Afiri Ház, Bronx, New York
2006. november 19., vasárnap
„Elég volt. Miért nem akar engem szeretni?”
Az egész azzal a furcsa külsejű férfival kezdődött, aki nagyon hasonlított Cal bácsira. Azt mondta, hogy ő egy Kaszás, és az a dolga, hogy felkészítse őt a túlvilágra. De ez tévedés volt. A holtak világába menni azt jelentette, hogy mindennek vége, azt jelentette, hogy meghalt, és ő ezt egyszerűen nem engedhette meg magának - azok után, amin keresztülment, meghalni és elmenni őrültség volt!
És ő visszautasította. Kizárt dolog, hogy utána ment volna, még akkor is, ha pontosan úgy nézett ki, mint Cal bácsi, aki mindig kedves volt hozzá, aki - az egyetlenként - tartotta vele a kapcsolatot, amikor elvonóra ment, és mindenki hátat fordított neki; a szemetek, de Cal vele volt, és ő teljes szívéből bízott benne.
Nem ment vele. Makacsul visszautasította. Ezután egyszerűen nem tudott elmenni, nem akart elmenni. NemNemNemNemNemNemNem...
A Kaszás, aki úgy nézett ki, mint Cal bácsi, megpróbálta meggyőzni arról, hogy ostobaságot csinál, hogy nincs mit tennie, hogy lehetetlen, hogy bármin is változtasson, de ő nem volt hajlandó elhinni, nem volt hajlandó elfogadni, még csak meg sem hallgatni. Nem halt meg!
NemNemNemNemNemNemNem...
„Elég volt. Miért nem akar engem szeretni?”
Soha nem kért sokat. Ha hibázott, elismerte és maga javította ki a hibáit. Annyira meggyógyult, amennyire csak lehetett. Nem ivott alkoholt. Ennyi volt, vége, nem volt több csepp. Szóval nem lehetett, nem lehet, nem lehet, nem lehet, nem lehet, nem lehet, nem lehet, hogy így kelljen meghalnia. Valamit tenni kellett ellene.
Eleinte csak várt, remélve, hogy a dolgok valahogy majd maguktól rendeződnek.
Nem nyugodott meg.
Manfred minden reggel munkába indult, hétvégén a „Parkolj hátul”-ban játszott a zenekarával, majd hazajött. Minden alkalommal, amikor hazajött, ezek a remények szertefoszlottak. Aztán megunta. Egy idő után már nem bírta tovább. Hogy is tehette volna? Hogy várhatta el, hogy csak üljön ott és tűrje, csak üljön ott, csak legyen ott, csak létezzen, ne éljen, de ne is legyen igazán halott, csak lebegjen, miközben az élet nélküle megy tovább, és senkit sem érdekel! Végül bekattant.
Most, amikor a Scottso koncertek véget értek, ő is ott volt. Újra és újra, valahányszor visszajött az istenverte „Parkolj hátul”-ból, reménykedett, imádkozott, könyörgött, könyörgött, de semmi, semmi, semmi!
Szörnyű volt, rémálomszerű, rosszabb, mint bármi más a világon, rosszabb, mint a halál, bár nem értette, hogy lehet bármi rosszabb a halálnál. Hallgatnia kellett volna a Kaszásra, ahogy egykor Cal bácsira hallgatott, aki annyira hasonlított rá... vagy volt más út? Most már nem tudta, nem aggódott emiatt, csak azt akarta, hogy végre vége legyen, és kész, és kész!
Aztán rosszabb lett.
Tegnap idegenek jöttek a házhoz, két ismeretlen férfi, és rálőttek! Úgy érezte, hogy ez a legrosszabb dolog a világon, rosszabb, mint a halál, rosszabb, mint az elvonó, rosszabb, rosszabb, mint a kagylóallergia, rosszabb, mint minden. Fizetni fognak. Igen, igen, meg fog fizetni, nem, megkapja, amit akar, és akkor mindenki megtudja az igazságot!
Amint észhez tért.
Ez tényleg furcsa érzés. Meglátta azokat a fickókat, akik lelőtték, és aztán...
Semmi.
Üresség.
Nem volt többé kapcsolat az otthonnal, nem volt kapcsolat semmivel, nem volt hallás, látás, érintés... Általában nem volt sok minden, de volt valami, volt tudatossága. Volt öntudat, nem igaz? Hogyan beszélhetett volna hozzá Cal bácsi Kaszás bácsi, ha nem érti? De a lövés után minden eltűnt.
Vissza kell mennem. Újra el fognak jönni - érezte. Nem sokat érzett, de ez biztos volt. El fognak jönni. El fognak jönni. Meg kell jelennie, mielőtt újra lőni kezdenek. Ezért megpróbált koncentrálni.
Kihívás volt: mindig nehéz volt koncentrálnia, még akkor is, amikor még élt, és minél több idő telt el a halála óta, annál nehezebbé vált. Fogalma sem volt, hogy mit dobtak rá a fickók, de az anyag halálos volt. Valamiféle méreg? Mi volt a lényeg? Már halott volt. A golyók amúgy is szokatlanok voltak. Vagy sörétet? Vagy mit lőnek azok a fegyverek? Ő, egy Morris Park-i lány semmit sem tudott a fegyverekről, csak azt, hogy a fegyvereket cowboykalapos fickók hordják a régi filmekből.
Cal bácsi mindig régi filmeket mutatott neki: minden szombaton ő vigyázott rá, amikor a szülei valahol máshol voltak. Cal bácsi gondoskodott róla, és megmutatta neki kedvenc régi filmjeit: Kedves Clementine, Crash Jane, Rio Bravo, A jó, a rossz, a csúf, A csodálatos hetes, Egy maréknyi dollár, Megbocsáthatatlan, Tombstone: A vadnyugat legendája. Az összes srác vicces kalapot viselt, a lányok pedig fodros ruhába öltöztek. Mindegyikük annyira király volt, annyira szerette őket.
El fognak jönni.
„Elég volt. Miért nem akar engem szeretni?”
Összeszedte az erejét, és szó szerint összeszedte magát, amikor az idegenek a küszöbre léptek. Látta őket, de beszélni nem tudott. Amit rá lőttek, lehetetlenné tette, hogy beszéljen, de látott, a fenébe is, és figyelte, ahogy belépnek - az egyik bozontos és magas, a másik alacsonyabb és rövid hajú. Mindketten vékony, sötét karkötőt, és mint minden modern fiatal, bő ruhát viseltek. A francba. Amikor húszéves volt, tudott egy-két dolgot az igazán menő ruhákról, ellentétben ezekkel a poszt-grunge lúzerekkel.
Meg fogja mutatni nekik. Ő majd ad nekik egy műsort.
A Manfrédet és a gyerekeit ábrázoló hülye fotóra koncentrált - amennyire csak tudott -, amelyen a férfi ostobán mosolygott, az utódai pedig úgy néztek ki, mintha szívesebben lennének máshol, mint az apukájukkal. Miért volt szüksége Manfrédnek erre a fotóra? Nem ő nevelte fel őket, nem törődött velük, akkor miért?
A kép elrepült a kerettel együtt, és ráesett a bozontos hajú... legalábbis esett volna, de meghallotta, és a reflexei olyanok voltak, mint egy zsoldosé - egy pillanat alatt megvédte magát az alkarjával. Nem volt jó móka.
- Haver, úgy látszik, kiakadt rád - mondta a másik.
És a magas válaszolt: - Szerintem mindenkire mérges.
Újra megpróbálta. Bántani akarta őket azért, amit vele tettek.
- Roxy, ott vagy? - kiáltotta hirtelen a magas. - Nem fogunk bántani.
„Honnan tudjátok a nevemet?”
„És igen, persze, hogy nem fogtok bántani. Hogy mondhatod ezt őszinte arccal, amikor épp tegnap lőttél le?”
- Talán fogunk - mondta az alacsonyabbik -, ha folyton képeket dobálsz a fejünkre. Nézd, ez a ház egy barátunké, és...
A lány nem is figyelt a férfira, mert elfoglalt volt azzal, hogy a Fillmore East plakátjára koncentráljon a fémkeretben. Végül elérte, hogy az elszabaduljon a falról, és tarkón találta az alacsonyat.. A magas férfi felsegítette a másikat, az pedig a tenyerét a sebesült helyre szorította.
- Oké... ó... ó...
- Ember, jól vagy?
- Nem, nem vagyok kibaszottul jól, valami szellemszuka épp most ütött tarkón egy felbecsülhetetlen értékű koncertplakáttal!
Aztán, mivel nem tudta visszafogni magát, kitört belőle a nevetés. Hosszan, erősen és hangosan nevetett. Ez még viccesebb volt, mint amikor a kisöccse úgy döntött, hogy ragasztót szippant, és azt hitte, hogy a ragasztót valóban az orrlyukain keresztül szívja be, mint a kokaint. Úgy nevetett, hogy a falak megremegtek.
Mindkét idegen felemelte a puskáját, és hirtelen abbahagyta a nevetést. Nem tudott még egyszer szembenézni ezzel, még nem. Erre egyáltalán nem volt felkészülve. Aztán egyszerűen elsétált, ahogy mindig is tette. Várni fog, türelmes lesz, ahogyan azt a kezelésen tanították neki, és aztán megmutatja, hogy mire képes. Mikor? A hét napjai most már semmit sem jelentettek számára, de egyszerűen tudta - tudta, hogy a Scottso mikor fog fellépni a „Parkolj hátul”-ban. Várni fog.
„Elég volt. Miért nem akar engem szeretni?”
Dean az EMF-re nézett, és megrázta a fejét.
- Üres. Nevetett és elindult.
Sam letette a fegyvert.
- Furcsa.
- Igen, és még csak nem is támadott ránk rendesen, a két kisebb próbálkozást kivéve.
Sam bólintott.
- Igen. Talán még mindig lábadozik a lövés után.
A só mindig másképp működött: egyes szellemek csak néhány percre tűntek el
másokat végleg szétszaggatott a kősó, bár ez elég ritka volt.
- Úgy tűnik, elment - összegezte Dean. - Mondjuk meg Manfrédnek, hogy tiszta a levegő.
- Oké - sóhajtott Sam. - Aztán holnap kutatok egy kicsit az interneten, kedden pedig könyvtárba megyek, és megpróbálok előásni valamit a házról. Úgy értem, azt hittük, hogy Roxy az, már csak a Kingsrawn póló miatt is...
- Queensryche. - morogta Dean.
- Mindegy - Sam majdnem elnevette magát, mert szándékosan kiforgatta a banda nevét, hogy bosszantsa a bátyját. - Mi van, ha van itt egy másik szellem is?
Dean gyanakodva nézett rá.
- És ez a másik szellem történetesen pont úgy néz ki, mint a Scottso tagjainak volt barátnője, aki lángol a Queensryche iránti szerelemtől?
Samnek lassítania kellett.
- Igen, ez túlzás, de nem mintha a zenekar annyira közlékeny lenne. És nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem tudom megmondani, hogy reagált-e arra, hogy a nevén szólítottuk.
- Én sem. Rendben, nézzük a te dolgod. Mi a helyzet Poe-val?
Sam megvonta a vállát.
- Keresem tovább Arthur Gordon Pymet. Holnap - vagy azt hiszem, hétfőn, mivel holnap vasárnap van - telefonálok párat, és megpróbálom, kiderítem, hogy kié az oldal szervere - ütötte meg őt. - Ó, McBain nem azt mondta, hogy az eltűnt személyekkel foglalkozik?
- De igen! - Dean megfeszült.
- Kérjük meg, hogy keresse Roxyt.
- Ne rángassuk bele, Sammy.
Sam felsóhajtott.
- Ugyan már, Dean, ő megbízható. Nem tartóztatott le minket, és különben is, ismeri Ballardot.
- Mi köze van ennek a...
- Ha nem lett volna Ballard, mindketten a börtönben rohadnánk, tudod. Segített megtalálni a holttestet, lelőtte a saját társát, és elengedett minket. Megbíztunk benne, ami azt jelenti, hogy bízhatunk McBainben is. Ráadásul ő az eltűnt személyek ügynöke, és ez azt jelenti, hogy anélkül ellenőrizhetjük az eltűnt személyeket, hogy ki kellene találnunk valamit.
Dean még mindig morgolódott, így Sam kompromisszumot kötött vele.
- Nézd, hétfőn úgyis szükségünk lesz a segítségére, úgyhogy akkor kérdezzük meg őt.
Dean a homlokát ráncolta.
- Miért hétfőn?
- Még két helyszín van hátra ahhoz, hogy Samuels pecsétje teljes legyen, de nem tudjuk, hogy a kettő közül melyik lesz az. Apa jegyzetei nem írták, hogy a pontokat milyen sorrendben kell megrajzolni. Szóval, hacsak nem akarod, hogy én az egyiket, te pedig a másikat, mert ha szét akarsz válni...
Dean intett a kezével.
- Jól van! Hadd menjen az egyik helyre, aztán majd kérdezünk Roxyról. Boldog vagy?
- Minden képzeletet felülmúlóan izgatott - dúdolta Sam.
- Hé, srácok, bejöhetek már? Szétfagy a seggem itt kint!
A fiatalabb Winchester az ajtó felé fordult. Ma sokkal hidegebb volt, mint tegnap, és semmi ok nem volt arra, hogy Manfred a saját lakásán kívül tartózkodjon.
- Tiszta a levegő! - kiáltott ki Sam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése