Shamrock Grill Bar,
Yonkers, New York
2006. november 18., szombat
Sam Winchester élete során többször is elgondolkodott azon, hogy mi is az a pokol.
Keresztényként nőtt fel - apja furcsa módon elég vallásos volt -, így hitt Istenben és minden másban, amiben az átlagos fehér amerikaiak hisznek. És bár vasárnaponként nem járt templomba, kivéve egy-egy vadászaton, minden nap imádkozott és olvasta a Bibliát; gyerekkorában is, majd a Stanfordon, ahol összehasonlító vallástanra járt, mint választható teológiai tantárgyra. De a Biblia nem volt különösebben hasznos abban a kérdésben, hogy milyen a pokol. Az Újszövetségben rengeteg szó esett a mennyek országáról - bár a konkrétumokat megint csak kerülték.
A pokol egy konkrét hely? A látott bizonyítékok arra utaltak, hogy igen, hiszen a démonoknak valahonnan kellett jönniük. És bár látott már nyugtalan szellemeket, akik nem tudtak továbblépni, de ezek csak egy elenyésző töredékei voltak a ténylegesen meghalt emberek számának; ez azt jelentette, hogy a legtöbb ember továbblépett, és elmentek valahová. Persze az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak elhalványultak az éterben, de ezt nem akarta elhinni. Elvégre tudta, hogy léteznek Kaszások - Nebraskában találkozott eggyel, Dean pedig egy másikkal, amikor az autóbaleset után kórházban volt -, és a létezésük arra engedett következtetni, hogy valamire felkészítik a halottakat. Végül is, ha az emberek csak úgy elhalványulnak, minek lennének a Kaszások?
És ott voltak a démonok, akik játszottak velük. Az egyik a repülőn, aki azt mondta neki, hogy Jess mennyire szenved, és az a keresztúti démon, aki valami hasonlót mondott Deannek az apjukról. Nos, a démonok hazudtak, de mégis, lehet, hogy volt benne némi igazság. Sam utálta a gondolatot, hogy Jess valami furcsa alvilági birodalomban szenved, csak azért, mert volt olyan ostoba, hogy beleszeretett. Minden nap azért imádkozott, hogy ne így legyen.
Még ha tudta is, hogy van egy hely, amely hasonlít a pokolra - amiről az olyanok, mint Jim lelkész mindig beszéltek -, a mennyországról kevesebb bizonyítéka volt. De Sam sokat kapott attól az összehasonlító vallásórától, amelyet ugyanabból az okból vett fel, amiért az „Amerikai kísértetek”-et is - látni akarta, hogy a normális világban hogyan kezelik az emberek azt az abnormális dolgot, amely hat hónapos kora óta szerves része volt az életének. És Samet nagyon izgatta a keleti hiedelmekből származó jin-jang fogalma is: nincs fehér fekete nélkül és fekete fehér nélkül, mindig van egy csipetnyi fehér a feketében és fordítva. Talán a legjobban Arlo Guthrie folkénekes fejezte ki, akinek régi albumát Sam szobatársa hallgatta: „Nem lehet fény benned egy kis sötétség nélkül. Egyik a másik nélkül nem létezik.” Különben is, ha van pokol, akkor van mennyország is.
De még mindig ott volt a kérdés, hogy mi a pokol? Az Isten ellen lázadó bukott angyalok otthona, Milton Elveszett Paradicsom című művéből? Vagy a kálvinista prédikációk tüzes gödre? Vagy tényleg olyan, mint Jean-Paul Sartre régi vicce és színdarabja, a „Nincs kijárat”, amelyben a poklot három, egy szobába zárt emberként írta le.
Itt és most, a yonkersi Shamrock Bar & Grillben, pénteken késő este - vagy szombat kora reggel, akárhogy is nézzük - Sam kezdett ráébredni Sartre gondolkodásmódjára, hogy a pokol valahol Jeanine Molina és Dean Winchester között van.
Jeanine felhívta az édesanyját; Manfred a mobilján megígérte az említett anyának, hogy biztonságban hazaviszi, így engedélyt kapott, hogy csatlakozzon hozzájuk a buli utáni italozásra és cigizésre. Dean nehezen tudta összeegyeztetni Jeanine külsejét - ami, mint Sam szabadon elismerte, hihetetlen volt - a Scottso zenéje iránti szeretetével. Ez azt jelentette, hogy az általában élénk testvére igyekezett elkerülni, hogy a lány hálójába akadjon. Ezért amikor visszajöttek, Dean gondosan ügyelt arra, hogy Sam közte és Jeanine között legyen. Mindennek tetejébe Aldo állt Dean másik oldalán, és azonnal az Impala lett a téma: - Sam, honnan a fenéből szereztél egy ilyen jó állapotban lévő '68-as Impalát?
- Dean vagyok. És hatvanhetes.
- Ezt mondtam. Mindenesetre fantasztikusan néz ki.
Dean vigyorogva azt mondta: - Magam építettem újjá.
És végtelenül sokat beszélgettek motorokról, sebességváltókról, váltófolyadékokról és egyéb autós dolgokról, amelyek valahol Dean kedvenc zenéje és Dean szexuális kalandjai között helyezkedtek el Sam Legunalmasabb Témák Listáján. És ez rendben is lett volna, de Jeanine, aki kétségbeesetten próbált Deanhez eljutni, Sam felé fordította a figyelmét. Shamrockban világosabb volt, és a fiatalabb Winchester láthatta, hogy a lánynak olyan barna szemei vannak, hogy Bambi is megirigyelte volna. Nagyon hasonlított a rajzfilmbeli őzre. Ahogy az várható volt, Jeanine Deanről beszélt: - Szóval, mivel szeret szórakozni a bátyád?
Samnek rögtön több, nagyon barátságtalan válasz is eszébe jutott.
„Imád flörtölni az olyan nőkkel, mint te, és úgy tesz, mintha rendkívül menő és szexi lenne, hogy ágyba vigye őket....Ő és én újságokat és az internetet bújjuk, természetfeletti lények nyomába eredünk, majd megöljük őket, mielőtt kárt tennének az emberekben...Csal a biliárdban és a pókerben, és ez az egyetlen legális módja annak, hogy pénzt keressen, ami a vacak motelekre, a vacak kajára, a mosásra és a benzinre megy...”
Sam a fentiek bármelyikét kimondhatta volna hangosan: az tompította volna a lány lelkesedését, és ez egyben a színtiszta igazság is volt. De Samet kétségek gyötörték: egy részét szórakoztatta a megrázott Dean látványa, a másik része pedig azt akarta, hogy Jeanine máris fogja be a száját. Végül hanyagul megszólalt: - Miért nem kérdezed meg őt magad?
- Ó, nem akarok zavarni! Aldóval az autókról beszélgetnek, ami nem az én asztalom. Én csak annyit tudok az autókról, hogy ha elfordítod a kulcsot, akkor elindul, és ha megnyomod a féket, akkor megáll.
- Pontosan - bólintott Sam, és kortyolt egyet a söréből -, nagyjából ugyanígy vagyok én is.
A Shamrock úgy hirdette magát, mint egy teljesen ír bár, de a sötét bútorokat, a kopottas falakat, a rozoga székeket és a vegyes vendégsereget elnézve - akik közül nem mindenki büszkélkedhetett ír gyökerekkel - Sam hajlott arra a következtetésre, hogy ez is olyan hely, mint azok, amelyeket Deannel már meglátogattak szerte az országban. Az egyetlen őshonos ír részlet az a Guinness és a Killian sörök jelenléte volt az étlapon.
- Megyek a mosdóba, szarnom kell - fejezte be Aldo a kólát, és elsétált.
A gitáros valamiért nem ivott alkoholt, és ő volt az egyetlen a zenekarban, aki nem is dohányzott. Visszagondolva Samnek eszébe jutott, hogy a zenekar minden tagjánál volt sör a színpadon, kivéve Aldót, aki csak jeges vizet ivott. Dean Aldót emelte ki, mint az egyetlen hozzáértő embert a csapatban, és Sam elgondolkodott azon, vajon van-e összefüggés.
Jeanine azonnal felpattant a helyéről és Dean mellé fészkelődött.
- Hé, Dean… - mondta álmodozó hangon.
- Uh, igen?
- Tetszik itt?
Dean szó szerint összerándult a székében, Sam pedig hatalmas vigyorát azzal leplezte, hogy még több sört kortyolt.
- Ó... igen. Nagyon bejön a hely. Figyelj, nem ismered véletlenül azt a csapost, Jennifert?
- Ismerem őt. Ő jó fej. Régebben sokat vigyázott rám, most pedig a testvéreimre. Miért?
Dean hosszan kifújta a levegőt.
- Um... semmi. Én csak...
- És mit szeretsz csinálni szórakozásból?
- Szórakozásból?
- Igen, Dean, úgy érti - Sam nem fogta vissza magát -, hogy „a munka után való szabadidő eltöltése”.
- Köszönöm, Mr. Google - motyogta Dean. - Én... nos... zenét hallgatok, csak ezért kérdem.
A lány még egyszer megforgatta a szemét.
- Gondoltam. Ezért jöttél a „Parkolj hátul”-ba is. Tudod, tavaly elmentem egy Jethro Tull koncertre a Carnegie Hallba. Királyok voltak!
Dean a homlokát ráncolta.
- Még mindig együtt vannak?
- Hát persze! Ian Anderson mostanra már kétszáz éves lehet, úgy ugrál a színpadon, mint...
Aztán Manfred megjelent a semmiből.
- Hé, Dean, az unokahúgom bosszant téged?
Az idősebb Winchester arcán vívódás tükröződött: igazat mondjon, vagy próbáljon kedves lenni azzal az emberrel, akinek a házában lakik. Az utóbbit választotta, de olyan arcot vágott, mintha görcsbe rándult volna a gyomra.
- Egy kicsit sem. Aranyos.
Jeanine őzikeszemei tányérnyira nőttek, és tenyerét a térdei közé szorítva előrehajolt.
- Tényleg így gondolod?
„Nagyszerű”, gondolta Sam. - Már csak ezért is megérte közte és Dean között ülni, és autókról beszélgetni.
Hirtelen a Doobie Brothers „China Grove” című száma szólt a közelben. Sam fülelni kezdett, és rájött, hogy a hang Jeanine táskájából jön, amelyet a széken hagyott.
- Figyelj, Jeanine, hívásod van.
Megforgatta a szemét.
- Ne törődj vele. Valószínűleg Matty az.
- Ki az a Matty? - kérdezte Dean.
- Az exe - mondta Manfred.
Jeanine tragikusan felsóhajtott.
- Aki nem tudja felfogni, hogy az. Utálom azokat a srácokat, akik nem értik azt a szót, hogy „húzz el és dögölj meg”. Hé, van mobiltelefonod?
- Hát... igen - mondta Dean lassan.
- Azon gondolkodom, hogy veszek egy újat. Hadd lássam a tiédet.
- Tessék. - vonta meg a vállát Dean, és átnyújtotta neki a telefonját.
Eléggé szokványos, felnyitható modell volt, olyan, mint a telefonok hetvenöt százaléka. Míg Sam Treót vett, és inkább a lehető legmodernebb és legsokoldalúbb telefont szerette volna, Dean nagyjából a legegyszerűbb, legelterjedtebb modellnél maradt, amely a legkevesebb gondolkodást igényelte a részéről. Kinyitotta, és elkezdte nyomkodni a gombokat. Dean idegesen rándult felé.
- Hé, figyelj...
- Király telefon - adta vissza neki Jeanine.
- Azt hiszem, jobb, ha befejezzük a napot - szólt közbe Manfred.
- Ez egy nagyszerű ötlet! - Dean felpattant a székéből. - Jeanine, nagyon örültem a találkozásnak.
Jeanine is felállt, és olyan bájos arcot vágott, aminek még Dean sem tudott ellenállni.
- Nos, máris elmész? Freddie, maradjunk még egy kicsit, jó?
- Nem megy, kicsim - rázta a fejét Manfred. - Ideje lefeküdni. Már nem vagyok olyan fiatal.
- Nekünk pedig - tette hozzá Dean - van még néhány elintéznivalónk.
- De holnap visszajössz, ugye? - folytatta Jeanine.
„Remélem nem.” - gondolta Sam.
- Nem valószínű.
- Csak azt reméltem, hogy jobban megismerhetjük egymást. - Jeanine közelebb lépett Deanhez, és hirtelen felderült: - Nézd, hívj fel, oké? Megvan a számom, úgyhogy hívj fel éjjel-nappal bármikor.
- Nem probléma - vágott vissza Dean.
Elbúcsúztak - Robbie billentyűse megígérte, hogy hazaviszi a lányt -, és kisétáltak a bár előtti parkolóba, amely éjszaka szabad volt. A testvérek alig ültek be a kocsiba, amikor Dean mormogott valamit.
- Fogd be, Sammy.
- Egy szót sem szóltam, Dean! És ha szóltam volna, akkor is csak annyit mondtam volna, hogy „Tényleg bevetted azt a telefonos trükköt?”.
Dean dühösen dugta be a kulcsot a gyújtásba.
- Ez egy egész mondat volt.
- Még mindig nem hiszem el, hogy bedőltél. És mi a baj ezzel? Beléd van zúgva - dőlt hátra Sam a székében, és a feje mögé tette a kezét. - Átváltott a Dean-TV-re.
Az idősebb Winchester a hátsó ablakhoz fordult, és kihajtott a parkolóból.
- Sam, meg foglak ölni.
Sam letette a kezét.
- Komolyan, Dean, mi volt a nagy dolog vele? Úgy értem, láttam már, hogy sokkal fiatalabb lányokra is ráhajtottál.
- Igen, de legalább volt némi ízlésük.
- Kétlem - motyogta Sam.
Dean kihajtott a parkolóból, és rátért az útra, közvetlenül Manfred négykerekűje mögött, majd követték őt különböző, sötét mellékutcákon, míg végül a 248. utcában kötöttek ki, és a ház előtt álltak meg. Nem találtak parkolóhelyet, így Manfred csak beljebb húzódott a kocsifelhajtón, hogy az Impala elférjen mögötte. Amikor leparkoltak, a testvérek levették a kabátjaikat (kicsit hideg volt, de semmi sem akadályozhatja őket a mozgásban), a hátsó ülésre tették őket, Dean pedig két pisztolyt vett elő a csomagtartóból. Sam elvette az övét, és azonnal ellenőrizte, hogy mindkét csőben van-e lőszer. Manfred, aki kiszállt a kocsiból, némi aggodalommal bámulta a fegyvereket.
- Uh, srácok...
- Ne aggódj - mondta Sam sietve. - Ezekben kősótartalmú töltények vannak.
- Kősó? Mi az, azt akarod, hogy a szellem ne csússzon meg a jégen?
A fiatalabbik Winchester egy mozdulattal becsukta a fegyvert.
- A szellemek félnek a kősótól - szétoszlatja őket.
Manfred összeráncolta a homlokát.
- Hogy érted azt, hogy „szétoszlatja”?
- Úgy értem, eltűnnek egy időre.
- Nem azt akarom, hogy egy időre eltűnjön, hanem azt akarom, hogy végleg eltűnjön.
- Ennek csak egy módja van - zárta be Dean a csomagtartót. - Meg kell találnunk a holttestet, amely egykor a szellemé volt, be kell sózni és el kell égetni.
- Már megint só? - Manfred megrázta a fejét. - Rendben, nem számít. Azt csináltok, amit akartok, csak tűnjön el a házamból az az izé.
- Ezt tesszük. Látni fogjuk, ki az, megkeressük, hogy hol vannak a maradványai, besózzuk, majd elégetjük.
Manfred egy pillanatra rájuk meredt.
- Ti minden nap ezt csináljátok?
-Nem minden nap - mondta Dean.
Sam hozzátette: - Csak néha.
A tornác felé indultak, de a fiatalabb Winchester a vállánál fogva állította meg Manfrédet.
- Valószínűleg kint kellene várnod.
A férfi habozott, de bólintott
- Igen, valószínűleg. A pokolba is, amúgy sem maradok soha a házban, ha meglátom ezt a csajt.
Manfrédet az Impalának támasztva Dean és Sam lassan a bejárati ajtó felé haladtak, a puskákat alacsonyan készenlétben tartva. Amint megmozdultak, Sam teste robotpilótára kapcsolt, a gyakorlatok, amelyeket apjuk annyiszor ismételtetett velük gyerekkorukban, olyan könnyen jöttek, mint a légzés.
Dean hátrahajolt, míg Sam a verandához lépett; közben az ajtót tartotta szemmel, és a bejárathoz ment.
A bejárati ajtó természetesen zárva volt; Manfred mellett álltak korábban, amikor bezárta.
Dean Manfred felé fordult, és a kulcsok szót mormolta.
- Mi van? - kérdezte ugyanígy Manfred.
Sam felsóhajtott.
- A kulcsok! - Dean hangosan suttogva ismételte.
Manfred feje fölött kigyulladt a villanykörte, beletúrt a farmerzsebébe, előhúzott egy hatalmas kulcstartót, és a veranda felé dobta.
Úgy egy méterrel a tornác előtt landolt, és megcsúszott a betonúton. Dean a fogain keresztül kifújta a levegőt, és leugrott a verandáról a kulcsokért. Sam látta, hogy mindet felcímkézték: ház, autó, garázs, szekrény, és így tovább. Tekintettel a különféle szerekre, amit Manfred annak idején megivott, lenyelt és elszívott, a kulcsok címkézésének volt értelme. Dean először a ház feliratúak közül próbálta ki az egyiket, ami nem illett bele a zárba, de a második már igen. Ez kinyitotta az alsó zárat. Az első, amit kipróbált, a felső zárat nyitotta ki, ami közvetlenül a kis ólomüveg ablak mellett volt. Az ajtó magától kinyílt, és Dean egyszerűen csak benyomta, miközben az hátborzongató nyikorgással nyílt ki teljesen, ami minden magára valamit is adó horrorfilm védjegye volt. Az ex-tengerészgyalogos John Winchester nem hiába képezte ki a fiait, így most tökéletes összhangban haladtak a folyosón, felváltva fedezték egymás hátát. Első pillantásra úgy tűnt, semmi sem változott.
És akkor a ház remegni kezdett: a falakon lévő poszterek finoman megrezzentek, a fémkeretek a gipszkartonhoz csapódtak, a kis asztalról leestek dolgok. Sam balra pillantott, és látta, hogy a Dean által el nem takarított lemezek a padlón táncolnak, hogy valami leesett a dohányzóasztalról, és hogy több CD is lezuhant a polcról, és az ütközéstől meglazult a csomagolásuk. Sam lassan elindult a konyha felé, és útközben rájött, hogy Manfrédtől nem tudták meg, hogy pontosan melyik szobából bukkant elő a szellem. Akárhogy is, egy kicsit késő volt már kimenni és megkérdezni. A konyhában Dean fél kézzel megragadta a fegyvert, és kihúzta az EMF-et, amelynek lámpái azonnal elkezdtek úgy villogni, mint a karácsonyi fények.
Nem mintha szükségük lett volna a megerősítésre, hiszen a ház úgy viselkedett, mintha egy törésvonalon állna. Ez azonban eléggé lehetetlen volt, mert a ház szilárd talapzatra épült, pince nélkül. Ezért a mosókonyha is, amelyet Manfred ingyenesen használatba adott nekik, a konyha melletti zugban volt. A konyhában egyébként nem volt semmi, csak a mosógép és a szárítógép vibrált, mintha be lenne kapcsolva. Aztán a testvérek bementek a nappaliba. Valami még mindig zuhogott ott, és Dean grimaszolt, amikor üvegszilánkokra lépett, amelyek egy Isle of Wight fesztivált hirdető plakát keretéből estek ki. De a szellem még mindig nem jelent meg, csak a ház remegett, és...
- AHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!
Nem számított, hányszor találkozott Sam életében hirtelen zajokkal - és úgy gondolta, hogy egy átlagos hónap alatt többször találkozott velük, mint a legtöbb ember egész életében -, a szíve még mindig kihagyott egy ütemet, amikor ez történt. De csak egyszer. Aztán Sam térdre ereszkedett, és felemelte a fegyverét.
De senki sem jelent meg.
A nevetés fokozatosan elült, helyette valaki hangja azt kezdte kiabálni: „Szeress engem!”. Sam visszanézett Deanre, és az arcáról tudta, hogy ideje ellenőrizni a legfelső emeletet. Dean ment előre, és a fiatalabb Winchester megvárta, amíg a lépcső tetejére ér, mielőtt utána sietett, fel a lépcsőn. Kihasználva hosszú lábait, egyszerre két lépést tett meg.
A ház még mindig remegett, és a nevetés most már keveredett a szeretetre való felszólításokkal. Manfred olyan emberek képeit akasztotta ki a falakra, akikről Sam azt hitte, hogy családtagok, és némelyikük a padlóra esett. Mások zörögtek a szögeken, amelyek a tapétával borított falhoz rögzítették őket.
„Szeress engem!”
Sam megpördült, és meglátta a nő arcát, akinek üveg-szőke haja minden irányba szállt - és nem tudott nem gondolni arra, hogy elég vicces, amikor a szellemek festik a hajukat. A nőnek nem volt válla és a csípője valahogy csak úgy elhalványult. A nő a folyosón lebegett feléje és Dean felé, a szája tátva maradt a kacarászástól, a szemei kissé tébolyultnak tűntek. Az egész alakja is átlátszó volt - ami nem minden szellemre volt igaz, de ennek alig volt valami szilárdsága. Rengeteg szellem - különösen a dühösek - képes volt fizikailag is megnyilvánulni, de ez a nő úgy tűnt, hogy ektoplazmás energiájának nagy részét a nevetésre és arra összpontosítja, hogy szeretve legyen. Mielőtt elsütötte volna a puskáját, Sam észrevette, hogy a lány pólóján valami fura minta van.
A kősó megtette a hatását. Amikor a „Szeress engem!” utolsó visszhangjai is elhalkultak, a ház már nem remegett. Dean a bátyjára nézett.
- Mi a faszért visel egy szellem Ryche pólót?
- Mi a fene az a Ryche póló? - tűnődött Sam, majd megbánta, hogy kinyitotta a száját, mert úgy érezte, ismét mélységes tudatlanságot mutatott Dean imádott zenéjéről.
- Haver! Queensrych! Kiadták az „Operation: Mind-crime” - a valaha volt legjobb koncert albumot!
- Ők azok, akiknek az y-ján umlaut van, ugye? Pontosan hogyan is ejtik azt?
- Add fel, Sam.
- Egyébként is azt hittem, hogy nincsenek jó koncertalbumok a világon.
- Mit mondtál? - Dean szája tátva maradt. - Mi van a „Tommy”-val, és a „Thick as a Brick”, a fenébe is, „Dark Side of the Moon”-nal, Istenem, legalább a...
Sam rájött, hogy eleget ingerelte a bátyját, és azt mondta: - Nem kéne megmondanunk Manfrédnek, hogy nyugodtan bejöhet a saját házába?
Dean pislogott egyet.
- De.
Újabb szó nélkül elindult vissza a lépcső felé, és Sam elidőzött egy pillanatra, hogy kuncogjon azon, milyen könnyű néha kibillenteni Deant az egyensúlyából. Néhány másodperccel később az idősebb Winchester visszatért a ház tulajdonosának társaságában.
- Biztos, hogy nincs itt senki? - Manfred hitetlenkedve kérdezte.
Dean vetett egy pillantást a folyosóra.
- Hallasz nevetést, meg hogy szeress?
De Manfred csak azután nyugodott meg, hogy körülnézett és figyelmesen hallgatott.
- Nem.
- Lehet, hogy holnap visszajön, de a ház ma tiszta.
- Elűzted őt? - tisztázta Manfred.
- Egy időre igen.
Manfred megrázta a fejét.
- Srácok, ezután be kell tépnetek.
Bement a nappaliba, és a komódhoz sétált. Míg rajta poros italos üvegek álltak véletlenszerűen felhalmozva, az oldalán két kulcslyukkal ellátott ajtó volt, az egyikből egy csontvázkulcs lógott ki. Manfred elfordította, kinyitotta az ajtót, benyúlt, és kihúzott egy zöld levelekkel teli Ziploc zacskót és egy sárga dobozt.
A testvérek pillantást váltottak, vállat vontak, és gondosan az előszoba falához állították a puskáikat, mielőtt csatlakoztak Manfrédhez a nappaliban.
Manfred a fotelben ült, előrehajolva, miközben a dohányzóasztalon lévő holmik egy részét a padlóra tette, a szellem által már levert holmik mellé, így szabaddá téve a helyet, hogy tekerhessen egy jointot.
Sam és Dean is leült a kanapéra, vele szemben. Sam szelíd hangon mondta: - Feltehetek néhány kérdést?
- Miről? - Manfred nem nézett fel.
- Láttuk őt - mondta Sam.
- Tényleg? - nézett fel. - Hűha.
- Ez egy lány - motyogta Dean. - A szőke...
- Festett - tette hozzá Sam.
- Igen, festett. Görbe orrú és Queensryche pólót visel. Emlékeztet valakire?
Manfred megvonta a vállát: - Fogalmad sincs, hány nőt láttam már ilyen pólóban.
- Hazahoztad őket?
- Talán - húzott elő Manfred egy öngyújtót a bőrdzsekije zsebéből. - Őszintén szólva, sok embert hazahoztam már - a „Parkolj hátul”-ból, meg máshonnan... Jézusom, még a múlt hétre sem emlékszem, azt várod, hogy emlékezzek rá?
Aztán, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, beleszívott a jointjába.
Dean Samre nézett.
- Akartok egy kiscigit, fiúk? - Manfred lágyabb hangon kérdezte.
- Nem, köszönöm - állt fel Sam. - Igazából van néhány dolog, amit el kell intéznünk ma este.
Manfred hümmögött.
- Én meg azt hittem, Dean csak meg akart szabadulni Jeanine-től.
Dean zavarba jött.
- Nos, én...
- Ne izgulj, Dean. Mindennel flörtöl, ami mozog. Ha holnap este felbukkansz, megint lecsap rád. Ha nem jössz el, elfelejt mindent rólad.
Sam visszanézett a bátyjára, aki nem sietett felállni a kanapéról.
- Még soha életedben nem találkoztál ilyennel, ugye, Dean?
Az idősebb Winchester néhány másodpercig némán bámult rá, aztán ő is felállt.
- Mennünk kell.
- Elviszed a kocsit? - fújt ki egy füstfelhőt Manfred .
- Igen.
- Rendben, ember. Ha visszajössz, parkolj le az enyém mögött.
- Köszi - mosolygott Dean, és Sam mellkasára csapott. - Gyerünk, Sammy.
Odatrappoltak az Impalához, és kihúzták a kabátjaikat a hátsó ülésről. A kulcsok még mindig Samnél voltak - úgy tűnt, Deannek már nem állt szándékában vezetni ebben a városban. Sam viszont nem akarta végighallgatni a nyafogását, ezért egyszerűen beült a volán mögé. Öröm volt vezetni ebben a késői órában. Persze volt forgalom, különösen, amikor ráfordultak az autópályára a Nyugati 225. utca felé, de az összes autó a Kingsbridge útra ment, az Impala pedig a 87-es útra. Sajnos Sam reménye, hogy éjszaka könnyebb lesz parkolni, teljesen irreális volt.
- Nem hiszem el - motyogta.
- Sammy, nézz körül - tanácsolta Dean. - Ezek többnyire lakóházak, és nem láttam túl sok parkolót. Ilyenkor este mindenki otthon alszik, ami azt jelenti, hogy a kocsijuk parkol. Csessze meg, csak parkolj másodikként a sorban lévők mellett.
Sam összehúzta a szemöldökét.
- Ez illegális, nem?
- Az is illegális, ha valaki más házába törünk be, és mi ezért vagyunk itt.
- Igen, de mi jók vagyunk az ilyesmiben, és száz százalék, hogy nem kapnak el minket. De ha másodiknak állunk a sorban lévők mellett, akkor kilógunk. Úgy értem, sok autót láttam már így parkolni napközben, de most egyet sem. Csak azt mondom, hogy az autó feltűnő lesz, és ha egy unatkozó zsaru az éjszakai műszakban úgy dönt, hogy...
- Van jobb ötleted, Sam?
A fiatalabb Winchester megfordította az Impalát, és visszagurult a Kingsbridge út felé.
- Nem volt ott egy parkoló?
- A széles utcán, amin épp most mentünk át?
Sam bólintott.
- Próbáljunk ott szerencsét.
A Kingsbridge úton Sam valóban látott egy parkolót, és szédítő árakat, valamint egy táblát, amelyen az állt: „Sajnálom, tele van”. Dean fáradtan megdörzsölte a homlokát.
- Sam, csak állj a sorba másodikként.
- Oké - sóhajtott Sam.
Még egy háztömböt vezetett, jobbra fordult, 180 fokos kanyart vett, és valakinek a kocsifelhajtóját használva balra fordult, lassan végighajtott egy egyirányú úton, és újra a megfelelő háznál voltak.
- Van egy ötletem - motyogta Sam.
A ház mellett volt egy felhajtó, zárt kapuval, és éppen elég széles ahhoz, hogy az Impala elférjen rajta. Sam úgy húzódott oda, mintha párhuzamosan akart volna parkolni.
Az első alkalommal kicsit rosszul célzott, ezért újra kellett kezdenie. A második alkalommal túl nagy szögben érkezett, ezért újra ismételnie kellett. Mire sikerült többé-kevésbé egyenletesen beparkolnia az autót, Dean úgy nézett ki, mint aki kész lenne lerágni a saját karját. Miután megvárta, hogy Sam kivegye a kulcsot a gyújtásból, az idősebb Winchester azonnal elvette azt.
- Visszafelé én vezetek.
Sam megrázta a fejét, kuncogott (azt hinné az ember, hogy Dean jobban tud párhuzamosan parkolni!), és a bátyjával együtt a bejáratot elzáró kapuhoz sétált.
- Szép hely - bókolt Dean. - Meglep, hogy még nem vették meg.
- Tudod, a gyilkosságok rossz hatással vannak az ingatlanok iránti keresletre.
- Gondoltam. - Dean a kabátja zsebébe nyúlt a zárfeltörőjéért, és a zárral babrált.
Kevesebb mint fél perc alatt végzett, de Sam számára még ez a rövid idő is egy örökkévalóságnak tűnt; nagyon sebezhetőnek érezte magát egy városi utcán, még ha sötét és kihalt is volt. Idegesen körülnézett, és észrevette, hogy néhány ablakban még mindig van fény.
„Remélem, senki sem gondol arra, hogy most éppen kinézzen az ablakon...”
Dean erősen nyomta a szárnyakat: apja megtanította neki, hogy a fémkapuk nagyobb zajt csapnak, ha lassan nyitod ki őket. Sam előresietett, és feltartotta őket, mielőtt a falnak csapódtak volna. A testvérek beléptek, és Dean gondosan becsukta a kaput, hogy úgy tűnjön, mintha zárva lenne. A zárat azonban nyitva hagyta, arra az esetre, ha gyorsan el kellene menekülniük. A hátsó ajtó felől közeledtek, és Dean megfogta az ajtózárat. De eltelt néhány perc, és a zár még mindig nem mozdult.
- Haver - suttogta Sam nyomatékosan. - Nem akarsz sietni?
- Szoros a zár, Sammy - morogta Dean suttogva. - És sötét van. És különben is, a művészetben nincs sietség.
- Ahogy a hozzá nem értésben sincs. Ugyan már, Dean, láttalak ennél gyorsabban átjutni az ajtókon.
- Nézd, csak adj egy percet, oké? Azt hiszem, én...
Hirtelen erős fény csapott Sam arcába. Pislogva meglátott egy sziluettet a kocsifelhajtón, úgy tűnt, nemcsak egy zseblámpával, hanem egy pisztollyal is fel van fegyverkezve az illető.
- Ne mozdulj! Rendőrség!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése