97. utcai kijárat, West Side Highway
New York, New York
2006. november 24., Péntek
McBain már várt rájuk, amikor az Impala egy útelágazáshoz ért: az egyik út a 97. utcába vezetett, a másik egy kis parkolóba, amely a Hudsonra nézett. Sam egy pillanatra megcsodálta a kilátást. Szeles reggel volt, és a Hudson tele volt apró fehér hullámokkal. Egy nagy hajó vitorlázott feléjük, amelyről hamarosan kiderült, hogy a Circle Line, amely Manhattan szigetét kerülte meg. Csak néhány ember volt rajta, akik összebújva küzdöttek a hideg ellen − a vízen pár fokkal hidegebbnek kellett lennie, gondolta Sam, miközben szorosan a mellkasához húzta a kabátját −, de láthatóan jól érezték magukat. A túloldalon New Jersey volt, beleértve a folyó mentén húzódó hosszú sávot, amelyet − a világhálón olvasottak alapján − az elmúlt körülbelül tíz évben nagy bevásárlóközpontnak építettek ki.
McBain a Saturnnak támaszkodva várta őket. Átnyújtott Deannek egy mappát.
− Mi ez?
− Nem én vagyok az első zsaru a New York-i irodában, akit mindenféle ördögi dolog érdekel. Előttem volt egy Landesberg nevű zsémbes vén szivar, aki a hetvenes években természetfeletti jelenségekkel foglalkozott. Egy doboznyi aktát hagyott rám, és apránként átnéztem őket. Találtam egyet, amit szerintem meg kellene néznetek.
Dean belekukkantott a mappába, becsukta, és átadta az öccsének. Sam több megsárgult újságkivágást látott, szélein rémálomszerű kézírással írt jegyzetekkel, és néhány papírdarabot. A lap 1966-ban jelent meg az arizonai Cedar Wellsben.
− A Grand Canyon közelében van − magyarázta McBain. − 1926. december elején rejtélyes gyilkosságok sorozata történt ott, majd 1966-ban ugyanebben az időben egy másik.
− Negyvenévente − motyogta Sam, miközben végigfuttatta a szemét a fénymásolatokon.
− Igen, és közeleg egy újabb évforduló. Szerintem a fenevad időben odaérne − mutatott McBain az Impalára.
− Határozottan − mondta Dean büszkén.
Sam ellenállt a szemforgatásnak, és egyetértően bólintott.
− Érdemes megnézni. Megtarthatjuk az anyagokat?
− Ez messze nem az én hatásköröm, úgyhogy persze − horkant fel a nyomozó. − Természetesen vedd el. Csak próbáld meg életben tartani az embereket, oké?
− Ez az, amit mi csinálunk − mondta Dean. − És ha egyszer nem sikerül, gondoskodunk róla, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.
− Igen, észrevettem − mosolygott lágyan McBain. − Szép munkát végeztetek. Megoldottatok néhány gyilkosságot, megakadályoztatok egy másikat, és nyugalomba helyeztetek egy szellemet.
− Ez utóbbiban nem vagyok olyan biztos − ismerte el Sam vonakodva. − Manfred szerint a Scottso ezután valószínűleg szétesik. De azt hiszem, most, hogy Eddie-t letartóztatták, Roxy lelke megnyugszik.
− Remélem is. Szóval, srácok, elmentek a városból?
− Igen − Sam kényelmesebben markolta meg a mappát. − Dolgunk van.
− Manfred pedig végre élvezheti a magányt − tette hozzá Dean vigyorogva.
− Akkor sok szerencsét − mondta a nyomozó. − Öröm volt végre találkozni veletek. És ha legközelebb a városban jártok...
− Majd hívjuk − ígérte meg gyorsan Sam.
− Valószínűleg − mondta Dean.
− Nagyon vicces, pelyhes. Viszlát. − szállt be a kocsiba, és elhajtott.
A testvérek visszatértek az Impalához.
− Annyira azért nem rossz. Jól csinálja. − jegyezte meg Sam.
− Hé, pelyhesnek hívott!
− Ahogy mondtam, nem olyan rossz.
− Szarok a viccei − csattant fel Dean, és becsúszott a kormány mögé.
− Te vezetsz? − pislogott Sam.
− Nos, kiértünk abból a kisvárosból, szóval igen, én vezetek.
− Csak kérdeztem! − Sam a kezével hadonászott.
Sam az ölébe tette a mappát, és átfutotta a kivágásokat, miközben az Impala áthaladt a hídon. A következő útvonaluk a 80-as autópályán Salt Lake Citybe, majd a 15-ös autópályán Las Vegasba, onnan pedig a kisebb pályákon Cedar Wellsbe vezetett. A bátyja stílusával ez napokba telhetett volna, de Sam most a mappára koncentrált, és várta az elkerülhetetlen kérdést, amit Dean a Riverside Drive és a 197. utca sarkán tett fel.
− Haver, hogy jutunk ki innen?
Sam szélesen elvigyorodott.
A nyomozó éppen a Roxy Carmichael-üggyel kapcsolatos legújabb papírmunkát töltötte ki, amikor valaki bekukucskált a kis fülkéjébe.
− Marina McBain nyomozó?
Körülnézett, és ugyanazt érezte, mint O'Shaughnessy őrmester a múlt héten. Első benyomás: csak egy fekete férfi, rövidre nyírt hajjal és kis szakállal. Aztán meglátta a kifogástalanul szabott öltönyt, és rájött, hogy a látogató vagy szövetségi ügynök, vagy ügyvéd.
− Igen, én vagyok az.
− Victor Hendrickson különleges ügynök. Beszélnem kell önnel Sam és Dean Winchesterről.
„Remek, ez biztos a szövetségiektől jött és Dean után kutat...”
− A nevek nem csengenek ismerősen, miért?
− Tényleg − tette keresztbe karját Hendrickson a mellkasán. − És miért nem hiszek önnek?
− Fogalmam sincs, Hendrickson ügynök, és nem is érdekel. Fülig vagyok a papírmunkában. Megnézhetem ezeket a Winchestereket a listán, ha szeretné...
− Ezek nem eltűnt személyek, hanem szökevények, és szerintem ön már látta őket.
McBain a plafonra emelte a tekintetét.
− Szép, hogy így gondolja, de én még csak nem is hallottam róluk.
− Tényleg? Mit csinált tegnap este?
− Segítettem egy informátornak − McBain megdicsérte magát, amiért hivatalosan is Mackey-t jelölte meg bizalmas informátorának. − Egy telefonbeszélgetés közepén megszakadt a kapcsolat, és én megkerestem őt. Valami pszichopata egy haranghoz kötözte. Egyébként kiderült, hogy sorozatgyilkos − vigyorgott barátságosan. − Meglepődtem, hogy nem táncoltak be, hogy átgázoljanak rajta, ahogy a sorozatoknál szokták.
− Ha még nem vette volna észre, nem szórakoztat.
A nyomozó mosolya még szélesebb lett.
− Ha még nem vette volna észre, nem érdekel.
− Nyomozó, pokollá tudom tenni az életét − fenyegetőzött Hendrickson. − Hol volt szombat este?
− Otthon, tévét nézve. A háziasszonyom megerősítheti.
McBain egy queensi kétlakásos ház legfelső emeletét bérelte. Segített megszabadulni egy poltergeisttől a házban, és azóta a főbérlő a legjobb barátja. Egy szövetséginek hazudni arról, hogy otthon volt-e, a legkisebb szívesség, amit megtehetett neki. És O'Shaughnessy sem árulná be a szövetségieknek; és ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy szombat este hol tartózkodott.
− És ha pokollá akarja tenni az életemet, Hendrickson ügynök, álljon be a sorba az őrmesterem, a kapitányom, a felügyelőm, Kelly rendőrfőnök és Bloomberg őrnagyom mögé, rendben?
Hendrickson a válaszfalnak támaszkodott, és leeresztette a karját. Ingerültség villant át az arcán.
− Ha azt hiszi, hogy nem leszek képes nyomást gyakorolni ezekre az emberekre, akkor nagyot téved.
− Mit akar tőlem, Hendrickson! Itt áll, fenyeget engem, és olyan emberekről beszél, akikről soha életemben nem hallottam...
− Azt várja, hogy ezt elhiggyem, nyomozó?
− Hendrickson ügynök, azon a listán, ami engem érdekel, az a legalsó helyen van, amit maga hisz, érti? Hacsak nincs tényleges rendőrségi ügye, amit meg kell beszélnie velem...
− Hé, maga!
A válaszfalon keresztül McBain látta, hogy Glover őrmester, a jelenlegi felettese hangosan toporogva közeledik a fülke felé.
− Ki a fene maga? − kérdezte meg Hendrickson.
− Glover őrmester, műszakvezető. És maga ki?
Hendrickson igazolta magát, és még a személyi igazolványát is megmutatta, amit McBainnel való találkozásakor nem volt hajlandó megtenni.
− Szép. Most pedig tüntesse el a szövetségi seggét és húzzon innen.
Hendrickson teljesen ingerült lett: − Tessék?
− Hallotta, amit mondtam. Semmi keresnivalója itt az embereimet zaklatva.
− Lenne néhány kérdésem McBain nyomozóhoz.
− Nem kérdezősködünk. Ha tudná, akkor rendesen csinálná, ahelyett hogy betör ide és megzavarja az emberek munkáját. Most pedig tűnjön innen, vagy hívom a fiúkat, és ledobják a lépcsőn!
Hendrickson dühös tekintetét Gloverről McBainre vetette, és ujjával a nőre bökött: − Visszajövök, nyomozó.
McBain kedvesen elmosolyodott.
− Természetesen, Hendrickson ügynök. A mi otthonunk az ön otthona.
Gloverre még egy rosszindulatú pillantást vetve Hendrickson kisétált.
− Mit akart? − kérdezte Glover.
− Őszintén szólva, őrmester, öt percig beszéltem vele, de még mindig nem értettem.
Glover csak a fejét rázta.
− Átkozott szövetségiek...
Amikor a műszakvezető elment, McBain fellélegzett, és hálát adott Istennek, hogy az FBI és a rendőrség nem kedveli egymást annyira.
„Legyetek óvatosak odakint, fiúk” − kívánta gondolatban Winchesteréknek, akik már valahol Arizonában jártak.
Roxy teljesen elégedett volt. Nagyon élvezte, ahogy a zsaruk elintézik Eddie-t, csak kár, hogy nem volt kamera, különben egész nap nézte volna a pillanatot.
Vége volt. Nem szerette, de legalább megfizette az árát. Gyűlölte a férfit. Mindent utált benne. Élvezte az örömöt, amit akkor érzett, amikor a férfi szenvedett az egész zenekar előtt tett vallomásakor.
Elragadó!
És most mi lesz? Cal bácsi nem tért vissza, és fogalma sem volt, hogy mit kellene most tennie. Itt maradjon? Eltűnjön? A túlvilágra menjen? Továbbra is a házban kellene laknia? Manfred nagyon kedvelte őt, valószínűleg nem bánná. Azt hitte, hogy Aldo a kezelés után alkalmasabb párosítás, de elszámította magát. És nagyon, nagyon tetszett neki a ház. Csak halkabban kell beszélnie, különben Manfred megint hívni fogja azokat a fickókat, és ő nem akarta, hogy újra lelőjék.
Így hát csendben marad, és békében él itt.
Vagy itt hal meg békében.
Vagy valami ilyesmi.
Röviden, nem számít.
Vége az első könyvnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése