Nevermore - 17. fejezet

Afiri Ház

Bronx, New York 

2006. november 23., Csütörtök 

Sam tudta, hogy a régi detektíveknél a nyomozó egyik fontos feladata volt egy szobába gyűjteni az összes gyanúsítottat. Poe nem írt le ilyen jelenetet a „Morgue utcai kettős gyilkosság” című művében, de az írók szívesen alkalmazták ezt a módszert. A valóság persze nem könyv volt, de a lehetőség, hogy így megtudhat valamit − ahogy a bátyja mondta volna − Samet betegesen kíváncsivá tette. A fiatalabb Winchester megkérte Manfrédot, hogy csütörtök este hívja meg az egész zenekart. Manfred rámutatott, hogy évek óta nem volt „zenekari találkozójuk”:

− Ami azt illeti, nem hiszem, hogy valaha is volt olyan összejövetelünk, ami nem próba volt − mondta. Ennek ellenére mindenkit felhívott telefonon és kérte, hogy hozzá jöjjenek át ahelyett, hogy Tom Daley-nél próbálnának. Mindig ő érkezett utoljára, bár dobosként sok időt töltött a dobfelszerelés javításával, és nem volt hajlandó a bárban hagyni.

− Túl sokat fizettem ezért a dzsunkáért − magyarázta egyszer Samnek.

Sam nem értette, miért nem viheti haza a drága kis dobot, és miért nem tarthat minden mást a helyszínen, hogy időt spóroljon az össze- és szétszereléssel.

Amikor Tom végre megérkezett, Robbie, a billentyűs és Aldo a kanapén elterülve panaszkodtak egymásnak a főállásukról; Dean és Manfred a lemezjátszó mellett Robert Johnson feldolgozásainak összehasonlító értékéről beszélgettek; (Sam tűnődött, vajon Dean fog-e dicsekedni azzal, hogy nemrég találkozott a démonnal, akinek Johnson eladta a lelkét); a basszusgitáros Eddie pedig az ablaknál állt, és a hátsó teraszra nézett.

− Elnézést a késésért − mondta Tom.

Egy élénk rózsaszínű ingben pompázott, amely száz százalékban látható volt a Föld körül keringő műholdakról is. A zenekar többi tagja pulóvert és farmert viselt, Eddie pedig ugyanazt a fekete ruhát, amit a színpadon is szokott.

− Nos, mi az alkalom?

Sam végigpörgette a fejében a varázsigét − egy egyszerű idéző varázsigét −, amelyet az apja gondosan leírt a Kaszások és a calusa indiánok feljegyzései között. Sam megnézhette volna a naplót is, hogy megnyugodjon, mert a varázsigében bonyolult latin szavak szerepeltek, amelyek rossz kiejtése akár tragédiához is vezethettek. Sam még mindig megdöbbentő tisztasággal emlékezett arra, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt hogyan mondta el először a keresővarázslatot: de a rossz latin miatt ahelyett, hogy megtalálta volna a szellemet, megidézte azt. A szellem azonnal nekilátott, hogy tönkretegye a házikót, ahol Winchesterék akkoriban laktak, és bár Johnnak sikerült elküldenie, a szellem soha nem fizetett a tönkrement helyiségekért.

− Rendben – adott át Manfred egy sört Tomnak −, biztos kíváncsiak vagytok, miért hívtam ide mindenkit. Egyszerű, bár nem fogjátok elhinni. Mindegy... Van néhány problémám a házzal, és ezek a srácok, Dean és Sam, segítenek nekem megoldani őket.

Dean hátralépett az öccséhez, és megállt az ajtó mellett.

Robbie a homlokát ráncolta: − Azt hittük, Ash barátai.

− Azok vagyunk − magyarázta Dean. − Ash volt az, aki beszélt nekünk a házzal kapcsolatos problémákról.

− És ennek a bajnak köze van Roxyhoz? − akarta Aldo tisztázni.

− Miből gondolod ezt, Aldo? − vigyorgott Dean.

− Mert egész héten róla kérdezősködtél. Őszintén szólva elegem van belőle. Nem mondhatom, hogy izgatott vagyok az élet ezen szakaszától.

− És miért? − hajolt előre az idősebb Winchester.

− Az a ribanc olyan, mint a köd. Nincs búcsúhívás, nincs „sajnálom, hogy nem jött össze”, nincs „maradjunk barátok” − ez egyáltalán normális?

Sam észrevette, hogy Aldo bosszúsnak látszik, pedig az elejétől fogva úgy tűnt, hogy jól érzi magát. Sam nem merte megtippelni, hogy ez a szokásos hangulata volt-e, vagy az „AA”-ban való részvétel következménye. Most azonban Aldo kimutatta az érzéseit, és Sam úgy gondolta, hogy valószínűleg rájött az elméletükre.

− Az a helyzet − kezdte Dean −, hogy Roxyt utoljára akkor látták, mielőtt eltűnt, amikor te vigyáztál Manfred házára.

Mindenki izgatott volt, kivéve Eddie-t, aki olyan nyugodtnak látszott, mint egy boa konstruktor. Tom, aki félig feküdt a székében, hirtelen felegyenesedett.

− Mi az? Eltűnt? Hiányzik?

− Ezt annak idején jelentették a rendőrségnek.

− Mi a fenéről beszélsz, Sam? − Aldo láthatóan zavarba jött.

− Dean vagyok.

− Mi a különbség? Mi a fene, én nem vigyáztam senkinek a házára.

Manfred a combjára csapott.

− De vigyáztál, Aldo. Emlékszel, amikor Lucille nálam volt, és te adtál neki inzulint reggelente, amíg nem voltam itthon?

Aldo egy pillanatra a tenyerébe rejtette az arcát.

− A francba... Ember, sajnálom, de − nézd, sajnálom, hogy nem mondtam el, de − nagyon utáltam azt a macskát. Nem jöttünk ki egymással, úgyhogy amikor azt mondtam, hogy vigyázok a házra − hazudtam.

Sam kissé meglepődött: egészen más reakcióra számított, bár ha Aldo bűnös, akkor természetesen tagadja, hogy a házban volt. A gitáros felállt, és Manfred felé lépett.

− Nem akartalak cserbenhagyni, de tényleg nem tudtam öt percnél tovább a közelében lenni annak a hülye macskának. Megkértem a srácokat, hogy fedezzenek engem.

− Várj − szakította félbe Robbie. − Mikor volt ez? Negyedikén?

− Igen − bólintott Manfred. − De én bíztam benned...

− Tudom, tudom! − Aldo felemelte a kezét. − Srácok, mondjátok meg neki!

Robbie és Tom szinkronban bólintott.

− Rajta tartottuk a szemünket.

Eddie is bólintott. Manfred megrázta a fejét.

− Srácok, nektek nem mutattam meg, hogyan kell injekciózni, csak Aldónak.

− Bízz bennem, haver, mi tudjuk, hogyan kell szúrni − nevetett Tom.

A Winchesterek egymásra néztek, és Dean beleszólt a beszélgetésbe.

− Oké, ez mind nagyszerű, de egy tényen nem változtat − Roxy halott.

Mindenki megfordult, és Samre és Deanre nézett, mintha meglepődtek volna, hogy ők ketten még mindig a szobában vannak.

− Mi van? − vonta kérdőre Aldo.

− Meghalt − ismételte Manfred. − Ezt biztosan tudom, mert a szelleme már néhány hete minden alkalommal zaklat, amikor hazajövök a bárból.

Néhány másodpercig csend volt, majd kitörő nevetés söpört végig a szobán. Eddie volt az egyetlen, aki nem nevetett, de egy egyszerű mosolyra húzta a száját.

− És azt hittem... − Robbie alig szólalt meg − Azt hittem, a bolondok napja... tudod... áprilisban van...

− Komolyan mondjuk − mondta Dean.

Aldo nevetve rázta a fejét.

− Mindig is azt gondoltam, hogy Ash egy kicsit zűrös a fejében. Azt hiszem, igazam volt − ilyen barátokkal...

Dean visszanézett az öccsére: − Sam?

„Csináljuk meg a műsort akkor” − gondolta a fiatalabbik Winchester, és kinyitotta apja naplóját majd a könyvjelzővel ellátott oldalra lapozott:

− Phasmates mortua hic ligata admovete audieminique! (Halott Phasmates, itt meghallgatnak!)

− Német? − Robbie értetlenül kérdezte.

− Nem, latin − javította ki Tom, és a döbbent tekintetre magyarázta: − Mi van? A gimnáziumban tanultam.

− Phasmates mortua hic ligata admovete audieminique! − Sam megismételte.

− Badarság! − mondta Aldo hangosan. − Ilyen nincs...

Sam harmadszor is megismételte a varázsigét.

Az ablaküvegek megcsörrentek a kereteikben, a polcokon lévő lemezek zörögtek.

− Mi a fene ez? − ugrott talpra Tom.

A többiek egymásról Samre, majd visszanéztek. Az arckifejezésük fájdalmasan ismerős volt, az, amit már százszor láttak: „Ez nem így működik. Ez nem igaz. Ez valamiféle trükk. Én nem ebben a világban élek! Állítsd le!”

Aztán valaki felnevetett. A nevetést hallva Aldo elsápadt és mormogott: − Roxy?

A nevetés nem szűnt meg, de ugyanaz a hang elkezdett kiabálni:

− Szeress engem! Szeress engem!

És megjelent Roxy. Szőke haja kócosabb volt, mint legutóbb, és a szemét is nehezebb volt kivenni, de a Queensrÿche póló még mindig látszott, és a szája tágra nyílt, és azt kiabálta: „Szeress!” Roxy sikoltozva megindult az ablak felé, ahol Eddie állt. Rövid találkozásuk során először változott meg Eddie arca − lesütötte a szemét, és eszét vesztve elfordult.

− Ribanc, hagyj békén! Halott vagy! Halott vagy és el vagy temetve!

− Eddie, mi a fene? − rezzent össze Manfred.

− SZERETLEK! SZERETLEK!!! − Roxy Carmichael üvöltött.

− Nem, mondtam, hülye! − jajgatott Eddie. − Tűnj innen, halott vagy!

− SZERETLEK!!!

Tom és Robbie közelebb húzódtak testvéreikhez, Manfrédhoz és Aldóhoz.

− Haver, kergesd el − kérte Robbie.

− Minek? − válaszolt Sam.

− Még kérdezed? Tüntesd el, vagy esküszöm, hogy élve megnyúzlak! − kiabált Tom.

− Szeress engem! Szeress engem!

A bakelit korongok a padlóra potyogtak, az üveg erősebben remegett.

− Kifelé! − kiáltott Eddie. − Már megöltelek! Kifelé!

Dean kiment a folyosóra, és egy puskával tért vissza. Robbie előrelépett, de Sam visszatartotta.

− Hidd el, ez a helyes dolog.

− Mi a fenéért hoztad ide?

− Ő már itt volt − javította ki Manfred.

Aldo hallgatott, de láthatóan dühös volt.

− SZERETLEK!

− Fogd be a füled − parancsolta Sam, és elsőként megfogadta a saját tanácsát.

A fegyver fülsiketítő csattanással elsült, és a szellem eltűnt. Eddie megmerevedett, és megfogta a karját − a só biztos eltalálta −, de Sam valahogy egyáltalán nem sajnálta. Aztán egyszerre két dolog történt: a ház nem remegett tovább, Aldo pedig előreugrott, és állon vágta Eddie-t. A basszusgitáros a földre zuhant, Aldo megrúgta a lábával, és lehajolt a következő ütésre.

− Te szemétláda! Megölted őt!

− Ne tedd. Teljesen egyetértek veled, de nem szabad − ragadta meg Dean a csuklóját.

− Sam, engedj el! − fordult meg Aldo élesen.

− Dean vagyok, és nem engedlek el. Hadd beszéljen − pillantott Dean a földön guggoló, síró Eddie-re. − Ha nem tetszik, amit mond, akkor segítek kiverni belőle a szart is. Ha másért nem is, de tudnunk kell, mit tett vele − és a testével.

Aldo néhány pillanatig csak bámult rá, aztán feladta, és letette a kezét.

− Baleset volt − fakadt ki Eddie.

Dean megragadta a fekete mellénye hajtókájánál fogva, és talpra rántotta: − Kelj fel. És mondj el mindent, különben nem fogom tovább visszatartani. Mi történt?

− Amikor... − Eddie zokogott, és letörölte a könnyeit −, amikor Manfred elment, Aldo nem akart Lucille-ra vigyázni, így Robbie, Tommy és én váltottuk egymást a szolgálatban. A szombat este és a vasárnap reggel is az enyém volt, és behívtam Roxyt.

− Te... mi?! − Aldo felkiáltott.

− Igen, megdugtam, oké? − Eddie felhorkant. − Nem volt nagy ügy. Azt mondta, hogy nem vagy egy ász az ágyban, úgyhogy gondoltam, miért ne − már az elejétől fogva őt akartam. Csak szex, kötöttségek nélkül.

Aldo ökölbe szorított kézzel lépett előre: − Csak szex, azt mondod?

− Nyugalom − fogta meg Dean a vállát.

− Szóval miután dugtunk, felvette a Queensrÿche pólót, és elkezdett arról beszélni, hogy állandóan együtt kellene lennünk. Én ezt nem akartam.

− Mi az, nem volt elég jó neked? − köpött Aldo, és a hangjából Sam tudta, hogy Dean aligha tudja sokáig nyugton tartani.

− Jó, hogy lefeküdtem vele, de nem akartam, hogy az a hülye csaj a barátnőm legyen. Mi lesz a zenekarral? Szakítana veled, velem kezdene randizni, és az egész kapcsolatunk tönkremenne. Egyébként sem kedveltem őt. Egy dögös csaj, ennyi az egész.

− Ezért ölted meg? − akarta Manfred tisztázni.

− Nem! Istenem, mi csak... baleset volt, megbotlott és leesett a lépcsőn, miután összevesztünk. Mondtam neki, hogy nem akarok kapcsolatot, ő azt mondta, rendben, mindegy; a konyhában akart inni valamit, de megbotlott és leesett.

− Azt várod, hogy ezt elhiggyem? − kérdezte Aldo. − Soha életében nem botlott el.

− Talán részeg volt − mondta Eddie bizonytalanul.

− Józan volt, ember, ezt te is tudtad − Manfred megrázta a fejét. Ugyan már, nem vagyunk hülyék. Különben is, azt mondtad, hogy megölted őt, és ez... hogy is mondják... a pillanat hatása alatt történt.

− Lefogadom, hogy a barátaid eskü alatt tanúskodnak a bűnösségedről − vetette közbe Sam, remélve, hogy nem lesz szükség szélsőséges intézkedésekre, mert ez a társaság olyan jó tanú, mint egy balerina, és a körülmények, amelyek között Eddie vallomást tett, nem kerülnének nyilvánosságra egy tárgyalóteremben.

Sam inkább nem húzta az időt, és megkérdezte: − Mit csináltál a testtel?

− Elástam a hátsó kertben − motyogta Eddie. − Az egész rohadt éjszakát igénybe vette.

Sam érezte, hogy a telefon rezeg a zsebében − ő maga állította néma üzemmódra. McBain nyomozó neve felbukkant a kijelzőn, és Sam kilépett a folyosóra.

− Micsoda véletlen, nyomozó.

− Miért?

− Éppen hívni akartuk. Riverdale az „Ötösfogat” része, ugye?

− Ó, most már a szakzsargont használod? Nagyon aranyos. Igen, az Öt-ó fedezi Riverdale-t, miért? − horkant fel McBain. 

− Talán érdemes lenne felhívnia a kollégáit, mert gyanítjuk, hogy az a nő... Roxy Carmichael, annak a háznak az udvarán van eltemetve, ahol megszálltunk.

A vonal másik végén csend lett.

− Tényleg?

− Naná. De gondolom, nem ezért hívott. Mi a baj?

− Majd hívlak öt-nullakor, ha végeztem velük, de akkor ti ketten húzzátok el a fehér seggeteket onnan.

Sam egyetértően bólintott. Ha menekülsz, nem jó, ha lődörögsz, amíg a zsaruk kiássák a holttestet, és vallomást vesznek fel a Scottsó”-tól.

− Szerencsére, van itt valami, amivel lefoglalhatod magad. Ezért hívtalak. Arthur Gordon Pym haverunk eltűnt.