A hal neve: Wanda” című filmből származik, ami így is volt, de az a film ugyanabból az okból használta, amiért ő is − ez volt Cary Grant valódi neve. Dean már az Impalában is neheztelt rá, amikor idefelé tartottak, de Sam csak vállat vont.

− Hát, ember, ma én választom a nevünket. Legalább jobb, mint egy újabb klasszikus-rock párosítás.

Dean a Fordhamig tartó út hátralévő részében szinte végig duzzogott. Nem mintha Dean beismerné ezt, bár Sam nem tudta miként nevezhetné, amikor az ajkait így összepréselte.

− És önök, uraim, Dr. Lauer órájára járnak, és ő ajánlotta, hogy beszéljenek velem? − kérdezte a professzor.

− Egy novellán dolgozunk együtt Dr. Lauer kreatív írásórájára − válaszolta Sam.

A fiatalabb Winchester az egyetem honlapja alapján megállapította, hogy bár ez volt a fő campus, nem ez volt a Fordham egyetlen helyszíne. A bronxi Rose Hill-i kampusz mellett ott volt a College at Lincoln Center, amely Manhattan nyugati részén található, és egy másik Tarrytownban. Lauer nevét az egyik ottani angoltanárként találta, aki kreatív írásórát tartott.

− A történet egy híres személyiségről szólna, és Edgar Allan Poe-ra esett a választásunk.

Vincent elmosolyodott, kivett a zsebéből egy doboz cigarettát, és sietve megjegyezte.

− Ne aggódjanak, nem fogok rágyújtani. A nevetséges új törvényeknek köszönhetően még a saját irodámban sem dohányozhatok. Régen ez egy civilizált egyetem volt. Mindenesetre örülök, hogy hozzám fordultak ahelyett, hogy valami hülye honlapra mentek volna fel.

− Nos, kutakodtunk egy kicsit a neten, és találtunk egy oldalt...

Vincent berakott egy meggyújtatlan cigarettát a szájába.

− Kérlek Istenem, mondja, hogy nem a Wikipédia az. Esküszöm, azt az oldalt be kellene tiltani. Több rossz jegyet kellett már kiosztanom olyan idióta diákok miatt, akik azt hiszik, hogy egy egész Wikipédia oldal másolása teljes értékű tanulmány lehet. − Tudják, mit csináltam egyszer? Egy csomó téves információt feltettem egy ottani cikkbe. Csak egy napig volt fent, és utána még mindig öt diák dolgozatában olvastam. − Sírnom kell − forgatott egy cigarettát az ujjai között. − Nos, pontosan mit akarnak tudni?

− A honlapot egy Arthur Gordon nevű ember vezeti...

− Pym? − Vincent grimaszolt, és felállt a székéből.

Sam, aki az ajtóban maradt a bátyjával, továbbra is a széket bámulta, miközben a professzor visszalépett az ablakhoz, amely a kopár fákra és az adminisztrációs épületre nézett.

− Ez a holdkóros árnyékot vet Poe életének kutatására, és rossz hírét kelti. Továbbra is ragaszkodik az egyértelmű információkhoz, ami Edgar Poe esetében szóba sem jöhet. Az egyik percben még a hírnévre hivatkozott, a következőben azt mondta, hogy nem vágyik rá; egyszer tipikus pénz nélküli költőnek tűnt, máskor pedig hajlandó volt bármit megtenni egy plusz dollárért, akár egy egyszerű halandó − fordult el Vincent az ablaktól, és a cigarettával mutatott Samre. − Egyébként, vegyük például a halálát...

− Azt hittem, alkoholizmusban halt meg − ráncolta Sam a homlokát.

A professzor széttárta a kezét.

− Látod? Erről beszélek! Honnan szerezte ezt az információt, Mr... ööö... Leach? Valószínűleg valahol máshol találta. Istenre esküszöm, ideje lenne betiltani az internetet − süllyedt vissza a székébe. − A lényeg az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan halt meg Poe, csak annyit tudunk, hogy Baltimore-ban, és ott is van eltemetve.

− Professzor úr, azon tűnődtem − vágott közbe Dean − találkozott-e Poe valaha egy Percival Samuels nevű spiritualistával? Nézze, mi arra gondoltunk, hogy a novellánkban Poe találkozik Samuelsszel, de nem voltunk biztosak benne, hogy a valóságban is így volt-e. Dr. Lauer szerint ön tudja ezt.

Vincent a halántékát kezdte koppintgatni a cigarettával. Sam kezdte azt kívánni, bárcsak rágyújtana már végre, a városi dohányzási rendeletek ellenére.

− Érdekes, hogy ezt kérdezi. Nincsenek feljegyzéseink arról, hogy ők ketten találkoztak volna − ahogy az lenni szokott −, bár ez természetesen lehetséges. Poe-t nyilvánvalóan érdekelte a természetfeletti. Az ember azt gondolná, hogy egy rendes médium figyelmeztette volna őt a „Vörös halál álarca” szörnyű Vincent Price-féle változatára, ha másra nem is. − Vincent kuncogott a saját szellemes megjegyzésén, Sam pedig játékosan visszamosolygott.

− Samuels igazi médium volt? − Dean nem hagyta abba. − Mindig is azt hittem, hogy egy sarlatán.

Vincent felvonta a szemöldökét.

− Nos, a férfi már egy ideje halott. Nem hiszem, hogy valaha is biztosan fogjuk tudni, ami mondhatom nagy kár. Tényleg az őrületbe kerget, ahogy a kollégáim civakodnak olyan dolgokon, amikre sosem kapunk konkrét választ. Jó lenne biztosat tudni ezekről a dolgokról.

Még húsz percig beszélgettek. A testvérek kérdéseket tettek fel, és a válaszok nagy része ugyanaz volt, mint amit Sam a könyvtárban és a professzor által annyira megvetett interneten talált. Ekkor Vincent hirtelen felállt, és miután megemlítette, hogy előadásra kell mennie, kezdte a látogatókat a liftek felé tolni. Winchesterék azonban követték őt a lépcsőhöz − Vincent helyeselte a választásukat, és viccelődött, hogy a szakálla megnőtt, amikor ma reggel a liftben utazott.

− Mit gondolsz? − kérdezte Sam a parkoló felé menet.

Dean megborzongott.

− Ezek a professzorok mind ilyenek?

− Majdnem mind − kuncogott Sam.

− És miért is szeretted a főiskolát?

− Még mindig nem értem, miért akarja bárki is feltámasztani Poe-t − rázta a fejét a fiatalabb Winchester.

− Hogy érted ezt?

− Nos, ahogy Dr. Vincent mondta, elég nyomorúságos élete volt. A felesége fiatalon meghalt, a karrierje életében soha nem indult be annyira, amennyire szerette volna; a legtöbb üzleti vállalkozása kudarcot vallott, és sokszor depressziós volt. A pokolba is, ha most születne, valószínűleg Prozacot, Zoloftot és Xanaxot szedne egyszerre.

Eljutottak az Impalához. Dean az anyósüléshez sétált, mivel még mindig nem volt hajlandó Bronxban vezetni.

− Lehet, hogy rosszul közelítjük meg ezt az egészet. Talán valaki olyan akarja feltámasztani, aki gyűlöli Poe-t, valaki, aki azt akarja, hogy szenvedjen.

− És kinek lenne erre szüksége?

Dean vigyorogva szólalt meg, miközben beszállt a kocsiba.

− Bárki, akinek el kellett olvasnia a műveit, majd dolgozatot kellett írnia róla.

− Attól tartok, ez nem fogja leszűkíteni a gyanúsítottak listáját − nyúlt a kulcsért Sam.

Mielőtt Dean válaszolhatott volna, megcsörrent a telefonja.

− Igen, Manfred?

− Szia, Dean. A srácokkal ebéd közben beszélgettünk, és eszembe jutott valami Roxyval kapcsolatban.

− Micsoda?

− Nos, azt hiszem, egyszer lefeküdtem vele.