Nevermore - 18. fejezet

Tolentine-i Szent Miklós-templom

Bronx, New York 

2006. november 23., Csütörtök 

Dean kénytelen volt beismerni, hogy fogalma sem volt arról, hogyan sikerült Samnek kijutnia Riverdale-ből. Nehéz ezt beismerni, mert az idősebb Winchester mindig is büszke volt a tökéletes tájékozódási képességére. Ahogy lehajtottak a Riverdale sugárút nagy dombjáról a főútra, Dean még mindig sejtette, hová tartanak. A Nyugati utca 230-nál volt Deegan őrnagy átjárója, és ahogy lefelé hajtottak a dombon, a testvérek a 231. utca sarkán találták magukat. Innen legalább hat út vezetett az autópályára. Visszamentek a Fordham és a King sugárút sarkára, ahol hétfőn elváltak McBaintől, és a Fordham út közelében találták magukat. Dean könnyedén eligazodott itt, de nem hitte, hogy kibírná a riverdale-i vezetést. És ez nagyon felbosszantotta.

Mégis vezetnie kellett volna. Mackey eltűnése csak megerősítette a gyanúját, hogy a törpe összejátszik azzal a beteges fattyúval, aki megpróbálja feltámasztani Poe-t. Sam viszont azt mondta, hogy McBain valami komolyabbra gyanakodott. Akárhogy is, ki kellett jutniuk Manfred házából, mielőtt a zsaruk megjelennek. Eddie kész volt még egyszer bevallani, hogy ő ölte meg Roxyt, és elásta a holttestet a hátsó kertben, mert Manfred és Aldo világossá tették: nem hagyják, hogy megváltoztassa a vallomását. Abban is egyhangúlag megegyeztek, hogy nem keverik bele a szellemet.  „− Istenre esküszöm, hogy átkozott legyek, ha egy szót is szólok a szellemről a zsaruk előtt!” − mondta Tom. Nem kellett tehát aggódni a szellem miatt.

Winchesterék az Impalával a Fordham útra hajtottak, és balra, az egyetem felé fordultak, majd felhajtottak a dombon a King sugárútra; elakadtak a közlekedési lámpánál, majd jobbra fordultak, és Sam leparkolt a tűzcsap mellett, McBain autója előtt. 

− Köszönöm, hogy eljöttetek, srácok − mondta McBain. Ismét melegítőfelső és farmer volt rajta, bár ezúttal a nadrág fekete volt, a felsőn pedig több Warner Bros rajzfilmfigura szerepelt; ez a választás egy fokkal feljebb emelte Dean szemében a stílusát.

− Mi történt? − kérdezte Sam.

− Tegnap este egy ügyön dolgoztam, és kikapcsoltam a mobilomat, mert egy hirtelen csörgés nagyban zavarta volna a rendőrségi munkát. Sajnos a szolgáltatóm szar, így csak ma délután kaptam meg a hangpostámat. Ott volt a szokásos négyszáz telefonhívás Vernetha nénitől, amit akkor kapok, ha nem hívom fel óránként, és egy üzenet Arthurtól.

Sam összevonta a szemöldökét: − És mit mondott?

− Nem sokat − vette elő a nyomozó a telefonját, és kihangosította.

− Egy elmentett üzenete van − mondta egy gépi hang.

A sípszó után Mackey hangja úgy hangzott, mintha gazdája légszomjjal küszködne.

− Nyomozó... itt Arthur Gordon Pym... valami hihetetlen dolgot tudtam meg... szóval önnek is... ó!

Aztán valami zörgés, csilingelés volt kivehető, majd egy gépies hang megszólalt: − Szerda, 23:39.

McBain letette a telefont.

− Ez nem hangzik túl jól. Körülbelül tizenötször próbáltam visszahívni, de hiába, aztán bekapcsoltam a válaszjeladót − mutatott a ház előtti kocsifelhajtóra. − A telefon itt feküdt, és így nézett ki − húzta ki a tok két felét.

− Nem jó − motyogta Sam.

− Nézze, nagy kár a fickóért − vágott közbe Dean −, de most mit kellene tennünk?

McBain rosszalló pillantást vetett rá: − Szerinted mit, pelyhes? Meg kell keresnünk. Azt mondta, valami hihetetlen dolgot tudott meg, ami csak egy valamit jelenthet.

− Tehát amikor megkérte, hogy maradjon ki ebből, nem hallgatott magára? − Dean elvigyorodott.

Meglepetésére a nyomozó válaszul visszavigyorgott.

− Oké, két dolog. A másik, hogy megtalálta a mi emberünket, és a mi emberünk rendkívüli elővigyázatossággal elintézte őt és a telefonját.

Sam megvakarta éles állát.

− Gondolja, hogy a rosszfiú elrabolta, hogy ő legyen az ötödik áldozat?

− Igen, de a nagy nap csak kedden lesz − mondta Dean elgondolkodva. − Bár a többi gyilkosságot is előre kitervelte: ellopta a majmot, felkutatta a házat és az üres lakást.

− Napokkal a rituálé előtt megölte a nőt − mondta Sam.

− Most már kezdünk eljutni valahová − mondta McBain szárazon. − Már ellenőriztem a helyet, a közelben nincsenek lakatlan házak. És a park túlságosan nyitott.

− Mi van a két diákkal? − szól közbe Dean.

− Az orangután, akit elkábított, de most már csak egy nem kívánt túsza van. Bárhol is akarja csinálni a következőt, nem lehet szem előtt.

Sam az utat bámulva ráncolta a homlokát. Dean jól ismerte ezt a kifejezést: − Mi jár a fejedben, Sammy?

− A templom a sarkon.

− Tolentine-i Szent Miklós − magyarázta a nyomozó. − Mi a baj vele?

− Van ott egy harangtorony?

− Nos, igen. Szombatonként éjszaka és vasárnaponként az istentisztelet ideje alatt vannak nyitva.

− Poe egyik leghíresebb verse a „Harangok”. Valójában a templomi harangok ihlették.

− Meghalt valaki a versben? − kérdezte Dean.

Sam megrázta a fejét: − Nem, de nem hiszem, hogy ez megállítaná a gyilkosunkat.

− Főleg, ha az áldozat egy makacs kisember egy rémálomjelmezben − mormogta az idősebb Winchester. − Egy ilyen fickó biztosan felborítaná az egész menetrendet.

− Elég gondosan követi a rituálé szabályait − motyogta Sam. − Akárhogyan is hozza létre a „Harangok”-at, ő...

A hangja elakadt, és Dean nem bírta tovább: − Sam?

A bátyja megfordult, és dermedten bámult rá.

− Emlékszem egy-két sorra. Valahogy így: „...kegyelemért kellett kiáltani, és a lángoló hajótesthez”..., ta-ta-ta, „...és közben a tűz őrjöng”..., ta-ta-ta, „...aztán az ablakokból, aztán a tetőn át, egyre magasabbra, magasabbra, magasabbra rohan...”.

Deannek hirtelen, kéretlenül a legutóbbi rémálma képei jutottak eszébe: az anyja és Jessica, a plafonhoz szegezve, és eltűnve a lángok között. A neki és Samnek kedves nők halála. Mackey sosem volt kedves neki, de ezt a sorsot nem kívánta volna az ellenségének sem.

− Menjünk − mondta röviden McBain.

− Fergeteges − motyogta magában Dean.

 Ők voltak azok, akik kitalálták az akció menetét, ő meg átveszi a vezetést? Emlékeztette magát, hogy McBain nélkül nem is lennének ott, és tényleg kellett valami elfoglaltság, amíg a zsaruk átkutatják a jelenlegi lakhelyüket. Végső soron az volt a lényeg, hogy nem szerette a zsarukat. Főleg azért, mert tudatlanoknak tartotta őket. Persze, a világ nagy része is az volt, de a törvény feledékenysége különösen kontraproduktív volt az ő és Sam munkája szempontjából. Már régen elvesztette a fonalat, hogy a rendőrség hányszor tett mást, minthogy az útjukba állt − Baltimore óta még inkább, mint valaha. Igaz, időnként voltak kivételek − ott volt Ballard, és az a helyettes Hibbingben. Persze Hibbing valójában nem volt rendes ügy, hiszen a családban nem volt semmi démoni, így a szóban forgó helyettes, Kathleen, még mindig ugyanolyan tudatlan volt.

McBain azonban a jófiúk közé tartozott. És akár be akarta ismerni, akár nem, a nő segítette őket.

De még mindig nem tetszett neki. Ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy ő és Sam egyedül dolgoznak a legjobban.

− Á, igen − elevenedett meg a nyomozó −, ha ennek az egésznek vége, emlékeztess, hogy van itt valami, ami talán érdekelhet titeket.

− Oké − mondta Dean tanácstalanul.

Úgy tűnt, csak ennyit akart mondani a témáról. Amikor a sarokhoz értek, McBain odasétált a bejárati ajtóhoz − vagyis az egyikhez. A templomnak valójában három bejárata volt, és tetszőleges számú oldalsó ajtaja. Bölcsen tette, hogy a középsőt választotta, amelyik átlósan a Fordham és az MLK sarkán volt, a kereszteződés közepével szemben.

− Úgy teszünk, mint a becsületes emberek? − kérdezte Dean.

− Nem fogok betörni a templomba, pelyhes. Elég rosszat tettem már életemben. Most pedig mindketten fogjátok be a szátokat, és hagyjátok, hogy ezt én intézzem.

Dean felháborodottan nézett az öccsére, de Sam csak egy „Nos, mit akarsz, mit tegyek?” pillantást küldött felé. És nem mintha ők maguk sosem lopakodtak volna templomokba...

Néhány gyötrelmes másodperc után, amely Dean számára legalább néhány napra nyúlt, az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy álmos férfi jelent meg a küszöbön.

− Rendőrség, atyám − mutatta McBain az igazolványát.

− Diakónus vagyok − motyogta a férfi. − Az összes pap lelkigyakorlaton van a héten.

„Szerencsés”, gondolta Dean. − Egyedül ülni egy ilyen kastélyban. Elkezdett azon gondolkodni, hogy milyen zűrbe kerülhet a diakónus, amíg a papok távol vannak, és csalódottan úgy döntött, hogy valójában semmiféle bajba.

− Sajnálom, de minden okunk meg van feltételezni, hogy a harangtornyotokba betörtek. Bejöhetünk?

− Behatoltak?

− Igen, uram. Mindent meg kell vizsgálnunk.

− Nem értem magát − a diakónus mintha lassan és nyikorogva dolgozta volna fel az információt.

Dean megelégelte a húzódozást, és előrelépett.

− Nézze, diakónus, úgy gondoljuk, hogy valaki bejutott ide. Meg kell találnunk őt. Beenged minket?

− Nos... − rázta a fejét a diakónus. − Azt hiszem, igen. Mivel maga a rendőrség tagja − mosolygott idegesen. − Emellett az Úr kolostora mindenki előtt nyitva áll.

− Ámen − mosolygott Dean.

Beléptek, és McBain azonnal felszisszent: − Pelyhes, mondtam, hogy tartsd a szád!

− De bejutottunk, nem igaz?

McBain sistergő pillantással válaszolt. A diakónus a csigalépcsőre mutatott: − Erre van.

− Uram, kérem, maradjon itt.

− Ööö, oké − hangzott a diakónus hangja elégedetlenül, de legalább nem vitatkozott, amiért Dean hálás volt.

Az idősebb Winchester körülnézett, és meglepődve vette észre, hogy most − mert késő este van, az ablakokon nem szűrődik be napfény, nincsenek lámpák vagy gyertyák − a tárgyak homályos körvonalain kívül nem sok mindent lehetett látni. Sam és a nyomozó már felmentek a lépcsőn, és Dean sietett követni őket. Spirálisan másztak felfelé, és az idősebb Winchester nem szerette, hogy McBain megy elsőnek, de ez legalább megnyugtatta a diakónust, mert ő volt az egyetlen, aki felmutatta a jelvényét. A keskeny lépcsőkön való mászás tíz napnak tűnt, de végül felértek a csúcsra. Dean sosem félt a nyílt terektől, de az érzés, hogy ilyen magasságban csak egy fémkorlát választja el a padlóban lévő lyuktól, nem tetszett neki, ezért csak örült, amikor a lépcső véget ért. Az előttük lévő szoba tágas volt, és egy másik lépcső vezetett még feljebb. McBain egy biccentéssel jelezte ezt a tényt, és előrelépett. Dean előhúzta a fegyverét az öve mögül; a fiatalabbik testvér és a nyomozó szinte egyszerre követték példáját. Ez a lépcsőház is csavart volt, de legalább hézagmentes kőfalak vették körül. Sajnos, ellentétben az előzővel, amely legalább némi fényt kapott, ez a lépcsőház teljes sötétségbe borult.

− Pelyhes! − suttogta McBain.

− Mi az?

− Menj előre.

Dean nem akart nemet mondani, de merő makacsságból megkérdezte: − Miért én?

− Problémám van az éjszakai látással.

− Nem tudta volna hamarabb elmondani? − motyogta Dean halkan és átrendezték a felállást, középre engedve a nyomozót.

Az idősebb Winchester lassan mozdult, hagyta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, és készenlétben tartotta a fegyverét. Észrevette a fent kifeszített drótot. Lehet, hogy a gyenge fényben nem látta volna, de ez a lúzer már egyszer bevetette ezt a trükköt, így Dean biztos volt benne, hogy újra megpróbálja.

− Vigyázzatok a drótra − mutatott rá a fegyverétől szabaddá tett kezével.

Sam és a nyomozó bólintott. A lépcső egy kis szobába vezetett, melyből kétoldalt lépcső emelkedett fel a harangtornyokba, középen pedig egy ajtó volt. Dean feltételezte, hogy a harangozó ott ment be. A belső tér sötét kőburkolata középkori volt, és az egyetlen dolog, ami feltűnt, az a polcon álló élénkpiros tűzoltókészülék volt.

„A tűzvédelmi szabályokat fontos betartani...”

A testvérek szinkronban mozdultak az ajtó felé, különböző irányból érkezve; McBain pedig − körülnézve − előrelépett, belendítette az ajtót, és letérdelve célzott. Winchesterék lehajolva berontottak.

A szoba üres volt.

− A rohadék már biztosan felmászott a harangokhoz − fakadt ki Dean.

− Vagy nincs itt − tette hozzá Sam. − Mi csak feltételeztük.

Hirtelen egy pisztolylövés visszhangja és egy gellert kapott golyó csattanása ütötte meg a fülüket.

− Mégiscsak itt van − grimaszolt Sam.

McBain felrohant a lépcsőn, nekitámaszkodott a falnak, igyekezett nem a tűzvonalba kerülni (bár milyen tűzvonal az a lépcső), és elkiáltotta magát: − Rendőrség! Jöjjön le feltartott kézzel!

Dean a bátyjára pillantott, és a második lépcső felé sietett.

− Attól tartok, nem fog működni. Te vagy az, akinek fel kell jönnie.

− Azt hiszi, nem fogok felmenni? − kérdezte McBain.

„Ez a hang ismerős...” − gondolta magában Dean. − Ezt már hallottam valahol... Biztosan nem Mackey vagy valamelyik Scottso-tag volt az. Egyrészt a zenekarból senki sem tudott volna ilyen gyorsan ideérni, másrészt túl kulturáltan fejezte ki magát. „Jézusom, ez...”

− Vincent az − mondta hangosan.

− Mit mondtál? − McBain csak az ajkaival kérdezte.

Rövid szünet után Dr. Ross Vincent megkérdezte: − Ki van még ott?

− Nem számít, professzor úr, vége van. Tudom, hogy az üzenőfalon mindenkit arról próbált meggyőzni, hogy nincs kapcsolat a gyilkosságok között. Logikus, hogy ezt tette, így próbálta meg távol tartani az embereket a kamu rituáléjától.

− Ez nem hamisítvány! − Vincent sikolya közelebbről jött. − Percival Samuels egy zseni volt, és a rituáléja megadja a választ!

− Milyen választ?

Két alak került a látóterébe. Az egyik Vincent volt, aki csak kissé tűnt mániákusnak az irodájában a Fordham campuson, de most teljesen megőrült. Dean nem látta a szemét a gyenge fényben, de a testbeszéde teljesen összezavarodott.

A másik alak Mackey volt, akinek a fejéhez Vincent egy 44-es kaliberű pisztoly csövét szegezte.

„Imádom a mexikói patthelyzeteket” – sóhajtott fel magában Dean.

− Az igazságot! Nem világos? Senki sem tudja pontosan, hogyan halt meg Poe! És most abban a helyzetben vagyunk, hogy megtudhatjuk, ráadásul Poe életének nagy részét rejtélyek övezik, és mi tudósok rengeteg időt és energiát pazaroltunk arra, hogy feltárjuk, de nem tudtuk... az ő saját segítsége nélkül! Samuels zseniális felfedezése...

− Ez az egész egy átverés, te hülye! − kiabálta Dean. − A rituálé hamis! Samuels csak pénzt húzott ki a balekokból!

− Hazug!

− Soha nem tudhatja biztosan − szólt közbe McBain. − Dobja el a fegyvert.

− Nem! Nem, soha! Olyan közel vagyok ahhoz, hogy rájöjjek! Meglátják, kedden minden megoldódik! Majd meglátják! Poe visszatér, és minden titokra fény derül!

Vincent oldalra fordult: − Ne mozdulj!

Most már nem csak Dean vette észre Samet, aki a másik lépcsőház felől közeledett.

− Ne aggódj miattam − motyogta Mackey. − Csak lődd már le ezt az idiótát.

− Örömmel − mondta Dean.

− Álmodni sem mernék róla, pelyhes − lökte el a nyomozó.

Nem, Dean nem akarta veszélybe sodorni Mackey életét, de az ajánlat túl csábítóan hangzott.

− Ne mozdulj, a fenébe is! − Vincent újra felkiáltott − bár Sam meg sem mozdult −, és a földre lőtt.

A lövedék lepattant a kövekről, és valami fémbe csapódott. Egy csengő?

− Ez egy figyelmeztető lövés volt. Nem kívánok senkit sem bántani a rituálé keretein túl, de inkább megöllek, minthogy hagyjam, hogy megállíts.

− Nem menekülhet, professzor úr − mondta McBain. − Itt állhatunk egész éjjel, de előbb-utóbb...

− Az ösztöndíj a tét, asszonyom − mondta Vincent, miközben 44-esét ismét Mackey-re szegezte. − Biztosíthatom, ha kell, keddig itt állok a pisztolyommal Pym úr torkának szegezve, ha szükséges. Eddig eljutottam, nem hagyom magam megállítani!

Aztán Dean hallotta, hogy valami csöpög. Kihasználva, hogy Sam és McBain Vincentet figyelte, elfordította a tekintetét, és felfelé bámult a lépcsőn. Patakokban folyt valami lefelé a lépcsőn. Egy másodperccel később Dean benzinszagot érzett.

„Az a szemétláda! A golyó nem a harangot találta el, hanem egy tartályt! Biztosan így akarta meggyújtani a tüzet, amiről Sammy beszélt...”

− Nézze, professzor, most elteszem a fegyveremet...

− Pelyhes, mit csinálsz? − suttogta dühösen a nyomozó.

− Csak bízzon bennem − csúsztatta Dean az öv mögé a pisztolyt. − Figyeljen rám, professzor úr, van valami, amit meg akarok mutatni magának, oké?

− Ne próbálkozzon semmivel, Mr. Morrison.

McBain zavartan nézett Deanre, majd ismét Vincentre koncentrált. Anélkül, hogy levette volna a szemét a professzorról, Dean lassan a zakója zsebébe nyúlt.

− Professzor, vigyázzon! − kiáltott Sam.

− Mi az?

„Köszönöm, Sammy!” Vincent csak egy másodpercre nézett hátra, de ez elég idő volt Dean számára, hogy felkapja az öngyújtót, és meggyújtva beledobja a benzinbe. Másodpercekkel később lángok borították el a lépcsőt. Dean a tűzoltó készülékhez sietett, és megfordult, hogy lássa, Sam félrehúzta-e Mackey-t, miközben a lángoló Vincent sikoltozik. Dean a habsugarat először rá, majd a lépcsőre irányította, és néhány pillanat múlva már vége is volt. McBain szkeptikusan bámult rá: − És mi volt ez, pelyhes?

− A rosszfiú őrizetbe vétele − válaszolta Dean.

− Gyújtogatással?

− Nos, ő az, aki kilőtte a kannát. A tűz akkor keletkezhetett volna, ha valaki lövést ad le. Így a helyzetet ellenőrzésünk alá vontuk.

Úgy tűnt, hogy a nyomozó még vitatkozni akar, de a nő csak a fejét rázta, eltette a pisztolyt, és elővette a bilincset.

− Hogy hívják a seggfejet?

− Ross Vincent. Ő a Poe-szakértő, akihez Mackey küldött minket.

McBain rákattintotta a bilincset Vincent csuklójára.

− Ross Vincent, letartóztatom Mark Reyes, Sarah Lawrence, John Sawyer és Kevin Beyer meggyilkolásáért, valamint Arthur Mackey elrablásáért; letartóztatásnak való ellenállásért és minden másért, amivel vádolhatom. Joga van hallgatni...

− Köszönöm szépen, uraim − mondta Mackey, miközben a fiatalabb Winchester lesegítette a lépcsőn. − Nem egy kellemes élmény, azt kell mondanom.

− A kedd még rosszabb lett volna − mosolygott Sam.

− Az biztos. „És a lángoló hajótesthez fordul a gyászkiáltás” – mondta Mackey. − Féltem, hogy soha többé nem látom a feleségemet és a gyerekeimet... Istenem, fel kellene hívnom őket! Kölcsönkérhetem a telefonját?

Sam átadta neki a Treo-t − egyértelműen nagylelkűbb volt, mint Dean, mert az idősebb Winchester nem engedte, hogy a fickó hozzányúljon a cuccához. Oké, miután meglátta Mackey-t a halántékához tartott pisztollyal, Dean elfogadta, hogy az alacsony fickó nem a rosszfiú, de akkor is...

Miután felolvasta az elkövetőnek a jogait, McBain Mackey-hez fordult:

− Arthur, jól vagy?

− Egy pillanat, drágám − mondta Mackey a telefonba, és félrenézett. − Kicsit megütöttem magam, nyomozó, de túlélem... azt hiszem... − és újra a telefonra meredt − Mennem kell, drágám, de ígérem, amint tudok, hazajövök. Valószínűleg vallomást kell majd tennem a rendőrségen... Oké, gyerünk. Adj a gyerekeknek egy puszit a nevemben. Szeretlek. Jó éjszakát − adta oda Samnek a telefont. − Köszönöm.

− Szívesen − mondta Sam barátságos hangon.

McBain eközben elővette saját mobiltelefonját, hogy erősítést és orvost hívjon. Dean visszagondolt arra, amit Vincent mondott az irodájában arról, hogy időt vesztegetnek arra, hogy olyan dolgokon vitatkozzanak, amiket nem tudhatnak, és hogy fontos az igazság, és belerúgott magába, amiért nem jött rá hamarabb, hogy ő az a fickó. Azt hiszem, túlságosan Mackey-re koncentrált. Hangosan azt mondta: − Nem hiszem el, hogy mindezt csak azért tette, hogy megtudja, hogyan halt meg Poe.

Mackey nevetett.

− Tényleg? Csak nem sokat érintkezett tudósokkal. Egy tucat olyan ember jut eszembe, aki szívesen elkövetne egy-két gyilkosságot a tudomány nevében.

Dean szemrehányóan nézett az öccsére.

− Tessék. És te pedig a főiskolára készültél.

− Jogi egyetem − ellenkezett Sam.

− Tényleg szükségünk lenne több ügyvédre − vetette közbe McBain. − A pokolba is, a fickó biztos fizet valami ügyvédet, hogy megússza − pillantott jelentőségteljesen Deanre. − Miért nem várjátok meg, amíg az erősítés megérkezik?

− Jó ötlet − mondta Dean nyomatékosan, és értette a célzást, hogy el kellene tűnniük, mielőtt az erősítés megérkezik.

− Határozottan − mondta Sam bólintva.

Dean remélte, hogy a zsaruk már végeztek a Manfrédnál történt leszámolással.

− Halló? − hallatszott a diakónus hangja a lépcsőről.

McBain felsóhajtott.

− Küldjétek fel ide Őszentségét, amikor kifelé tartotok. Majd én tájékoztatom. Ja, és ne felejtsd el, holnap reggel hatkor lesz az a találkozó a West Side Highway 97. utcai kijáratánál lévő parkolóban.

− Muszáj? − kérdezte csüggedten Dean.

− Igen, pelyhes, muszáj.

Dean nagyot sóhajtott. McBain valószínűleg ott akarta közölni, a mondandóját.

− Jól van. Rendben, gyerünk, Sammy.

Sam széles vigyorral válaszolt: − Csak utánad, pelyhes.

Csak az a tény − hogy egy templomban volt −, tartotta vissza Deant attól, hogy a szart is kiverje az öccséből.