Liz a parkolóban állt, és az iskolát bámulta. Úgy érezte, mintha felkapta volna egy tornádó, kegyetlenül felkorbácsolta volna, majd pontosan ugyanoda tette volna vissza, ahonnan elindult.
El sem hitte, hogy még csak ebédidő van. Alig két órája még egy történelem dolgozat miatt aggódott. Elindult az udvar felé, majd élesen jobbra fordult, és a főépület felé vette az irányt. Szüksége volt egy csendes helyre, ahol leülhet egyedül, és gondolkodhat. Gondolkodni azon, hogy mit fog csinálni. Max titkának megőrzése valószínűleg az életét mentette meg.
De ha Max embereket ölt... Ezek a szavak egyszerűen nem illettek össze - Max és a gyilkolás -, de Liz kényszerítette magát, hogy folytassa a gondolatot. Ha Max embereket ölt, Liznek mindent meg kellett tennie, hogy megállítsa. Ami azt jelentette, hogy fel kell jelentenie őt Valentinek.
Liz belépett a kétszárnyú ajtón, és elindult felfelé a lépcsőn.
A biolaborba ment. Talán segít neki tisztán és elfogulatlanul gondolkodni, mint tudós. Bármilyen döntést is hoz, annak életveszélyes következményei lehetnek.
Ahogy közeledett a laborhoz, Liz mozgást hallott odabent. A fenébe is, nagyon szeretett volna egyedül lenni. Ki fedezte fel a kedvenc rejtekhelyét? Bekukucskált.
A laboratóriumi berendezés mögötti egyik magas széken ült Max.
Liz hátralépett egy lépést, és a falnak támaszkodott. "Maria valószínűleg az univerzum jelének nevezné" – gondolta. De mit jelenthet ez?
Annyira szerette volna elhinni, hogy Maxben megbízhat. De a fiú ennyi éven át titkolózott előtte, és a lány még csak nem is gyanakodott. Egy hatalmas titkot. És ő soha nem is sejtette. Mi van, ha még mindig titkolózott előtte? Mi van, ha minden, amit a házában mondott neki, hazugság volt - csak más hazugságok? Mi van, ha az emberek olyanok voltak neki, mint a húsdarabok? Mi van, ha egy ember megölése olyan volt, mintha hamburgert ennél vagy ilyesmi?
- Minden rendben lesz - hallotta, ahogy Max halkan mondja.
Várjunk csak. Tudta, hogy a lány odakint van? Hazudott arról, hogy képes volt olvasni a gondolataiban?
- Tudom, hogy nem érzed jól magad, de rendbe foglak hozni.
Talán valaki volt vele a szobában, és ő nem vette észre.
Liz ismét az ajtóhoz lépett. Látta, hogy Max az egérketrec mellett guggol. Kinyitotta a ketrec ajtaját, és óvatosan kivette Fredet, a kis fehér egeret.
- Minden rendben lesz - motyogta megnyugtatóan.
Összekulcsolt kezét a mellkasához emelte, és magához szorította az egeret. Liz a szoba túlsó végéből is látta Max sokkolóan kék szemét. Egy pillanattal később visszatette Fredet a ketrecébe. Az egér nyikorogva felugrott a forgókerékre, és futni kezdett.
Liz érezte, hogy könnyek szúrják a szemét. Ez volt az egyik legédesebb dolog, amit valaha látott. És Max nem tudta, hogy bárki is nézi. Nem próbált senkit sem becsapni. Nem próbálta becsapni Lizt, hogy megtartsa a titkát - azt sem tudta, hogy Liz ott van.
"Veszélybe sodorta magát, amikor meggyógyított engem" - emlékeztette magát Liz. - "Hagyhatott volna meghalni. De az nem Max lett volna. Nem az az édes, csodálatos srác lenne, aki harmadik óta a barátja volt.
Max semmiképpen sem lehetett gyilkos. Kizárt dolog
Max becsukta a ketrec ajtaját, és bereteszelte.
- Nem kell megköszönnöd - mondta Frednek. - Majd küldök egy számlát.
Halk zizegést hallott maga mögött, és amikor megfordult, meglátta Lizt aki az ajtóban állt. Az auráját szürkeség övezte. Gyakorlatilag érezte, hogy a hideg hullámai jönnek a lányból. Valami nem stimmelt.
- Mi történt? - kérdezte Max.
- Beszélnem kell veled, de nem itt - mondta Liz.
- A kocsiban is megtehetjük. Jól vagy?
- Igen. Menjünk. Hamarosan megszólal a csengő.
Max felkapta a hátizsákját, és kivezette a kocsijához.
- Szeretnél megállni fánkért? - kérdezte, amikor beültek. - Michael mindig oda megy, ha nem bírja az órát.
Liz arca kissé elsápadt.
- Nem, nem akarok olyan helyre menni, ahol ételszag van.
- Rendben. - Max kihajtott a parkolóból. - Elmehetünk a madárrezervátumba. A Bitter Lakes csak húsz percnyire van innen. Voltam már ott apámmal. Mindig azt mondja, hogy előző életében madár volt.
Max útközben millió kérdést akart feltenni Liznek, de a lány túl zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy beszéljen.
Amikor megérkeztek, átnyúlt Lizen, és kinyitotta a kesztyűtartót. Addig kotorászott benne, amíg egy csomag szikkadt sós kekszet nem talált.
- Ezek olyan régiek, hogy már nem igazán minősülnek ételnek. Megetethetjük a kacsákat, amíg te elmondod... bármit is akarsz mondani nekem - Max mindig is könnyebbnek találta, ha úgy tudott beszélgetni, hogy közben valami mást is csinált.
Liz elvette a kekszet, és kimászott a kocsiból. Max követte őt a tó széléhez.
- Szóval - mondta.
- Szóval - ismételte meg. - Szóval, Max, rájöttem valami nagyon fontos dologra. Valamit, amit tudnod kell. Próbáltam kitalálni valami jó módot, hogy közöljem veled, de nincs jó mód.
Egy kekszet dobott a tóba, és a három kacsa harcolni kezdett érte, kvákogva és szárnycsapkodva.
- Valenti seriff a Tiszta lap projekt nevű szervezet tagja, amely idegenek felkutatásával foglalkozik. Nem tudom, hogy pontosan mit csinál, amikor megtalálja őket, de mivel szerinte az idegenek veszélyt jelentenek az emberekre, bármit is tesz, az rossz.
Liz mély levegőt vett, és végre találkozott Max tekintetével mikor felnézett rá.
Max úgy érezte, mintha a lány épp most lőtte volna le. Leguggolt a nedves földre a tó szélén. A lábai gyengének és csont nélkülinek tűntek. Max, Isabel és Michael órákig beszélgettek azokról az emberekről, arról, hogy mit tennének, ha valaha is felfedeznék az idegeneket. De most már egészen más érzés volt, hogy valódi szervezetként, valódi névvel működtek. És egyikük nagyon közel van ahhoz, hogy megtalálja Maxet, a húgát és a legjobb barátját.
Liz helyet foglalt mellette.
- Jól vagy?
- Valenti tudja rólam az igazságot? - Max fojtott hangon kérdezte.
- Nem. Kyle mesélt neki az ezüstös jelekről a hasamon. Valenti azt mondja, tudja, hogy egy idegen csinálta őket. De én nem mondtam neki semmit. - válaszolta Liz. Kyle látta Liz hasát? Max féltékenységet érzett. Azt mondta magának, hogy lépjen túl rajta. Most határozottan nem volt itt az ideje.
- Van még más is. Valenti elvitt a hullaházba, megmutatta egy férfi holttestét, akinek a mellkasán ugyanazok az ezüstlenyomatok voltak, és azt mondta... hogy ugyanaz az idegen ölte meg azt az embert, aki engem meggyógyított.
- Én nem... - kezdte Max, és Liz végigsimított a karján. Max a csontjaiig érezte a lány könnyed érintését.
- Tudom, hogy nem te voltál - mondta. - Soha nem ölnél meg senkit.
Az aurájában nyoma sem volt a csalásnak. Teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Tudta az igazságot róla, azt az igazságot, amiről azt hitte, hogy soha egyetlen ember előtt sem fedheti fel, és mégis bízott benne.
Hirtelen eszébe jutott, amit Liz mondott.
- Valenti elvitt a hullaházba? Ez szadista. Ha ezt tenné velem, azt hinném, hogy az egyik szülőmet meggyilkolták, vagy ilyesmi.
- Pontosan ezt gondoltam én is. Azt akarta, hogy ezt gondoljam. - sóhajtott Liz. - Azt hiszem, azt hitte, hogy elveszítem a fejem, és mindent elmondok neki.
Max nem hitte el, hogy képes volt ezt véghez vinni.
- Az a férfi, akit mutatott neked, az a fickó lehetett, akit a plázában próbáltam meggyógyítani. Szívrohamot kapott. Megpróbáltam megmenteni, újraéleszteni, de elkéstem.
Liz bólintott.
- A kézlenyomatok hasonlóak voltak a tiédhez.
- Honnan tudtad... honnan tudtad, hogy nem én öltem meg?
Ennyi bizonyíték mellett, hogy hihetett még mindig benne? Max azt hitte, hogy ilyen bizalmat és hűséget csak Isabel és Michael részéről találhat. Soha nem gondolta volna, hogy ez egy kívülállótól származhat.
Liz tekintette találkozott a fiúéval, és a fiú úgy vélte, könnyeket lát a szemében.
- Nem voltam benne biztos - ismerte be. - Én... azt hittem, hogy te tetted. Sajnálom, Max. Olyan sok minden történt, olyan gyorsan... Nagyon sajnálom.
- Semmi baj. Minden rendben. - Max szerette volna a karjába zárni és megvigasztalni. De nem volt benne biztos, hogy ez vigasztalás lenne. Csak azért, mert a lány nem tartotta gyilkosnak, még nem akarta, hogy megérintse.
- Mi győzött meg? - kérdezte.
Liz felhorkant a nevetéstől.
- Egy egér. Láttam, hogy meggyógyítottad Fredet a laborban. És rájöttem, hogy aki ennyire törődik egy kisegér életével, az nem lehet gyilkos.
A lány arckifejezése komolyra fordult.
- Nem kellett volna az egeret is bizonyítékként használnom, Max. Több száz jótettet láttam tőled az évek során. Mindig tudod, ha valakinek fájdalmai vannak, és mindig próbálsz segíteni. Te vagy a legjobb srác, akit ismerek, őszintén.
Max úgy érezte, mintha valaki benyúlt volna a mellkasába, és összeszorította volna a szívét. Soha nem gondolta volna, hogy Liz gondol rá, amikor éppen nem valamelyik laboratóriumi kísérletükön dolgoztak. De észrevett rajta dolgokat, és törődött vele. Látta a szemében, hallotta a hangjában.
Felkapott egy marék kekszet, és a tóba dobta, nem tudta, mit mondjon.
- Emlékszel valamire a balesetről? - kérdezte Liz. - Tudom, hogy kiakadtam, amikor korábban beszélni akartál velem erről, de most már hajlandó vagyok meghallgatni, ha el akarod mondani.
- Nem. Még meg sem születtem - valószínűleg ezért maradtam életben. Valamiféle inkubátorban voltam, amikor a hajó lezuhant. - Max felkapott egy botot, és elkezdett egy sor lyukat szúrni a földbe. - Az első emlékem az, hogy kiszabadultam az inkubátorkapszulából, és egy nagy barlangban voltam. Körülbelül hétéves lehettem - legalábbis ennyi idősnek gondoltak a szociális gondozók, pedig már nagyon-nagyon régóta a kabinban voltam.
Liz felkapott egy másik botot, és elkezdett szirmokat és szárakat rajzolni a Max által készített lyukakra, virágokká alakítva őket.
Megrázta a fejét.
- Biztos nagyon megijedtél. Mi történt veled? Hogy jutottál ki a sivatagból egyedül?
- Nem voltam egyedül. - Max habozott. Annyi éven át nem beszélt erről. Ő volt az, aki megeskette Isabelt és Michaelt, hogy soha senkinek egy szót sem szólnak a múltjukról. De Liz mindent megtett érte, és megérdemelte a teljes igazságot. Nem csak róla - mindannyiukról.
- Isabel velem volt - osztoztunk a fülkén. - mondta Max.
Liz bólintott.
-Kíváncsi voltam erre is, tudod, mert ő a húgod.
- Kiválasztottunk egy irányt és elindultunk. Szerencsénk volt. Éppen akkor értünk az autópályára, amikor Mr. és Mrs. Evans visszahajtott a városba. Felvettek és hazavittek minket, és ott is maradtunk.
- Nem tudom, miért küzdöttek olyan keményen azért, hogy megtartsanak minket. Két gyerek, akik nem beszéltek angolul, akik nem beszéltek semmilyen nyelven. Gyerekek, akik nem tudták, hogyan kell használni a fogkefét vagy a WC-t. Gyerekek, akiket meztelenül találtak az országút mentén kóborolni.
Max eldobta a botot. Olyan régen nem gondolt már a múltra.
- A szüleink - az örökbefogadó szüleink - csodálatosak voltak. - folytatta. - Felváltva tanítottak minket otthon, amíg készen nem álltunk arra, hogy elkezdjük a Roswell Általános Iskolát.
- Gyorsan tanulhattál. Harmadik osztályban a tanár minden kérdésére tudtad a választ. Erre még mindig emlékszem - mondta Liz.
- Még mindig emlékszel, mert annyira szeretsz versenyezni. Nem szeretted, hogy más is jó jegyeket kapott Ms. Shapirótól.- cukkolta Max. - De ez igaz. Isabel és én szinte azonnal fel tudtuk szívni az információkat. Amikor a szüleink felolvastak nekünk egy könyvet, mindig vissza tudtuk mondani az egészet, miután csak egyszer hallottuk. Azt hiszem, nagyon jó az alkalmazkodóképességünk. Azt hiszem, a rendszereink és a testünk az itt találtak alapján mintázták magukat
- Hűha. - Liz megrázta a fejét. - Gondolom, nem kell sok időt töltened a házi feladatokkal.
- Nem igazán - ismerte el Max. - De a szüleim mindig hoznak haza könyveket - egy csomó jogi könyvet, néhány orvosi könyvet meg ilyesmit. Nem hagyják, hogy lazsáljak. Lefoglalnak.
Szélesen elmosolyodott, apja állandó jóindulatú tréfálkozására gondolva. Milyen lenne az élete, ha Evansék nem találtak volna rájuk?
"Olyan lenne, mint Michael élete" - döbbent rá hirtelen.
Folyamatosan költöznének, nevelőotthonról nevelőotthonra, és sosem éreznék úgy, hogy tartoznak valahová.
- Megértetted, hogy mi voltál? - kérdezte Liz. - Úgy értem, tudta valamelyikőtök, hogy honnan jöttetek?
- Nem, legalábbis nem azonnal - mondta Max.
- El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked - sóhajtott Liz. - Hatalmas családom van ebben a városban. Mindent tudok róluk, és ők is mindent tudnak rólam. És a történet itt még nem ér véget. A szüleim lefekvés előtt mindig meséltek nekem az őseimről.
Liz a tavat bámulta.
- Tudod, a spanyolban sokkal több igealakot lehet használni a múltról, mint a jövőről beszéd közben. Azt hiszem, ez mutatja, hogy a családom számára mennyire fontos a múlt
Maxhez fordult.
- Ha megoszthatnám veled a történetemet, akkor nem éreznéd magad olyan egyedül ebben a... világban.
- Könnyebb lett, amikor iskolába mentem - folytatta Max -, mert találkoztam Michaellel, és mindketten hamar rájöttünk, hogy mi . . hasonlóak vagyunk.
Liz szemei elkerekedtek.
- Michael? Ő is egy a... Ő is ilyen?
- Kimondhatod. A-li-en - válaszolta Max. - Nem hiszem, hogy van politikailag korrekt kifejezés erre. Még azt sem tudjuk, hogy melyik bolygóról származunk, így azt sem tudjuk, hogyan nevezzük magunkat. És igen, Michael is ilyen.
Max a homlokát ráncolta. Nem akart semmit mondani Michael-ről, de valahogy maguktól jöttek ki a szavak. Úgy tűnt, semmit sem tudott eltitkolni Liz elől.
- Vannak mások is? Mint egy titkos társaság? - kérdezte Liz.
Max megdörzsölte az arcát a kezével. Tudta, hogy normális, hogy Liznek rengeteg kérdése van, de kezdte úgy érezni magát, mint valami csodabogár.
- Úgy tűnik, csak hárman vagyunk. Nem láttuk semmi jelét annak, hogy többen lennénk. Amikor idősebbek lettünk, rengeteg időt töltöttünk beszélgetéssel, és próbáltunk mindenre emlékezni, amire csak tudtunk. Mindannyiunknak voltak emlékeink egy másik helyről, egy olyan helyről, amilyet még a könyvekben sem láttunk. Szerintem az én bolygóm emberei közös emlékekkel születnek, tudod, ahogy minden embernek vannak veleszületett ösztönei.
- Azt hiszem, láttam néhányat közülük, amikor megengedted, hogy kapcsolatba lépjek veled - mondta Liz. - Láttam az eget a savaszöld felhőkkel.
- Igen, Michaelnek, Isabelnek és nekem is meg van ez az emlékünk, még akkor is, ha egyikünk sem látott még olyan felhőket, mint ezek.
Max hirtelen azon tűnődött, vajon mit láthatott még Liz a kapcsolatuk alatt.
Vajon tudta, hogy mit érez iránta? Remélte, hogy nem. Már így is elég sok megalázó beszélgetése volt Lizzel. Nem akart még egyet, amelyben a lány közölje vele, hogy barátként kedveli. Attól legszívesebben összezsugorodna és meghalna.
Megköszörülte a torkát.
- Utánanéztünk, és megtaláltuk azt a helyet, ahol Michaelt megtalálták. Aztán szereztünk egy térképet, és rajzoltunk egy kört, amely körbeölelte azt a helyet és azt a helyet, ahol a szüleink ránk találtak Isabel-el. Átkutattuk a környéket, először kerékpárral, majd a dzsipemmel. És végül rábukkantunk a barlangra. A mi barlangunkra. Amikor megláttuk a keltetőkapszulákat, nagyjából rájöttünk az igazságra magunkkal kapcsolatban. Ekkorra már mindannyian hallottuk a Roswell-i incidens történetét - így tudtuk, hogy a gubóink ezüstös anyaga megegyezik a baleset helyszínén talált törmelékek némely anyagának leírásával.
- Tudod, hogy kerültek az inkubátorok a barlangba? - kérdezte Liz.
- Beszéltünk róla. Úgy gondoljuk, hogy valamelyik szülőnknek sikerült elrejtenie a kapszulákat, mielőtt meghalt.
Max tudta, hogy a hajóban lévő idegenek súlyosan megsérültek a baleset következtében. De valaki kimászott a roncsok közül, és mindent megtett, hogy megmentse Maxet, Isabelt és Michaelt. "Bárki is volt, szeretett minket" - gondolta Max, és érezte, hogy összeszorul a torka.
- Valenti nagyjából helyesen fogalmazta meg a tényeket. Azt mondta, hogy szerinte egy idegen gyermek élte túl a balesetet " - idézte Liz. - Nem tudom, honnan tudta ezt.
Max megdöbbent. Talán az idegen, aki elmozdította őket, megpróbált visszamenni a hajóra, megpróbálta megmenteni a többieket. És talán Valenti szervezete megtalálta azt az idegent, elfogta, megkínozta, információkat szerzett tőle.
"Talán Valenti emberei bántották valamelyik szülőmet" - gondolta Max.
- Ki kell találnunk egy tervet - mondta Liz. - Valenti nem fogja feladni. A nyomodra fog bukkanni, nem számít, mennyi időbe telik.
- Már így is eleget tettél - vágott vissza Max. - Megőrizted a titkunkat. Most már csak félre kell állnod. Nem akarlak még nagyobb veszélynek kitenni.
- Nézz rám! - mondta Liz hevesen. A lány keze megérintette a karját, és a fiú érezte a lány sima bőrének melegét. "Olyan gyönyörű" - gondolta Max fájdalommal a szívében. - Nem állok félre csak úgy. Megmentetted az életemet, és ezt soha nem fogom elfelejteni.
Max megkönnyebbült. Azt akarta, hogy biztonságban legyen. De azt is akarta, hogy segítsen neki, hogy megértse őt... hogy vele legyen.
- Akkor azt hiszem, el kellene mondanunk Isabelnek és Michaelnek, amit megtudtunk - mondta Max.
- És Marianak - kérte Liz. - Ő is tudja. Mindannyian együtt vagyunk benne.
"És ez azt jelenti, hogy mindannyian veszélyben vagyunk" - gondolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése