Nevermore - 7. fejezet

Afiri Ház

Bronx, New York

2006. november 17., péntek 

Sam már azelőtt hallotta a Pink Floyd „The Great Gig in the Sky” című számát Manfred házából, hogy leparkolt volna az Impalával - ezúttal a házzal szemben lévő két kocsibejáró között talált helyet. Azon tűnődött, azok a szomszédok-e, akik tiltakoztak a Scottso házban tartott próbák ellen, és vajon fognak-e panaszkodni majd Deanre is a sztereóból szóló bömbölésért.

Majdnem megsüketült amikor belépett a házba, de így is örülhetett, hogy Dean viszonylag csendesebb együttest hallgatott, és nem olyanokat, mint a Metallica, az AC/DC vagy a Deep Purple. 

Ahogy bejött, balra fordult, és meglátta Deant a fotelben - ami inkább nyugágynak nézett ki, mert teljesen hátradöntötte -, a lábait a levegőben tartotta, és a jobb kezével dobolt, miközben a bal kezével apa naplóját lapozgatta. Az albumok szanaszét hevertek a padlón. Sam laptopja a dohányzóasztalon állt, bizonytalanul egyensúlyozva néhány régi újságon és magazinon. Sam ettől összerezzent, besétált, és a kanapéra tette a laptopot - ezzel a művelettel a tápkábelt is kirántotta, ami némileg megmagyarázta, miért volt Dean olyan hanyag az eszközzel.

Dean csak most vette észre Sam érkezését, felkapott egy távirányítót a padlóról, és lehalkította a hangerőt. 

- Bocs a laptopért, Sammy, nem volt töltve, és az egyetlen szabad konnektor ott volt - mutatott az ajtó felé kígyózó vezetékre.

- Semmi baj. Találtál valamit?

- Tulajdonképpen igen. Dean lenyúlt, és megnyomta a barna kart a fotel oldalán, amitől az újra felegyenesedett, a lábtartó pedig egy határozott puffanással lecsukódott. - És ez nem éppen az, amit te nagyszerű hírnek neveznél.

Samnek nem tetszett ez a hangsúly, ezért azt mondta: - Tartsd meg ezt a gondolatot. Még egy kis kávéra van szükségem.

Dean elvigyorodott, és felkapott egy bögrét, ami a dohányzóasztalon állt. - Épp tíz perce főztem egy friss kancsóval. Szolgáld ki magad.

- Köszönöm. Sam bement a konyhába, előhalászott egy bögrét, amelyen egy lóhere és a „Csókolj meg, Ír vagyok” felirat volt - ez furcsa, hiszen a Manfred Afiri név nem tűnt különösebben Írnek -, és töltött magának egy kis kávét. Cukrot öntött bele, de úgy döntött, hogy nem bajlódik a tejjel, mivel amit ma reggel ivott, annak olyan íze volt, mintha romlott lenne. Különben is, ez a cucc tényleg iható volt. Soha nem szerette annyira a kávé ízét, de az élet mind vadászként, mind egyetemistaként megtanította arra, hogy értékelje a koffein erényeit, függetlenül az ízétől. Inkább azokat a kávékat választotta, amelyeket Dean „habosnak” nevezett, főleg azért, mert az extra aromák - a tejszínhab és miegymás - elfedte azt a tényt, hogy maga az ital olyan ízű volt, mintha forró ként ivott volna. És Sam számára ez nem csak egy aranyos hasonlat volt, hiszen egyszer már ivott egyet forrón - véletlenül egy munka során -, és nem szívesen ismételte volna meg az élményt.

Visszatérve a nappaliba, látta, hogy Dean leveszi a Dark Side of the Moon-t a lemezjátszóról, és megfordítja. 

- Szóval, mit találtál?

Dean óvatosan leengedte a tűt a lemezre, és a Money című dal szólalt meg. Sam türelmesen megvárta, hogy az extázis eltűnjön Dean arcáról, és hogy ne rázza tovább a fejét a pénztárgép hangjára; aztán elfogyott a türelme, mert Dean csak nem akarta abbahagyni. 

- Ha nem vagy túl elfoglalt...

- Ööö, igen, bocsánat - bólogatott Dean tovább ritmusosan. - Egyébként találtam egy rituálét apa jegyzeteiben, de az nem ilyen.

Dean visszaült a fotelba, és felemelte a repedezett bőrkötésű jegyzetfüzetet. A papírokkal, kivágásokkal és egyéb kellékekkel zsúfolt oldalak minden centiméterén, John Winchester egyedi kézírása volt látható. Mintha a katonai tisztaság és rendezettség ellentétben állna az írás sebességével, ami olyan betűket eredményezett, amelyeket gondosan írtak - hogy világosak legyenek -, de a szavak kanyarogtak és görbültek, összenyomódtak a kevés hely miatt, és más jegyzetek közzé keveredtek. Sam mindig is úgy gondolta, hogy egy kézíráselemző nyugdíjba mehetne apja kézírása megfejtésének befejezéséig.

Amikor John felfedezte a démont, aki megölte a feleségét, teljesen „Sárga-szeműre” koncentrált, a naplót pedig fiaira hagyta, hogy folytassák a munkát. Semmi mást nem hagyott hátra.

Sam már régóta vágyott az ötlete megvalósítására, hogy a naplóból elektronikus formában ültesse át az információkat: a bejegyzéseket rendszerezze, linkeket illesszen be, és mindent, amire szükség van ahhoz, hogy huszonegyedik századi módon keressen, ne pedig a „mi járt a fejében” módszerrel rendszerezett kivágások és kapkodva rajzolt ábrák között kutakodva. Sajnos az életük nem volt alkalmas a hosszú távú gondolkodásra, és Sam még alig kezdte el a napló átalakításának folyamatát. Reálisan nézve, hónapokig tartott volna, és megszakítás nélküli erőfeszítést igényelt; szünetekből pedig nem sok volt, mert folyton úton voltak.

- Hol van a rituálé? - kérdezte Sam.

- Az utolsó néhány oldalon.

Sam a homlokát ráncolta: a napló végén az apja olyan rituálékat jegyzett fel, amelyek nem működtek, mert hamisítványok voltak olyan szörnyekkel, amelyek nem is léteztek. Dean átlapozta ezeket.

- Hallottál már egy Percival Samuels nevű csodabogárról?

- Nem emlékszem - rázta a fejét Sam.

- A tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján élt. Látnok és félnótás volt, még a kor többi őrültjéhez képest is.

- És mennyire dilis?

Dean elvigyorodott:

- Nos, maga Aleister Crowley nevezte őrültnek, úgyhogy azt hiszem, a fickó tényleg nem volt magánál, érted? 

- Szóval mi a helyzet vele? Jézusom, Dean, akkoriban rengeteg médium volt, és a legtöbbjük szélhámos volt.

- Igaz, olyan, mint egy rakás John Edward-klón, csak a tévéműsor nélkül. Szeánszokat tartottak, megpróbáltak kapcsolatba lépni a „túlvilággal”, hogy az öregasszonyok beszélhessenek a férjükkel, aki meghalt, a gyerekek pedig beszélhessenek a nagynénjükkel, Sallyvel, hogy megtudják, tényleg elrejtettek-e egymillió dollárt a padlódeszkák alatt. Ez kamu, de rengeteg pénzt lehetett keresni, ha valaki ügyes volt benne.

- Mi történt ezzel a Samuels fickóval, hogy illik a képbe?

- Nem volt jó benne, ezért megpróbálta kitalálni a saját varázslatát - Dean végül befejezte a lapozgatást, miután megtalálta amit keresett a füzet hátsó részén, és átadta Samnek. - Elkezdett házalni egy „feltámasztó varázslattal”, amivel vissza lehetett hozni a rokonokat.

Sam elvette a jegyzetfüzetet, és meglátta a Samuels rituálé leírását, apja jellegzetes kézírásával. Hangosan felolvasott a jegyzetfüzetből: 

„Pontosan rajzolja meg a pecsétet. Ennek középpontja a feltámadott Igaz Lelke. A négy külső pont a nagy jelentőségű és nagy hatalmú események újbóli megjelenése négy időszakban: telihold, utolsó negyedhold, újhold és első negyedhold. Ha a négy lépcsőfok teljesül, a halott újra életre kel” - emelte fel a fejét Sam. - Ez ismerősen hangzik.

- Igen, de ez kamu. Samuels eladta egy csomó embernek, de semmi sem történt, és letartóztatták. A börtönben öngyilkos lett.

Sam összevonta a szemöldökét

- Biztos, hogy nem működött?

-  Eléggé biztos - vonta meg a vállát Dean. - Samuels azt állította, hogy a rituálét „a távol-keleti hindusztáni népek rituáléiból” vette.

- A hindusztáni egy nyelv, nem egy nép.

- Igen, és még ha a hindu vallásra gondolt is, ez még távolról sem illik semmilyen hindu rituáléhoz. A seggéből húzta elő, és próbálta egzotikusnak beállítani. Ne feledjük, ez akkor volt, amikor a britek gyarmatosították Indiát, és közvetlenül azután, hogy Japán és Kína először kezdett komolyabb kapcsolatba kerülni a Nyugattal.

Sam elvigyorodott:

- Azt hittem, szundikáltál a történelemórán.

- Tizenegyedikben nem - emelte fel a szája sarkát Dean, ahogy mindig is tette, amikor a nőkről beszélt. - Nekünk Miss Modzelewski tanította - dögös volt.

- Hát persze - harapdálta az ajkát a fiatalabb Winchester. - Várj egy percet.

Kiszaladt az Impalához, és Bronx térképével tért vissza, amikor a Us and Them elkezdett játszani. Sam ránézett a dohányzóasztalra, amelyet Manfred szarságai borítottak, megrázta a fejét, majd egyszerűen leült a keményfapadlón lévő piros mintás szőnyegre, és félrelökött néhányat a szétszórt lemezek közül. Egy tollat vett elő a zsebéből, és bejelölte Poe házát a térképen, majd letörölte a jelet, és egy másikat tett oda, ahol Anthony szerint korábban a ház állt.

- Mi van az utca túloldalán? - kérdezte Dean.

Sam gyorsan elmagyarázta, mit mondott neki Anthony. Aztán megjelölte a Webb és a nyugati 195. utca sarkát, majd a Cambreleng sugárutat a keleti 188. és a keleti 189. utca között.

- Ide hozod a naplót, meg egy jegyzetfüzetet?

Dean engedelmeskedett, és leült a testvére mellé. Az biztos, hogy Samuels pecsétjének egy részét újra tudta alkotni, csupán a három pont összekapcsolásával.

- Nem tudom - motyogta Dean. - A házikó... Úgy értem, ahol eredetileg állt, ott van az Igaz Lélek, és már tudjuk, hogy a Nagy Jelentőségű és Hatalmú Események újrateremtése.

Sam tovább firkálgatott a tollával, miközben befejezte a jegyzetelést.

- Pontosan. Semmi sem erősebb, mint egy olyan varázslat, ami életet vesz el - egyenesedett ki. - Tehát, ha igazunk van, a következő gyilkosság hétfőn lesz, vagy a Fordham út és a Martin Luther King Jr. körút sarkán, vagy a Webster sugárúton, a Bedford Park körúttól délre - sóhajtott nagyot. - Csak ki kell derítenünk, hogy ki csinálja ezt az egészet.

- Valójában - mondta Dean, felállt, és a kanapéhoz, Sam laptopjához lépett -, azt hiszem, megtaláltad az első számú gyanúsítottat. Megnyomta a szóköz billentyűt, hogy a számítógépet kihozza az alvó üzemmódból (Sam azért hagyta meg az eredeti Windows képernyőkímélőt, hogy ne provokálja Dean vicceit), és a monitoron megjelent a reggel talált weboldal.

- Van benne valami hasznos? - A fiatalabbik Winchester is felállt a padlóról, és leült mellé.

- Olyasmi - hozta fel Dean a honlap adatait.

Az adatok között ott volt a fejlesztő, Arthur Gordon Pym fényképe: hatalmas orr, apró gombszemek, vékony ajkak, gödrös áll és ritkás barna haj.

- A fickó komolyan ráállt Poe-ra - még a nevét is megváltoztatta. Pym, Poe egyik könyvének szereplője. Nekem úgy tűnik, ez a fickó boldogan halna meg, ha találkozhatna a hősével, és láttunk már ennél őrültebb indítékokat is.

Valami kattant Sam fejében.

- Istenem!

- Mi? Ismered azt a fura fickót?

- Nem, de... - Sam megrázta a fejét, és eszébe jutott a Poe házához tett kirándulás és a sikertelen kísérlet, hogy megvizsgálja a házat. - Már láttam őt korábban. Valaki megállt a ház előtt - ez a fickó volt az - mondta, és a képernyőre mutatott.

- Annál is inkább.

- Drágám! Itthon vagyok!

Sam és Dean is a nappali ajtaja felé pillantottak, és látták, hogy Manfred besétál, poros farmer overallt, munkáscsizmát és hosszú ujjú inget viselt bőrdzsekije alatt. 

- A francba - nem hallgattam Floydot tacskó korom óta. Jó választás, srácok.

- Köszönöm - vágott vissza Dean. - Elnézést a rendetlenségért.

- Semmi baj - intette le Manfred. - Szeretem, amikor a vendégek értékelik az élet finomabb dolgait. Egyébként eljöttök a ma esti koncertre?

- Megígértem - mondta Dean.

Sam gyorsan visszanézett a bátyjára, de hallgatott.

- Félelmetes. Úgy értem, csodálatos. Megyek, átöltözöm - mondta Manfred, és felsétált az emeletre.

- Mi az? - kérdezte Dean sóhajtva.

- Ha a szellem a koncertek után jelenik meg, talán jobb, ha itthon maradunk, mert hátha megtaláljuk.

- És ha nem jelenik meg, amíg Manfred haza nem ér, akkor lemaradunk néhány remek élő dallamról, nem igaz? Mielőtt Sam tiltakozhatott volna, Dean azt mondta: - Hé, ha itthon akarsz lenni, csak rajta. Én megyek a koncertre.

Sam elgondolkodott, majd azt mondta. - Nem, én is megyek. Nyilvánvaló, hogy ez valahogy a koncertekhez kötődik, úgyhogy meg kellene néznünk magát a koncertet is.

A fiatalabb Winchester nem szerette az ötletet, nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy egyedül legyen ebben a házban. Míg Dean otthonosan érezte magát, Sam úgy élte meg, mintha betolakodó lenne. Természetesen nem okozott neki gondot a vendégágy használata, és persze jó volt külön szobában aludni, és hogy nem kellett hamis hitelkártyákkal bajlódni - főleg, mert Deant az egész országban keresték -, de egész nap itt ülni, mint egy háziasszony... Nem volt biztos benne, hogy miért, de az érzés ott volt. Emellett, ha a zenekar tényleg hetvenes évekbeli rockot játszott, Dean semmiképp sem figyelt volna eléggé arra, hogy bármi furcsaságot észrevegyen a zenekarban, ami magyarázatot adhatna a szellemre. Ott kellett lennie, hogy támogassa és vigyázzon a bátyjára.

- Nagyszerű - mondta Dean. - Szóval, elmegyünk a koncertre, aztán megkeressük a szellemet, és ha szerencsénk van, elintézzük, holnap pedig felkutatjuk a Poe-rajongót.

- Nem rossz terv. Ez jól hangzik - mondta Sam.