"Meglepő hasonlóságok vannak az elrabolt személyek vallomásaiban, akiken az idegen lények orvosi kísérleteket végeztek. A legtöbben arról számolnak be, hogy szövet-, haj- és bőrsejtmintákat vettek, és hogy kis tárgyakat ültettek be a test különböző részeibe. Sok alany koponyájába tűvel vagy fúróval hatoltak be."
Maria hátralépett a kiállítási tárgytól. Már nem tudta tovább olvasni. Úgy gondolta, hogy az UFO-múzeumban tett látogatása után jobban fogja érezni magát, mert az segíteni fog megérteni Maxet, Isabelle-t és Michaelt. Ehelyett a lány feje most szörnyű képekkel telt meg.
Az idegenek semmi rosszat nem láttak abban, hogy embereken kísérletezzenek. Ha tudni akarod, hogyan gondolkodik egy ember - miért nem szúrsz egy tűt az agyába? Altatás nélkül. És ha valakit véletlenül lobotomizálnak vagy olyan súlyosan megsérül, hogy soha nem tud dolgozni vagy családot alapítani - nem nagy ügy, mindig lesznek mások.
Maria lépéseket hallott maga mögött. Megfordult, és látta, hogy Alex felé siet. Végre. Több mint egy órája hagyott neki hangüzenetet a rögzítőjén.
- Most kaptam meg az üzeneted - mondta kifulladva. - Nagyon zaklatottnak tűnsz. Mi a baj? Miért akartál itt találkozni velem?
- Hiszel abban, hogy van élet más bolygókon?- kérdezte meg Maria .
- Kérlek, mondd, hogy nem azért rángattál ide, hogy egy újabb maratoni beszélgetést folytassunk az élet értelmének megtalálásáról - panaszkodott Alex.
Maria körülnézett a múzeumban. Néhány turista hallótávolságon belül állt. A lány karon ragadta Alexet, a múzeum hátsó részében lévő apró kávézóba vonszolta, és leültette egy sarokasztalhoz.
- Emlékszel arra a napra, amikor ebéd közben odajöttél hozzám és Lizhez, és a tamponokról kezdett beszélni? - kérdezte meg Maria.
- Nem tudnál választani egy témát, és tíz másodpercig kitartani mellette? - kérdezte Alex könyörögve.
Maria kinyitotta a száját, majd becsukta. Tényleg el akarta mondani Alexnek amit megtudott Maxről és a többiekről, miután megígérte Liznek, hogy soha senkinek nem mond semmit?
Az asztalra meredt, és ujjával végigsimított az asztallapot díszítő kis idegen fejek egyikén. Nagy, sötét, mandulavágású szemei mintha vádlóan bámultak volna rá.
Liz egyszerűen nem értette. Azt hitte, hogy hihet Maxnek, de nem volt tisztában azzal, hogy az idegeneknek és az embereknek más érzéseik és érzelmeik vannak.
Alex elhúzta a kezét az idegen fejétől.
- Hé, valami tényleg nincs rendben, ugye? Nekem elmondhatod. Mi volt aznap az ebédnél?
Egyedül nem tudott volna megbirkózni ezzel. És most először nem tudta megbeszélni a problémáját Liz-zel. Liz is a problémája része volt.
- Aznap, amikor feljöttél, Liz témát váltott, mert valami történt vele. Valamit, amit mindketten megígértünk, hogy titokban tartunk - kezdte Maria.
Alex közelebb hajolt.
- Liz jól van? - kérdezte.
- Igen. Legalábbis egyelőre - válaszolta Maria.
"Csak térj a lényegre" - mondta magának.
- Múlt hétvégén Lizt lelőtték, miközben a kávézóban dolgoztunk. Max Evans ott volt - és meggyógyította. A kezével eltakarta a golyó ütötte lyukat, és az begyógyult. Megmentette az életét.
- Á, értem már. - Alex hátradőlt a székében. - Te és Liz a projekteteken dolgoztok Miss Dibble órájára. Arlene Bluth azt mondta, hogy körbejárja az embereket, hogy kölcsönkérjen egy negyeddollárost, és azt mondja, majd visszaküldi postán. A kapott reakciókról jelentést kell írnia, és elemeznie kell, hogy ez mit mutat a társadalomról vagy valami ilyesmiről. A te projekted sokkal menőbb.
- Ezt nem valami iskolai projekt miatt mondom el neked! – kiáltott fel Maria, képtelen volt visszafogni magát. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta: - Ott voltam, amikor ez történt. A törülközőt Liz hasa fölé tartottam, és éreztem, hogy nedves lesz a vértől. Az ujjaim kezdtek csúszósak lenni, és tudtam, hogy haldoklik. - Maria nagyot nyelt. - Mindenesetre megmentette őt. És amikor Liz megkérdezte, hogyan csinálta, Max azt mondta, hogy... ő egy földönkívüli.
"Tessék, kimondtam" - gondolta a lány.
Szörnyen érezte magát, amiért elárulta Liz bizalmát, de mindketten veszélyben voltak, és segítségre volt szükségük.
- Komolyan mondod? Tényleg azt hiszed, hogy Max az űrből jött? -kérdezte Alex.
- Max, Isabel és Michael Guerin is. - mondta Maria.
- Á, igen. Ki más? - Alex viccelődött. - Mit szólsz Ronald McDonaldhoz? Neki van a legnagyobb lába a világon. És ne feledkezzünk meg Elvisről sem - mindenki tudja, hogy ő legalább félig idegen.
- Komolyan mondom - erősködött Maria. El kellett érnie, hogy a fiú higgyen neki. Muszáj volt. Szüksége volt valakire, aki mellette áll.
- Idegösszeomlásod van. Vagy elvonásod. Úgy érzem, mintha el kéne vinnem téged egy rehabilitációs központba vagy ilyesmi. - mondta Alex. - De tudom, hogy soha nem teszel szennyeződéseket a testedbe.
- Szóval hiszel nekem? – kérdezte meg Maria. Megszorította a fiú kezét. Ha addig kell tartania, amíg meg nem győződik róla, akkor ezt fogja tenni.
- Nem tudom. Tegyünk úgy, mintha hinnék neked, és folytassuk. - Alex elengedte a kezét, és elhúzta a haját az arcából. - Tudod, nem te vagy az első, aki idegenekről mesél nekem. Apa egyik barátja a légierő pilótája, és azt állítja, hogy látott egy UFO-t. És ő egy igazi katona.
Hajlandó volt meghallgatni. Ez olyan megnyugtató volt, mint egy jó adag cédrusolaj. Maria nem sietett, és a lehető legnyugodtabban, a lehető legtöbb részletet elmesélte neki az egész történetet. Alex nem szakította félbe kérdésekkel. Csak arra koncentrált, amit a lány mondott, zöld szemét a lány arcára szegezve.
- Miután eljöttem Max házából, felhívtalak, és egyenesen idejöttem - zárta Maria.
- Tudod, milyen más képességeik vannak - a gyógyításon kívül? - kérdezte Alex.
Maria megrázta a fejét.
- Valenti és Elswan DuPriss is azt mondta, hogy a gyógyítás és a gyilkolás ereje együtt jár, de nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem.
- Ha biztosan tudnám, hogy milyen erejük van, azt mondanám, hogy próbáljunk meg beszélni velük. Úgy hangzik, mintha mindannyian félnétek - mondta Alex. - De éppen ez a probléma. Félelem és ijedtség plusz valószínűleg halálos képességek, amelyek ellen nem tudunk harcolni - ez nem egy boldog kombináció.
- Valenti az, aki rendelkezik a szükséges információkkal. Ő többet tud az idegenekről, mint bárki más. - mondta Maria. Megpillantotta az összes kis idegen arcot az asztallapon, és eltakarta őket a táskájával. - El kell mennünk Valentihoz. Ő az egyetlen, aki meg tud védeni minket.
***
Isabel úgy gondolta, hogy ez volt a megfelelő hely. A barlang bejáratát szinte lehetetlen volt megtalálni, ha az ember nem tudta, hol van. Nem egy sziklafal oldalában volt, vagy ilyesmi - inkább csak egy repedés volt a sivatag talajában.
Igen, Valenti semmiképpen sem tudhatott a barlangról. Ha bárki is tudott volna róla, akkor most valószínűleg egy formaldehiddel teli üvegben lebegne valahol. Megborzongott a kép láttán, ami az elméjébe villant.
"De pontosan ez történt volna" - mondta magának. - Ha valaki megtalálta volna a sejtjeinket, amíg az inkubátorokban voltunk, kirángattak volna onnan, és megöltek volna minket, mielőtt esélyünk lett volna élni."
Isabel kiszúrta Michael hálózsákját a hátsó sarokban. Felvette, és a vállára tekerte. Majdnem olyan volt, mintha Michael karjaiba zárta volna - a vastag anyag meleg volt, és olyan illata volt, mint neki.
Azt kívánta, bárcsak Michael most itt lenne. Könnyű volt biztonságban érezni magát, ha Michael a közelében volt. Emellett ki kellett találniuk, mit tegyenek Valenti ellen - és mindenképpen Max és az emberek nélkül kellett megtervezniük a terveiket. Max teljesen értéktelen volt. Liz annyira elfordította a fejét, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Tényleg azt hitte, hogy megbízhat benne.
"Beszélek Michaellel, amint hazaérek" - döntött Isabel. De még nem tudott visszamenni. Valenti valahol odakint volt. És ez volt az egyetlen hely, ahol teljesen biztos volt benne, hogy nem találja meg.
"Nem tudja, hogy Max az, aki meggyógyította Lizt - emlékeztette magát Isabel. - És ha ő nem tud Maxről, akkor rólam sem tud. Eddig semmi rossz nem történt. Valenti nem tud semmit."
De ő maga nem igazán hitt ebben. Mindig is az volt az érzése, hogy Valenti egyre közelebb kerül az igazság kiderítéséhez, ahhoz, hogy megtalálja őt. Amikor kislány volt, minden éjjel róla álmodott. Csakhogy az álmában farkas volt, farkas és Valenti seriff egyszerre. Az álomban mindig vadászott rá, szimatolt és morgott, és egyre közelebb és közelebb került a rejtekhelyéhez.
Isabel leült, és a hűvös mészkőfalnak támaszkodott. Talán ide is beköltözhetne. A barlang körülbelül háromszor akkora volt, mint a hálószobája. Egy hordozható CD-lejátszó, néhány párna, a sminkes fiókja - nem is lenne olyan rossz. Fojtottan felköhintett. Stacey imádná ezt. Isabel Evans egy barlangban él.
Nem hagyta volna, hogy Valenti ezt tegye vele. Nem akart élete végéig bujkálni előle - csak ma este. Isabel azt kívánta, bárcsak becsukhatná a szemét, és órákra elaludhatna, ahogy az emberek teszik. Egyszerűen csak ki akart merülni egy időre. De nem tudott. Még nem volt itt az ideje aludni, és a teste egyszerűen nem akart kikapcsolni a megfelelő pillanatig.
Isabel felsóhajtott, aztán odanyúlt, és kihúzta a kincsesládát a falba vájt üregből. Régen nézegette már azokat a tárgyakat, amelyeket Maxszel és Michaellel együtt találtak a sivatagban. Talán segítenének elterelni a figyelmét Valentiről.
Kinyitotta az ütött-kopott faláda fedelét, és kihúzta belőle a műanyagszerű anyagból készült kis négyzetet. Végigsimította ujjaival a lila jeleket. Órákig próbálta megfejteni őket. Soha nem mondta el Maxnek és Michaelnek, de titkon azt remélte, hogy az anyja az, aki írta ezeket a kis jeleket.
Isabel már nem gondolt az igazi anyjára, vagy legalábbis igyekezett nem gondolni rá. Néhány évvel ezelőtt kikölcsönözte a Roswell Incidens földönkívüliek boncolását tartalmazó kazettát. Csak néhány percet tudott megnézni. A fémasztalokon fekvő kis test látványától rosszul lett - még mielőtt az orvosok elvégezték volna az első bemetszést.
Max és Michael folyton azt mondogatták neki, hogy az egész felvétel lehet, hogy hamisítvány. Nem tudták, hogy néznek ki az igazi szüleik. Még abban sem voltak biztosak, hogy ők maguk hogy néznek ki. Talán az emberi testük csak egyfajta gyakorlati alkalmazkodás volt a földi élethez. Talán a saját bolygójukon teljesen másképp néznének ki.
Isabelnek mindegy volt, hogy a felvétel hamis-e vagy sem. Attól az éjszakától kezdve, valahányszor az igazi anyjára gondolt, ez a kép töltötte ki az elméjét, és minden mást elnyomott.
Isabel vállai remegni kezdtek, és csuklásszerű zokogás tört ki belőle.
˝Ez fog velem is történni, ha Valenti ránk talál.˝
Szinte érezte maga alatt a hideg fémet, a kés vágását.
Olyan mélyre tolta magát a barlang sarkába, amennyire csak tudta. A térdét a mellkasához húzta, és szorosan maga köré gyűrte a hálózsákot. "Itt biztonságban vagy" - suttogta. De nem tudta megállítani, hogy egy újabb zokogás ne törjön rá.
Kaparászó hangot hallott. Felkapta a fejét, és meglátott egy pár hosszú, farmerbe öltözött lábat, amelyek átcsúsztak a barlang bejáratán. Egy pillanattal később Michael leugrott a barlang padlójára.
-Hé, Izzy gyík - mondta.
Michael hosszú léptekkel átkelt a barlangon, és átkarolta a lányt. Előre-hátra ringatta a lányt, szorosan a mellkasához szorítva.
Isabel belekapaszkodott. Végre biztonságban érezte magát. Biztonságban... és egy kicsit zavarban.
- Én - sajnálom - dadogta. - Nem tudom abbahagyni a sírást.
- Láttalak már sírni - mondta neki. A kezével végigsimított a hátán, megnyugtatta az érintésével. - Ennél jobban sírtál akkor, amikor lehúztam a babádat a vécén.
- Teljesen eláztatom az ingedet.
- Utálod ezt az inget. - Michael a kopott flanel inge sarkával letörölte a könnyeket Isabel arcáról. - Még az orrodat is ráfújhatod, ha akarod. Ennyire érdekel.
- Nem, köszönöm.- Isabel elővett egy papírzsebkendőt a táskájából, és megtörölte az orrát. Aztán elővette a kis tükrét, hogy megnézze az arcát. A bőre vörösnek és foltosnak tűnt. Felrakott egy kis púdert.
- Jobban érzed magad? - kérdezte Michael.
- Hülyén érzem magam.
- Ne aggódj emiatt.- Nagy kezével gyengéden kisimította a lány haját az arcából. - Csináltál már sokkal ostobább dolgokat is.
Isabel megütötte a vállát. - Köszönöm.
Michael bólintott. - Menjünk innen. Max biztos kiakadt.
-Megérdemli. Nem maradhatnánk itt éjszakára?- Isabel nem gondolta, hogy készen áll elhagyni a barlangot, még Michaellel együtt sem.
-Csak egy hálózsák van - és az az enyém. Gyerünk, gyerünk! Ha akarod, nálad alszom ma éjjel.
- Az ajtóm előtt fogsz aludni, mint egy nagy házőrző?
Rámosolygott Michaelre. Jó, ha csak úgy normális vagy. Ő már gyerekkora óta gyakorolta rajta a flörtölést.
- Igazából a kanapéra gondoltam - mondta Michael. - De talán ki tudunk találni valamit. Készen állsz, hogy lenyírd a füvet a kertemben?
- Ő…
Feltápászkodott, és kinyújtotta a kezét Isabel felé.
A lány hagyta, hogy a férfi felhúzza, és végig vezesse a barlangon. Felmászott a sziklára, amelyen a barlang szájához vezet. Aztán tétovázott.
- Valahol odakint van.
- Nem fog bántani. Ha megpróbálja, velem kell megküzdenie. - ígérte Michael.
Isabel rájött, hogy valamikor úgyis el kell hagynia a barlangot, és sokkal jobb, ha ezt Michael jelenlétében teszi.
- Menjünk.
Isabel kimászott a barlangból. Michael egy másodperccel később követte. Megkezdték a hosszú sétát vissza a dzsiphez, majd Isabel visszahúzta a ponyvát, amit álcázásként használtak. Az autót elővigyázatosságból mindig távol hagyták a barlangtól. A lány átadta Michaelnek a kulcsokat, és beugrott az anyósülésre.
- Te vezetsz, oké? - kérdezte. Most egyszerűen nem tudott megbirkózni a feladattal.
- Természetesen. - Michael beült a volán mögé, és elkezdett kitolatni a dzsippel a sziklapárkány alól, ahová elrejtették. Isabel hallotta, ahogy a mesquite bokrok ropognak a kerekek alatt, ahogy az autópálya felé tartanak.
- Hogy kerültél ide egyáltalán? - kérdezte.
- Nyomokat követve.
- Hagyunk-e nyomokat magunk után? - kérdezte a lány. Korábban soha nem gondolt erre. Hagytak-e nyomot, ami elvezethette Valentit a barlanghoz?
- A talaj itt túl száraz. - Michael válaszolt. - Tudod, hogy Valenti is csak ember. Úgy teszel, mintha valamiféle természetfeletti képességgel rendelkezne. Ha túl közel kerül, kiiktatjuk.
Isabel Michaelre meredt. Nem viccelt.
- Mi van Lizzel és Mariával?
Michael egy másodpercig hallgatott.
- Szerintem Maxnek igaza van Lizzel kapcsolatban. Ha fel akart volna adni minket Valentinek, akkor tette volna meg, amikor a férfi megmutatta neki a tenyérlenyomatokat a fickó testén. De Maria... Nem hiszem, hogy bántani akar bárkit is, de fél. És ez kiszámíthatatlanná teszi őt.
- Gyakorlatilag bevallotta, hogy el fog menni Valentihez. - Isabel emlékeztette őt.
- Biztos vagyok benne, hogy Liz elboldogul Mariával. - Mondta Michael az autópályára hajtva. - De ha nem tud...
Egy átható sziréna szakította félbe a beszédét. Isabel tekintete a visszapillantó tükörre siklott. Meglátta a seriff autójának villogó kék fényeit, és a szíve majd kiugrott a bordái közül.
- Valenti az.
Tudta, hogy a férfi ott van. Tudta, hogy követni fogja.
Michael az út szélére kanyarodott.
- Ne állj félre. Elment az eszed? - Isabel felkiáltott.
Michael megfogta a lány kezét. És szorosan összeszorította.
- Biztos gyorsan hajtottam. Össze kell szedned magad. Ne hagyd, hogy lássa, mennyire félsz.
Isabel megfeszült, amikor Valenti csizmájának sarka egyre hangosabban csattogott az úton. Nem tudta rászánni magát, hogy ránézzen, amikor a seriff megállt a dzsip vezető oldalán.
- Kérem, szálljanak ki a kocsiból. - Mondta Valenti halk, egyenletes hangon. - Mindketten.
Nagyon szépen köszönöm!
VálaszTörlés