Afiri Ház
Bronx, New York
2006. november 22., Szerda
− Kezdjük elölről − mondta Dean dühösen.
Manfred nappalijában ültek. A lemezjátszóra a Cream „Disraeli Gears” című albumát tették fel, és a „Tales of Brave Ulysses” című dal szólalt meg. Manfred a fotelben ült, a testvérek a kanapén. Dean legszívesebben pofon vágta volna Manfrédot, hiszen ha hamarabb megemlíti ezt, talán megússza, hogy második és harmadik éjszaka is a „Scottsó”-t kelljen hallgatnia. Manfred egy sörösüveget tartott az ölében, és az üveg szájára bámult.
− Nézd, ez már régen volt, oké? Olyan régen, amikor Roxy még állandóan be volt tépve, érted? Mary Jane, kokain, speed, pia − amit csak akarsz, elszívta, felszippantotta, megitta vagy kipukkasztotta. Eljött néhány barátjával a „Parkolj hátul”-ba − akkoriban kezdtük el a zenélést, és még nem volt hétvégi koncertünk. A barátai nem nagyon szerettek minket, és elmentek.
Jé, micsoda sokk. Dean kényszerítette magát, hogy ezt ne mondja ki hangosan.
Manfred ivott egy korty sört.
− Maradt, és a műsor után nem igazán volt hova mennie. Felajánlottam neki, hogy elviszem − valami nyomornegyedbe a Morris Parkban −, majd azt mondtam neki, hogy van egy házam. Odaértünk, szippantottunk egy kis kokót, pörgettünk pár lemezt, aztán felmentünk az emeletre.
− És ez csak most jut eszedbe? − Dean dühös lett.
− Elfelejtettem, hogy ő volt az! Srácok, ez csak egyszer volt! Rendben, kétszer... de szörnyű állapotban volt, és aztán kezelésre ment. Egy évvel később már makulátlanul tiszta volt. A pokolba is, még csak rá sem ismertem − nem volt rajta smink, levágatta a haját, pólókat kezdett hordani a topok helyett. Teljesen átalakult. Belezúgott Aldóba, és én örültem neki, mert a józansági mantrái kezdtek az idegeimre menni.
Dean Samre pillantott, Manfred pedig fejét rázva megitta a sörét. Sam megvonta a vállát, és elgondolkodott.
− Manfred, mutatott valaha érdeklődést a kapcsolat felújítása iránt?
− Nem, a fenébe is. Mondtam, hogy teljesen más ember lett. Nem akart velem lógni.
− Én meg azt hittem, hogy tetszik neki a ház − emlékezett vissza Dean a bárban folytatott beszélgetésre.
− Természetesen, mert mindenki szereti azt a rohadt házat. Gina, például, hányszor kérte már, hogy beköltözhessen hozzám.
− Úgy érted, Jeanine? − kérdezte Dean.
− Igen, az unokatestvérem lánya − mosolygott Manfred. − Tudod, Dean, azt hiszem, beléd van zúgva − fordította komolyra a szó. − Ne szórakozz vele, oké? Van elég bajom az unokatestvéremmel. Különben is, bármivel flörtöl, ami mozog.
− Ne aggódj − biztosította Dean.
Még ha érdekelte volna is Jeanine − és el kellett ismernie, eléggé dögös volt −, nem állt érdekében, hogy bármilyen módon kapcsolatba kerüljön ennek a férfinak a családjával, miután Roxy lelkét elintézték. És ha Ash legközelebb szívességet kér, a kérésével menjen egy sötét sarokba, és üljön rá.
− Meg kell jegyeznem − mondta Sam −, lehet, hogy Roxy ezért kísért téged. Folyton azt mondja, hogy „szeress engem”, és lehet, hogy ez neked szól.
Manfred megrázta a fejét. − Hát ennek semmi értelme. Úgy értem, amikor kijött az elvonóról, Aldo körülrajongta, aztán egyszer csak eltűnt azon a hétvégén, amikor Pennsylvániában voltam, és aztán...
− És mikor voltál Pennsylvániában? − szakította félbe Dean.
− Nem mondtam? − Manfred a homlokát ráncolta.
− Mit? − Dean a kanapé szélére csúszott, égett a vágytól, hogy kirázza Manfrédból a lelkét.
− A francba, srácok, bocsánat, azt hittem, már meséltem nektek arról, amikor Aldo vigyázott a házra. Akkor láttam utoljára Roxyt. Na jó, nem akkor, hanem pár nappal előtte. Volt egy családi összejövetel Pennsylvániában, és akkoriban volt egy macskám. Tavaly halt meg, szegény kis fickó, cukorbeteg volt, és el kellett altatni. Nem szerettem az állatorvosnál elhelyezni, mert eléggé nyűgös volt, Aldót pedig nagyon kedvelte; és mivel Aldo abban az aprócska mamaronecki lakásban lakik, rögtön elfogadta az ajánlatomat. − Ha jól emlékszem, természetesen. Megyek és hozok még egy sört − állt fel Manfred. Hozhatok nektek is egyet?
− Naná − mondta Dean őszintén; szüksége volt egy italra.
Amikor a háziúr eltűnt a látóteréből, az idősebb Winchester az öccséhez fordult.
− El tudod ezt hinni?
− Majdnem egy hét együttélés után igen. Dean, furcsa, hogy még nem felejtette el a saját címét. Ő maga mondta, hogy nem emlékszik, mi történt a múlt héten, és ha észrevetted, kiment a fejéből, hogy korábban beszélt veled Jeanine-ről.
− Arra gondolsz, amire én, Pinky? − bólintott Dean.
− Igen − sóhajtott Sam. − Ásnunk kell.
Manfred három üveg sörrel megrakodva tért vissza. Dean megfogta az egyiket, és nagyot kortyolt belőle.
− Manfred, figyelj... fel kell ásnunk a hátsó udvarodat.
Manfred sört öntött a szakállára. Az ingujjával megtörölte a száját, és megkérdezte: − Tessék?
Ebben a pillanatban megcsörrent Sam mobiltelefonja. A fiatalabbik Winchester felpattant a kanapéról, letette a sörét a dohányzóasztal egyik kóbor, üres helyére, előhúzta a telefont a zsebéből, és odasétált az előszoba bejáratához.
− Halló? Ó, üdv, nyomozó...
Manfred egy pillantást vetett Deanre, mire Dean azt mondta: − Van egy barátunk az eltűnt személyek osztályán. Megkértük, hogy nézzen utána Roxynak.
− Nos... nagyszerű. Mi köze ennek a hátsó udvar felásásához?
Mielőtt Dean válaszolhatott volna, Sam azt mondta: − Tényleg? Kivel beszéltek még? Hát jó... Oké, oké... Oké, köszönöm, nyomozó. Hamarosan beszélünk − ment vissza a kanapéhoz. − McBain elmondta, hogy Roxanne Carmichael eltűnését 2004. szeptember 23-án jelentették be a negyvenkilencedik körzetben.
− Ez hihetőnek hangzik − erősítette meg Manfred. − Ezek a családi összejövetelek minden alkalommal a munka ünnepe után vannak.
Sam megragadta az üveget: − Az ügy még mindig nem zárult le. Egyébként Aldo Emmanuelli, Manfred Afiri és Tom Daly is nyilatkozott róla.
− Erre nem emlékszem − tűnődött Manfred.
− Továbbá − mondta Sam − azonosították a testet, amelyet feldaraboltak és a padlódeszkák alá tettek. Egy Sarah Lawrence nevű nő volt. Egy Blockbuster videóboltban dolgozott a Boston úton. És a halottkém jelentése szerint hat-tizenkét nappal ezelőtt ölhették meg.
− A fenébe − motyogta Dean.
Nagyon szerette volna Little Mackey-re kenni a gyilkosságot, de úgy tűnt, hogy a nő már azelőtt halott volt, hogy a testvérek megérkeztek New Yorkba. Nem tehettek érte semmit, csak megállíthatták azt a szemetet, aki megölte őt és azt a Reyes fickót.
Manfred láthatóan elfehéredett: − Istenem, miről beszélsz?
− Ez egy hosszú történet − intette le Sam.
− Rendben − rántotta meg a vállát Manfred. − Nézzétek, sajnálom, hogy nem szóltam nektek korábban Roxyról és rólam, de őszintén szólva elfelejtettem. Most pedig, ha le tudlak titeket szoktatni erről az egész hulla darabolós dologról, beszéljünk inkább arról, hogy miért ássuk fel a kertemet.
− Úgy tűnik − mondta lassan a fiatalabb Winchester −, Aldo és Roxy nagyot veszekedtek, amikor még veled éltek. Roxy végül meghalt, és Aldo eltemette a hátsó kertben. Ezért jelenik meg folyton a háznál.
− És, hogy miért csak a fellépések után jelenik meg − tette hozzá Dean.
− Biztos vagy benne? − kérdezte Manfred.
A Winchesterek kínosan egymásra néztek, és Dean bűntudatos arccal nézett rá.
− Igazából... nem. Ez csak találgatás.
− De illik a bizonyítékokhoz − tette hozzá Sam, amikor a „Mother's Lament” befejeződött. − Már egy ideje csináljuk ezt, és többször van igazunk, mint tévednénk.
Manfred felállt, hogy kicserélje a lemezt, és elvigyorodott: − Nem úgy, mint én. Oké, tegyük fel, hogy megtalálod Roxy holttestét. És aztán?
− Sózzuk és égetünk.
− Ó, persze − mondta Manfred, miközben a Disraeli Gears-t a borítóba csúsztatta, és elővette a Traffic The Low Spark of High-Heeled Boys című számát – Tudom, hogy mondtad. Őszintén szólva hátborzongató belegondolni ebbe.
„Ó, egy csoda! Emlékszik!” − tört ki majdnem Dean szájából.
− Hátborzongató − ismételte Manfred. − Amit egyáltalán nem értek, az Aldo. Évek óta barátok vagyunk, és soha nem mondanám róla, hogy gyilkosnak néz ki.
− Valószínűleg baleset volt − mondta Sam.
Dean megforgatta a szemét; a kisöccse mindig egy kanál mézet próbál találni a kátrányos hordóban. Aldo viselkedéséből ítélve − amikor Roxyról beszélt −, Dean könnyen elhitte, hogy hazudik valamiről, vagy legalábbis, hogy tud Roxy sorsáról, de titkolja.
− Bár − folytatta Sam −, ha baleset történt, Aldónak jelentenie kellett volna.
− Nem, nem tenné − szólt közbe Manfred. − Igen, nem mondanám, hogy Aldo bárkit meg tudna ölni, de... ha baleset lenne, nem csinálna nagy felhajtást, nem az ő stílusa, tudod?
− Várj egy percet − motyogta Sam. − Talán nem kell felásni az udvart.
Dean úgy bámult rá, mintha megőrült volna.
− Nem érted? − kérdezte Sam.
− Úgy értem, nem kell elsietni. Nem tudjuk, hogy van-e test, és ha van, akkor pontosan hol, ha meg is találjuk, akkor mi lesz?
− Akkor megsózzuk és elégetjük és...
− A gyilkos pedig szabadon elsétálhat, mert mi megsemmisítjük a bizonyítékokat.
Dean elhallgatott.
− Bosszúálló szellemekről beszélünk − folytatta Sam a részletezést. − Talán Roxy is köztük van. De mi van, ha igazságot akar, mint az a szellem Baltimore-ban?
− Az a szellem a halál előhírnöke volt − ellenkezett az idősebb Winchester.
De Sam már teljes gőzzel folytatta.
− Igen, de elsősorban azt akarta, hogy igazságot szolgáltassanak. Nem hiszem, hogy a tűz és a só megteszi a hatását. Úgy értem, a szellemtől persze megszabadulunk, de a bűnözőt nem fogjuk leleplezni.
− Nem hiszem el − rázta a fejét Dean.
− Mit nem hiszel? − Sam nem értette jól.
− Tényleg azt mondtad, hogy „igazságszolgáltatás”? Haver, normális emberek nem mondanak ilyet.
− Igaza van − értett egyet Manfred. − Ez egy fájdalmasan bonyolult kifejezés.
− Mindegy, igazam van, ugye?
Dean felsóhajtott: minden ösztöne azt súgta, hogy keresse meg a holttestet, sózza be és égesse el, mert, a fenébe is, így kell bánni az erőszakos szellemekkel. De ha azt tesszük, amit mindig, Aldo megússza a gyilkosságot. Nem lenne igazságos.
− Rendben, akkor mit csináljunk, zsenikém? Használjunk gumibotot Aldón?
Sam úgy mosolygott, hogy Dean kényelmetlenül érezte magát.
− Nem igazán.
***
A legnehezebb az előkészítő munka volt. Minden rituálét egy szigorúan meghatározott helyen kellett elvégezni, hogy azt megfelelően le lehessen pecsételni. Szerencsére még mindig volt bőven hely a cselekvésre. Például a 199. utcai épületből csak egy nem lakás céljára szolgáló helyiségre volt szükség, és azt meg is találta. A Webb sugárúti épülettel még szerencsésebb: nem voltak üres lakások, de az alagsor megfelelt. Ami azt jelenti, hogy a cél valóban a megfelelő, ha a sors maga is szerencsés lehetőségeket vet fel. Az utolsó (és legkönnyebbnek tűnő) szakasz van hátra − és öt nap a felkészülésre.
A Fordham út és a Martin Luther King sugárútra átnevezett University sugárút sarkán állt, és a Tolentine-i Szent Miklós-templom tornyaira nézett. Mindkét toronynak volt harangja, amely vasárnaponként szólt.
„Jövő kedden is szólni fognak...” A szíve hevesen dobogott a várakozástól... Végre megtörténik.
Nem ment vissza a másik helyre. Amennyire tudta, a rendőrség megtalálta szegény Sarah Lawrence maradványait. Csodálatos asszony volt, és bizonyára hosszú és boldog életet élhetett volna. De most egy magasabb célt fog szolgálni, és talán egy nap, amikor az emberek rájönnek, hogy pontosan mit tett, az ő neve is halhatatlanná válik Mark Reyes, a két diák és a következő áldozat nevével együtt... nos, és persze a saját neve, annak az embernek a neve, aki megmutatta a világnak az igazi mágia nagyságát. A világ nem értékelte Percival Samuels zsenialitását, ő egy olyan korban élt, amikor az emberek sokkal toleránsabbak voltak a mágiával szemben, mint a modern világ, az internetes oldalakkal, faxokkal, mobiltelefonokkal, iPodokkal, e-mailekkel és egyéb high-tech hülyeségekkel.
De ez nem számított. Mert vissza fogja hozni Poe-t, vissza egy olyan világba, amely értékeli a zsenialitását; vissza egy olyan világba, ahol elmondhatja nekik az igazságot. És csak ez számít. Mit jelent ehhez képest Mark Reyes, a diákok és Sarah Lawrence élete, nem is beszélve az utolsó áldozatról. Valójában a végső szertartáshoz nem volt szükség emberre. A negyedik nyomdai pont a harangtorony volt, és mindössze a „Harangok” című verset kellett újraalkotni. A kérdés az volt, hogyan. Felidézett egy verset, amelyben a „harangok” szó gyakran ismétlődött. Poe-nak minden bizonnyal volt érzéke a ritmushoz és a hangzáshoz, ami kortársaiból hiányzott. Olvassa hangosan a verset, és valóban hallani fogja a harangok zúgását.
Alaposan átgondolta a rituálékat. Azért választotta „Az egy hordó amontillado, a „Morgue utcai kettős gyilkosság” és a „Mesélő szív” c. műveket, mert mindháromban holttestek szerepelnek; és tanulmányaiból tudta, hogy a legerősebb rituálék egy élet kioltásával járnak, és az emberi élet erősebb, mint az állati. De „A harangok” nem tartalmazott ilyen halált.
Aztán felidézett egy strófát:
„A tűz kegyelméhez folyamodva,
Őrült szónoklatban a süket és őrjöngő tűzzel,
Magasabbra, magasabbra, magasabbra, magasabbra,
Kétségbeesett vágyakozással,
És egy határozott törekvés,
Most-most ülni vagy soha,
A sápadt-arcú hold oldalán.”
„És vidám keble dagad
A harangok hálaénekével!
És táncol, és kiabál;
Idő, idő, idő, idő,
Egyfajta rovásírással,
A harangok dicshimnuszára
A harangok.”
Igen! Ez volt az. Talál egy áldozatot, és felgyújtja. Az égő ember biztosan sikoltozni fog, és a lángok majd zúgnak.
Ez egyszerűen nagyszerű! A templom persze most zárva, hiszen késő este volt. Holnap, miután elvégezte a napi teendőit, visszatér, és beszél a pappal. Elmagyarázza, hogy kedden éjfélkor neki magának kell majd harangoznia. Természetesen bőkezűen adakozna a templomnak. Ez volt a könnyű része. Az, hogy beszerezze, amire szüksége lesz a szertartás elvégzéséhez úgy, hogy az ne hagyjon nyomot a rendőrség számára, drága mulatság, de amióta a felesége meghalt, bőven volt készpénze. Végül is a halál volt a legjobb dolog, amit a felesége tett érte: így egyszerre volt pénze arra, hogy megtegye, amit meg kellett tennie, és a felesége nyaggató jelenléte sem állíthatta meg.
Miután megbizonyosodott arról, hogy a terve készen áll, és már csak egy áldozatra van szüksége − akit egy hét alatt kellett megtalálnia −, megfordult, és elindult az autója felé; néhány háztömbnyire az University sugárúton parkolta le.
Azonban egy ronda öltönyös, alacsony férfi állította meg, akinek az arcát korábban már látta egy meglehetősen fárasztó weboldal címlapján.
A férfi, aki az Arthur Gordon Pym nevet használta, egy félresikerült és meglehetősen gyenge kísérletként azért, hogy kimutassa az író iránti rajongását, azt mondta: − Közhely, hogy a bűnözők visszatérnek a bűntett helyszínére, de én inkább szórakoztatónak találom, hogy ön még a bűncselekmény elkövetése előtt jött ide. − Pym megrázta a fejét. − Tudhattam volna, hogy maga lesz az.
− Sajnálom − mondta −, de halvány fogalmam sincs, miről beszél.
Elindult Pym mellett, de a kisember egyszerűen arrébb lépett, hogy még mindig útban legyen.
− Nem tudom, ki maga, de...
− De igen.
Természetesen tisztában volt vele, de nem látta okát, hogy ezt Pym tudtára adja.
− Nézze, én csak élveztem a templom csodálatos látványát...
− Szerdán este tizenegy órakor? Ezt inkább kétlem, főleg, hogy ez a templom ideális a keddi szertartáshoz. Tegnapelőtt este az átkozott, kifeszített drót miatt lemaradtam önről, de biztosíthatom, uram, hogy nem fog megölni senki mást.
Itt kezdett ideges lenni. Először azt tervezte, hogy mindent letagad, de ha Pym meglátta őt abban a lakásban, a reményei szertefoszlanak. Bár... épp ellenkezőleg, a remény épp most született meg! Elégedetten vigyorgott a felismerésen.
− Megnevettette valami?
− Igen. Maga − és pofon vágta Pymet.
Azonnal megfájdult az ujja és a csuklója, ezért igyekezett elhúzni a kezét. Amikor ilyesmit mutattak a tévében, az áldozat mindig eszméletlenül esett össze az ütés után, de Pym csak a fájó pontot szorongatta és vöröset köpött.
− Megütött! − Pym véres szájjal jajgatott.
„Persze, hogy megütöttelek, te bolond, és neked el kellene esned...” − mondta magában. Fegyver nem volt nála, a pisztolyt otthon hagyta. Most, hogy a beváltnak tűnő ütős trükk kudarcot vallott, védtelen maradt. Mivel nem tudott másra gondolni, megfordult és futásnak eredt − ez sokkal hatékonyabb módja volt a baj elkerülésének. Hosszú lábainak és a meglepetés erejének köszönhetően megnyerte a távot, maga mögött hagyva a kis tudóst. Ahogy száguldott az utcán, eszébe jutott, hogy van egy tekercs horgászzsinór a kocsijában, amit az áldozatai mozgásképtelenné tételére használt. Különösen Sarah Lawrence nyugton tartásához kellett, mivel a lány igen makacs volt, mielőtt sikerült beadnia neki a nyugtatót.
Ép kezével a kabátzsebébe nyúlt − a jobb még mindig őrülten lüktetett −, előhúzta az autója kulcscsomóját, és megnyomta a gombot, amely kinyitotta a csomagtartót.
A horgászzsinór pontosan ott volt, ahol emlékezett rá. Felkapta, egy baseball-labdával együtt, amely azóta volt ott, amióta a felesége ragaszkodott hozzá, hogy − még életében − elmenjenek egy Yankees-meccsre. Megfordult és látta, hogy Pym a járdán rohan feléje, a füléhez szorított mobiltelefonnal.
„Nem tudom kit hív, de gondoskodom róla, hogy ne érje el!” A labdát Pym felé dobta, a fejét célozva meg, de gyomron találta. Azonban ez is elég volt, hogy Pym a járdán essen össze. Elvette a telefonját és a legközelebbi falhoz vágta, a férfi kezeit − a háta mögött tartva − a horgászzsinórral kezdte összekötözni.
− Mit csinál? − Pym nehéz lélegzetvételek között kérdezte. − Aú! − tette hozzá, amikor a horgászzsinór belevágott a csuklója bőrébe.
− Kiválasztom az utolsó áldozatomat − húzta szorosabbra a zsinórt.
Észrevette, hogy néhány ember van körülöttük, de azok a saját dolgukkal törődtek, és nem szóltak semmit. Mégis, egyiküknél vagy többüknél lehetett mobiltelefon, ezért jobbnak látta, ha minél előbb eltűnik szem elől. − Ne aggódjon − vigyorgott, a neve úgy vonul be a történelembe, mint az emberiség egyik legnagyobb vállalkozásának segítője. Bár kétlem, hogy jelenleg olyan helyzetben lenne, hogy ezt értékelni tudja. Ne aggódjon, tervezem, hogy kellő elismerésben részesítsem az áldozatáért. Elvégre a források idézése a tudományosság szíve.
Felállt, és a megkötözött csuklójánál fogva talpra rántotta Pymet. A sors ismét kegyeibe fogadta. Ez volt a végzete, egyszerűen tudta.
Nagyon hamarosan most már az enyém lesz a válasz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése