Afiri Ház
Bronx, New York
2006. november 17., péntek
Dean rémálma:
...Anya a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
Apjukkal vannak, követik minden parancsát.
- Fiúk, ne felejtsétek el, szórjatok sót a küszöbre meg az ablakokra, így nem tudnak bejutni a szellemek - parancsolja.
- Sam, azt akarom, hogy lőj le minden egyes üveget a fáról - mondja keményen John.
- Dean, maradj a öcséddel – kiabálja.
...Jessica a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
Tanulj meg lőni egy M-16-ossal, mielőtt megcsókolnál egy lányt. Nem a „Moby Dick”, vagy a „Skarlát betű” átböngészése az iskolai tananyagból a legfontosabb, hanem Aleister Crowley összegyűjtött műveinek tanulmányozása ami elsődleges, nem is beszélve Jan Howard Brundvand tanulmányairól. Tanuld meg latinul az ördögűzés szertartását, és tudd a nehezen megjegyezhető Hűségeskü szövegét, amiért elzárás jár az egyik (sok közül) gimnáziumban.
...Cassie a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
- Meg kell találnom apát.
- Azt akarja, hogy ott folytassuk, ahol abbahagyta - az emberek megmentése, a gonosz szellemek kiirtása családi ügy.
- Hogy tudnánk nem harcolni?
- A nyomába eredtél, ugye? A lény után, aki megölte anyát?
- Nem értem, miért hiszel vakon ebben az emberben.
...Sarah a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
A félelem soha nem múlik el, nem hagy el, soha nem távozik, nem számít, hányszor vágsz bátor képet, nem számít, hányszor hazudod az embereknek, hogy minden rendben lesz, nem számít, hányszor mondod, hogy majd megoldod, nem számít, milyen közel kerülsz ahhoz, hogy meghalj, vagy elkapjanak, hogy örökre lecsukjanak, és akkor soha többé nem leszel képes megvédeni senkit...
...Ellen a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
- Rendben, ha valami ilyesmi történik a testvéreddel, felveszed a telefont, és felhívsz engem.
- Felhívni téged? Viccelsz velem? Apa, Lawrence óta hívlak, hallod? Sam hívott téged, amikor haldokoltam.. Nagyobb esélyem van megnyerni a lottót, mint hogy felvedd a telefont.
...Jo a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik, a tűz felemészti...
- Parancsot adott nekünk.
- Nem érdekel! Nem kell mindig azt tennünk, amit ő mond.
...Sam a plafonhoz szegezve, a hasa vérzik...
De a lángok visszavonulnak tőle. Sam kinyitja a szemét, és az sárga.
- Meg kell ölnöd engem, Dean. Apa mondta.
- Nem!
Dean verejtékezve ült fel, nadrágja nyirkos volt, izzadságtól átitatott lepedője a testére csavarodott.
- A francba... - Kikelt Manfred vendégágyából, és odasétált a hatalmas tükörhöz, amelyet a béke vörössel rajzolt szimbóluma díszített. Izzadt arc meredt vissza rá. A pokolba, még a haja is kócos, pedig alig van elég, de ez a rémálom - a legutolsó egy rohadt sorozatban, gyűjtsd össze mindet - megtette a hatását.
Dean kisgyerekkora óta mindenféle szörnyűséget látott már. Olyan dolgokat, amitől H.R. Giger - a festő - is felemelné a kezét. Olyan dolgokat, amik mellett Stephen King Jane Austennek tűnne. Olyan dolgokat, amelyek másokat arra késztettek - és késztetnek is -, hogy erősen igyanak, szétloccsantsák az agyukat, vagy mindkettő... Pedig Deannek soha nem voltak rémálmai. Vagyis, voltak rossz álmai, főleg gyerekkorában, de nem azok a kifejezett rémálmok, amiktől az ember csontig izzad és megborzong; nem olyan teljes értékű rémálmok, mint amilyenek most voltak.
És ez mind apa hibája volt.
Úton töltött évek. A kiképzés, a harc, a vadászat évei. Évekig engedelmeskedtek apjuk parancsainak, akármilyen nevetségesek is voltak azok.
Az apjuk dühe és öccse makacssága között béketeremtőként eltöltött évek, amikor kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy fenntartsa az összhangot a családban.
Évekig élt az első parancsnak megfelelően, amit apja adott neki anyja halála után: „Vidd ki a öcséd, amilyen gyorsan csak tudod, és ne nézz vissza. Most, Dean, menj!”
És mik voltak John Winchester utolsó szavai hozzá, mielőtt ugyanaz a démon ragadta el, aki megölte az anyját, majd Sam barátnőjét?
„Szép munka, fiam?”
„Csak így tovább?”
„Büszke vagyok rád, Dean?”
Nem. Az volt a parancsa, hogy védje meg Samet, és ha nem sikerül, ölje meg őt.
Uram, irgalmazz!
Dean a tükörképét bámulta, amelyet részben vörösre színeztek a békeszimbólumot ábrázoló vésések, amitől úgy tűnt, mintha vér folyna végig az arca közepén.
Samnek mindenről tudnia kellett volna. Ez így lett volna tisztességes, és különben is, Dean legalább a teher egy részét le akarta tenni a válláról. De az apja aztán hozzátette: „Ne mondd el Samnek.”
Micsoda szemétláda!
A legtöbbször el tudta terelni a figyelmét, el tudta ezt nyomni a sok munkával. Igen, ő és Sam rendkívül fontos munkát végeztek - életeket mentettek, bosszút álltak a halottakért. És a fenébe is, jól csinálták.
Legtöbbször. De néha...
Dean megrázta magát: nem mutathat gyengeséget, nem hagyhatja, hogy ez eluralkodjon rajta. Dolguk volt. Sőt, kettő is.
Ránézett a vendégágy melletti rádiós órára, amely reggel fél hetet mutatott. Egy nagy teljesítményű, tuningolásra szoruló motor hangját hallotta, és az ablakhoz lépett, elhúzta az élénk színű függönyöket. Látta, hogy Manfred négykerekűjével tolat ki a kocsifelhajtóról. Dean szíve összeszorult, amikor rájött, hogy egyenesen az Impala eleje felé tart, amely még részben a felhajtón állt, de az utolsó pillanatban Manfred jobbra fordította a kormányt, és csak a kerekek csikordultak a járdaszegélyen. A két jobb oldali kerék csattant a járdaszegélyen, míg a bal oldali kerekek a felhajtón maradtak, és könnyedén kikerültek az utca sötét járdájára.
Dean kényszerítette magát, hogy újra rendszeresen lélegezzen, majd elfordult, és a gyűrött ágyra nézett.
„Kizárt dolog, hogy visszaaludjak.” Bármennyire is fájt neki, hogy ilyenkor kell felkelnie, de úgy tűnt, mégis. Ráadásul a világ legjobb kávéja várt rá lent.
Manfred hihetetlenül hűvös, oroszlánlábas kádjában vett forró zuhany után, Dean átöltözött az utolsó tiszta ruháiba. Elhatározta, hogy kideríti, hol van a legközelebbi mosoda, lement a földszintre kávéért, és útközben magához vette az apja naplóját.
Persze, ha már a kávé elkészült, csak fel kellett fedeznie mélyebben Manfred bakelitgyűjteményét. Tegnap este vetett rá egy pillantást - nos, oké, több mint egy pillantás volt az. Sam kiabált vele, amiért csak a nappaliban ellenőrizte az EMF-értékeket, és elhanyagolta a ház többi részét, olyannyira, hogy az öccse majdnem elvette tőle az EMF-leolvasót.
Valójában nem találtak semmilyen értéket, de ez nem volt teljesen váratlan; a szellem vasárnap óta nem mutatkozott. Nem minden kísértet hagyott maga körül egy csomó EMF-et, és ez nem volt állandóan jelen, de visszatérése ismétlődött. Ma este, a Scottso műsora után lesz a főpróba.
Addig is úgy akarta hallgatni a zenét, ahogyan azt játszani kell.
A probléma az volt, hogy csak egyet választhattak. Valahányszor meglátott egy lemezt, és már éppen fel akarta venni, amikor egy másikon is megakadt a szeme. Már egy halomban volt a Dark Side of the Moon, a The Most of the Animals, a Houses of the Holy, a Dressed to Kill, a Metallica, a The Who By Numbers, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap ausztrál változata, a Thick as a Brick és az In-A-Gada-Da-Vida - és még nem is jutott el a blues-albumokig. Még azután is tovább lapozgatta a lemezeket, hogy az In-A-Gada-Da-Vida felrakása mellett döntött, és léggitározott a tizenhét perces címadó számot nyitó klasszikus riffre.
Sam hangja az emeletről jött, és egyre hangosabb lett a lépcső öreg faanyagának nyikorgása az öccse súlya alatt, ahogy közeledett.
- Igen, természetesen. Köszönöm, jó, hogy nem kell túl sokat várni. Igen. Remek. Köszönöm, köszönöm. Akkor viszlát.
Dean felnézett, és látta, hogy Sam a zsebébe dugta a telefonját, és besétál a nappaliba, miközben azt mondja: - Korán keltél. Általában tíz előtt nem szállsz ki az ágyból.
- Igen, korán keltem.
Dean lenézett az órájára, és rájött, hogy már majdnem fél tíz van. Az albumokat nézegetve teljesen elvesztette az időérzékét. Bár intellektuálisan megértette a digitális felvételek értékét, a bakelitlemezek halála komolyan megzavarta a művészek azon képességét, hogy menő lemezborítókat készítsenek. Egyetlen aprócska CD-boxban lévő füzetecske sem érhetett fel a Stand Up fametszetének művészi kivitelezésével, vagy a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band összetettségével. Vajon emlékezett volna bárki is a Dark Side of the Moon borítóján lévő prizmára, ha csak néhány centiméteres lett volna?
Nem törődött azzal, hogy ezeket a gondolatokat megossza Sammel, mert csak felbosszantotta volna magát. A fiú nem értékelte az igazi zenét. Ezért megkérdezte: - Kivel beszéltél az előbb?
- Egy Anthony nevű fickóval, aki a Bronx Megyei Történelmi Társaságnak dolgozik, és túrákat tart a Poe-házban. Rákerestem a neten - Manfrednek van egy vezeték nélküli hálózata, és ő adta meg a jelszót -, de előre be kell jelentkezni. Szóval felhívtam őket, és ma van egy túra. Dél körül megyek át. - Elvigyorodott. - Megkérdezném, hogy akarsz-e jönni, de látva, hogy újraegyesültél az egyetlen igaz szerelmeddel, meg minden...
Dean lehúzta Zoso-t - a Led Zeppelin IV. sz. Albumát -, és azt mondta: - Nézd, Sammy, akármennyire pártolod a CD-ket, az MP3-akat, az AVI-kat, de én mondom neked...
- Az Avi egy videofájl, Dean - javította ki a fiatalabb Winchester.
Dean nem törődött vele, és folytatta: - De én mondom neked, semmi, de semmi nem pótolja a tű gyönyörű hangját a bakelitlemezen.
Ekkor a tű megakadt, a lemez elkezdett ugrálni, Doug Ingle újra és újra elénekelte, hogy „mindig legyenek...”
Sam fülig érő szájjal vigyorgott. Dean fintorogva nézett rá, majd odasétált a lemezjátszóhoz, és megbökte a tűt, mire az egy gitárakkordra ugrott előre.
- Hadd találjam ki - mondta Sam, legközelebb majd a piócák szerepét fogod dicsérni, mint a betegek gyógyításának módszerét az orvostudományban? Vagy, tudom már! Miért rosszabbak a lovaskocsik, mint az autók?
- Vissza, Samantha - ült le Dean a székébe. - Átnézem apa jegyzeteit, hátha találok valamit, ami illik erre a rituáléra.
Sam bólintott.
- Miután ellenőriztem a házat, megnézem azt is, ahol a fickót befalazták, és az utcát, ahol a gyerekeket agyonverték.
- Rendben. Talán találsz valamit, amit a zsaruk kihagytak, vagy nem vettek észre.
- Kétlem - mondta Sam őszintén. - Ez..., itt a New York-i rendőrségről beszélünk.
- Na és?
Deannek sokkal több tapasztalata volt a zsarukkal kapcsolatban, mint Samnek, és megalapozott véleménye az volt, hogy addig rendben vannak, amíg az ügy egy sémát követ. A helyzet az volt, hogy amivel neki és Samnek dolga volt, az nem követett semmiféle sémát, vagy legalábbis nem olyat, amit bármelyik zsaru keresett volna; így a rendőrök mindig rossz helyen kutattak, nem a megfelelő dolgokat látták, és rossz következtetéseket vontak le.
- Sam, a zsaruk az ismerős dolgokat keresik. Ne higgy a tévében látott szarságoknak - legtöbbször az első gyanúsított, akit letartóztatnak, akit meg is találnak. Egy ilyen esetnél nem látják az erdőt a fától. Hidd el, tíz dolcsiba fogadok, hogy találsz valamit, amit ők nem.
Sam csak felhorkant, majd kiment a konyhába, Dean feltételezte, hogy egy csésze kávét akar inni, amit túl sok tejjel és cukorral ront el.
Dean figyelmét ismét a lemezgyűjtemény felé fordította.
„Ez tényleg a Music from Big Pink egy példánya? Félelmetes!”
***
A legnehezebb az volt, hogy találjanak egy helyet, ahol leparkolhatják az Impalát.
A Poe Cottage Bronx legnagyobb főútvonala, a találóan Grand Concourse-nak - Nagycsarnoknak - nevezett Grand Concourse és egy másik főút, a Kingsbridge út kereszteződésénél helyezkedett el. A Sam által - még Manfred házában - végzett internetes kutatás szerint, a Kingsbridge út régen egy lóút volt, amely a King's-hídhoz vezetett a Harlem folyón át, Manhattan felé. Talált egy Poe-rajongó weboldalt is, amely valóban megemlítette mindkét gyilkosságot és az íróval való kapcsolatukat. Fent hagyta a képernyőn, hogy Dean megnézhesse - feltéve, hogy a bátyja képes lesz elszakadni Manfred lemezgyűjteményétől, amiben Sam erősen kételkedett.
A kereszteződés mellett egy több háztömbön keresztül húzódó park van, benne zenepavilon és játszótér, mindkettő meglehetősen újnak tűnt, valamint egy oda nem illő kis fehér házikó. Sam most már értette, miért nem akarta elhinni a bátyja, hogy Bronxban létezik ilyesmi. Az egész városban - Manfred riverdale-i negyedét leszámítva - minél több épületet igyekeztek elhelyezni, úgy, hogy a házak szinte egymásba nőttek. Ugyanakkor pedig a központi helyen volt egy park, kis házikóval - egy sokemeletes épületeket tömörítő utcákból álló kuszaság közepén. Még azokban a városrészekben is, ahol házak voltak, azokat is egymáshoz szorítva építették.
Sam több egyirányú mellékutcát is megkerült, valamint a két nagy utat, és kétségbeesetten próbált olyan helyet találni, ahol az Impala elfér. Összesen tíz percig bolyongott, de valahányszor talált egy parkolóhelyet, ott mindig volt egy tűzcsap. Egyáltalán hány rohadt tűzcsapra van szüksége ennek a városnak? Azon a pár üres helyen, ahol nem volt tűzcsap, ott az Impalának szűk volt a hely, hogy beférjen.
Vezetés közben Sam nem tudta nem észrevenni, milyen jól alkalmazkodtak a lakók a túlzsúfoltsághoz. Gyerekkorában, amikor apjával együtt bejárták az országot, igyekeztek a kisvárosokban maradni, részben azért, mert apja úgy vélte, hogy ott jobbak az iskolák - bár Sam később rájött, hogy ez az állítás nem tekinthető általánosan igaznak. Ennek következtében a testvéreknek nagyon-nagyon kevés tapasztalatuk volt a nagyvárosi életről.
Ami Samet a legjobban lenyűgözte a Stanfordban, az a sokszínűség és a harmónia kombinációja volt - de ez elvárható is egy olyan kaliberű főiskolától, mint a Stanford. Itt tucatnyi különböző nemzetiségű ember sétált az utcákon, beszélgettek, a Poe Park játszóterén heverésztek, hangosan üdvözölték egymást - általában véve élvezték az életet. Sam mindig azt hitte, hogy a nagyvárosokban az etnikai csoportok különálló városrészekben élnek, de itt Bronxban ez másképp volt.
Deanhez hasonlóan az ő elsődleges viszonyítási pontja a városrészről az 1981-es Fort Apache, a Bronx című hírhedt film volt, így egy olyan helyet képzelt el, amely tele van kiégett épületekkel, kóborló utcai bandákkal és hasonlókkal. Amit azonban eddig látott, az egy olyan helyre utalt, ahol a nagyváros tömege városrészenként közösségekre osztódik.
„Vagy csak idealizálok?” - gondolta Sam mosolyogva, miközben elhajtott a következő kis hely mellett, ahol valószínűleg csak egy mini Cooper férne el, de egy 1967-ben épült autó nem.
Végül meglátott valakit, aki a Keleti 192. utca és a Valentine sugárút sarkán, közvetlenül a park határán kihajtott egy parkolóhelyről. Itt parkolóóra volt felszerelve, ami bosszantó, de legalább az Impala befért. A parkolóórákat évtizedekkel ezelőtt, és az akkori tipikus autóméreteknek megfelelőek helyezték ki. Az első megjelent Impalák elég közel voltak a normál mérethez, így könnyedén be tudott csúszni arra a helyre.
A mosodai készletbe nyúlva két negyeddollárost vett ki, ami egy órán át biztosította a parkolást. A ház méretét tekintve nem tudta elképzelni, hogy a túrája ennél tovább tartana.
Sam bezárta az Impalát, majd átsétált a Poe Parkon, elhaladt a zenekari páholy mellett - amely ezen a hűvös novemberi délutánon üres volt - és a játszótér közelében, ahol hat gyerek játszott, sikoltozott és vihogott, miközben négy nő vigyázott rájuk. Mellettük elhaladva hallotta, ahogy a nők egymással beszélgetnek, és egészen biztos volt benne, hogy spanyolul.
A Poe-ház még jobban kiemelkedett közelről, mint az útról. A Bronx Megyei Történelmi Társaság honlapján olvasottak alapján 1812-ben épült, és Poe 1846-1849 között élt benne feleségével és anyósával.
Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledett, benyúlt a kabátja zsebébe, és bekapcsolta az EMF-mérőt. Nem akarta elővenni az idegenvezető előtt, de remélte, hogy talán lesz alkalma rápillantani, amikor a férfi nem figyel.
Az ajtóban állt a kérdéses idegenvezető: egy afroamerikai férfi bézs színű kabátban, és Samet várta.
- Maga Anthony? - kérdezte Sam, ahogy közeledett.
- Igen - mondta az idegenvezető. - Örülök, hogy ideért.
- Igen, bocsánat - mosolygott Sam zavartan. - Nem találtam parkolóhelyet. Olyan mintha egy tankot vezetnék, úgyhogy ez mindig trükkös.
Anthony lehajtotta a fejét. - Mit vezet?
- Egy hatvanhetes Impalát.
Anthony mosolyogva félreállt, és beengedte Samet a sötét folyosóra.
- Átérzem a fájdalmát. Az én apámnak is volt egy ötvenhetes Buickja. A fél életét azzal töltötte, hogy próbált találni egy helyet, ahol leparkolhatta volna azt a bengát. Mindenesetre üdvözlöm a Poe-házban.
Sam körülnézett, és különböző régi konyhai eszközöket, egy kandallót, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett egy íróasztalt látott képeslapokkal és egyéb ajándéktárgyakkal. Az íróasztal mögött egy üvegvitrin állt, tele könyvekkel, amelyek a Poe írásait tartalmazó gyűjteményektől kezdve, New Yorkról általában - és különösen Bronxról - szóló könyvekig terjedtek.
- Mielőtt elkezdjük - mondta Anthony -, általában tíz dollár adományt kérünk az egyéni túrákért.
„Máris gondoltam.” - füstölgött Sam, és megpróbált nem felsóhajtani. Ismét a zsebében kotorászott, remélve, hogy az a tízes, amit a hídnál Deannek adott, nem az utolsó volt.
Szerencsére nem. Talált egy húszast a pénzcsipeszben, és átadta. Anthony a képeslapokkal együtt benyúlt az íróasztal alá, előhúzott egy pénzes dobozt, és kivett belőle egy tízest.
- Mi történt a karjával? - kérdezte meg Anthony, fejével Sam gipszére mutatva.
Míg Dean valószínűleg tudott volna valamilyen okoskodó választ adni, Samnek semmi sem jutott eszébe, ami elég vicces egy vadidegen számára. Az igazság pedig aligha lett volna elég. „Ó, hát, eltörtem a kezem, amikor egy zombival harcoltam a temetőben. Tudod, megpróbáltam visszacsalogatni a sírjába, hogy a bátyámmal felnyársalhassuk, és így újra meghaljon. Nem, nem vagyok őrült, és miért hátrálsz el ilyen gyorsan tőlem?” - gondolta.
- Ez egy hosszú történet... - motyogta.
Úgy tűnt, ez kielégítette Anthonyt.
- Oké. Nos, itt élt Edgar Allan Poe élete utolsó éveiben - folytatta, hogy elmondjon Samnek néhány dolgot, amit már tudott a honlap olvasásából. - Sajnos most nem lehet teljes mértékben értékelni a kilátást, de ha balra nézünk...
Elhaladt Sam mellett, hogy újra kinyissa az ajtót.
- Láthatja, hogy a Valentine sugárútnál lefelé megy a lejtő.
Sam bólintott; a kilátásból már elege volt, miközben eredménytelenül keresett egy parkolót. A házikó pontosan a domb tetején állt, és egészen a Long Island Szorosig elláthatott.
- A házikó eredetileg nem itt állt - mutatott Anthony a Kingsbridge út felé. - Látod a sárga homlokzatú házat? Ott volt. A park kialakításakor került ide. Régen mezőgazdasági terület volt, a holland Valentine család tulajdona. Utcát neveztek el róluk. A Poe család bérelte ezt a házikót, és alig tudtak annyi pénzt összekaparni, hogy ki tudják fizetni a bérleti díjat.
- Igen, olvastam - szakította félbe Sam. - És azt gondoltam, hogy ez elég furcsa. Úgy értem, Poe Amerika egyik legnépszerűbb írója. És szegénységben élt?
- Ó, határozottan. Úgy értem, igen, népszerű volt, és még mindig az. Kevés író büszkélkedhet a róluk elnevezett futballcsapatokkal, még akkor is, ha ezek a csapatok éppen elszúrják a szezont.
Sam értetlenül ráncolta a homlokát, aztán eszébe jutott, hogy Poe Baltimore-ban halt meg és ott is temették el, így az ottani profi futballcsapat az ő leghíresebb versének címét vette fel.
- A történeteit kinyomtatták és újranyomtatták, de aztán a jogdíjak nagy része arra ment el, hogy megpróbálja kiadni a saját magazinját. Mindenesetre - vezette Anthony Samet a következő szobába -, amennyire csak tudtuk, visszaállítottuk a házikó hangulatát. Nyilvánvaló, hogy a bútorok nagy része nem áll rendelkezésünkre, de mindent megtettünk, hogy olyan típusú berendezési tárgyakat helyezzünk el, amelyek a kornak megfelelnek, és Poe-ék szegénységét tekintve jelen lehettek.
Sam követte Anthonyt a ház legnagyobb szobájába, ahol volt egy kandalló - Anthony szerint most már lezárva -, egy szék, egy íróasztal és néhány bekeretezett kép. A falon egy függő könyvespolc is volt, amelynek minden polcát régimódi bőrkötésű kötetek töltöttek meg; Sam úgy tudta, hogy ez a forma a tizenkilencedik század közepén népszerű kötési stílus volt.
- Akkoriban népszerűek voltak a függőpolcok, mivel a padló szinte sosem volt egyenletes, ahogy láthatja - tette hozzá Anthony vigyorogva.
Sam megértően hümmögött, és a sarkáról lábujjhegyre állt, amitől a fapadló kétségbeesetten nyikorgott.
Anthony folytatta: - A fa is megvetemedett, amikor átnedvesedett. Egy könyvespolc a padlón egyszerűen nem volt praktikus.
A falra mutatott ahol egy nagy kép lógott. - Ez a házikó illusztrációja.
Odasétált, hogy megnézze, és Sam pontosan azt a házikót látta, amelyben állt: egy meredek domb tetején, amely megegyezett a Briggs sugárút és az East 194. utca körvonalával, amikor le- és felhajtott ezeken az utcákon. A környező terep azonban csupa fű és fa volt. Idillinek tűnt.
- Poe felesége, Virginia súlyos beteg volt. Akkoriban ezt nevezték tüdővésznek, ma tuberkulózisnak hívjunk. Poe 1844-ben jött New Yorkba, hogy egy magazint vezessen, ami csődbe vitte, majd amikor 1846-ban Virginia állapota rosszabbra fordult, ide költöztek, remélve, hogy a vidéki levegő majd segít neki.
Anthony elmosolyodott. - Tudja, még mindig nehezemre esik ezt komoly arccal kimondani. Ne értsen félre, én szeretek itt lenni, de vidéki levegő?
Sam kuncogva azt mondta: - Igen, ez egy kicsit furcsán hangzik, de azok nagyon más idők voltak.
- Ó, igen. Bronx a tizennyolcadik és tizenkilencedik században még csak egy csomó farmból állt, amelyek többnyire olyan családok tulajdonában voltak, mint a Valentine-ok, a Johnsonok, és persze az első telepes, Jonas Bronck tengerészkapitány - a félszigetet régen 'Bronck-földnek' hívták, innen származik a név. Mindenesetre Poe csak Virginiának rendezett be egy szobát, amikor egyre betegebb lett.
Anthony bevezette Samet a következő szobába, amely valójában egy folyosó volt: innen egy ajtó nyílt felfelé a lépcsőházba, a ház hátsó ajtajához, és egy másik, sokkal kisebb szobába, amelyben csak egy ágy, és egy éjjeliszekrény volt. Az ágy nem különösebben nagy, tömör fa fejtámlája és egyenetlen matraca volt.
- Egészen biztosak vagyunk benne, hogy ez az az ágy, ahol Virginia meghalt. Kicsit át kellett alakítanunk: a matracban eredetileg széna volt, de az gyorsan romlik, ezért lecseréltük azokra a hungarocell izékre, amiket a csomagokba tesznek.
Sam nem tudta megállni, hogy erre ne nevessen fel.
- Tényleg?
- Persze, nem korhű, de legalább nem bűzlik..
Anthony ismét komolyra fordította a szót, és egy kicsit arról beszélt, hogy Poe anyósa, Maria Clemm végezte a legtöbb munkát a ház körül, és vigyázott Virginiára, amíg Poe dolgozott és hosszú sétákat tett; valamint egy kicsit az emeleti és a földszinti helyiségekről, amelyeket a Történelmi Társulat használatára alakítottak át, és nem nyitottak meg a nagyközönség előtt. Sam nagy részét figyelte az EMF-fel, és azon tűnődött, vajon számít-e, hogy Virginia Poe éppen ebben a házban és éppen ezen az ágyon halt meg. Oké, átköltözött az utca túloldalára a ház, de vajon még mindig jelen lehet annak az éjszakának a szellemi energiája, még ha százötven éve is volt?
Miután mesélt neki Virginiáról, Anthony elhagyta a hálószobát, és figyelmét a falon lévő festményre fordította. Sam megragadta az alkalmat, hogy elővegye az EMF-et, de - sajnos - a teszt nem volt eredményes.
„Oké, ezen is túl vagyok...” Hát, ez nem volt nagy dobás.
Anthony beszélt még egy kicsit a házról, Poe életéről, valamint a ház és a környék felújításának terveiről, beleértve egy látogatóközpontot is, melynek építését a városi bürokrácia akadályozta. Sam együtt érzett vele, vett néhány képeslapot - egy képet a házról és egy portrét magáról Poe-ról -, s úgy döntött, hogy belevág, rákérdez a gyilkosságokra:
- Egyébként hallott a gyilkosságokról?
Eddig Anthony kellemes társaság volt, kedves és barátságos. Amint azonban Sam feltette a kérdést, mintha felhő borult volna sötét vonásaira.
- Oké, ennyi volt. Kifelé!
Ártatlanságot színlelve Sam megkérdezte: - Tessék?
Anthony az ajtó felé kezdte lökdösni, és azt mondta: - Nézd, olvastam ezeket a dolgokat a neten, és nem fogok...
- Várj egy percet! - Sam feltartotta a kezét, és nem volt hajlandó megmozdulni. Anthony, becsületére legyen mondva, nem mozdult tovább. - Most olvastam a cikket az újságban, és le voltam döbbenve! Ez minden!
- Ez véletlen egybeesés - mondta Anthony határozottan. Sam gyanította, hogy a Reyes-gyilkosság óta elég sokszor megkapta ezt a kérdést. - Ennyi az egész.
Sam gyorsan elbúcsúzott, és visszament a kocsihoz. Bár nem volt EMF-jelzés, egy szeretett személy halála valószínűleg még mindig jó fókuszpontja lehetett egy rituálénak. A kérdés az volt, hogy milyen rituálé? Amikor beszállt a kocsiba, elővette Bronx utcai térképét - amit előző nap vett fel az állatkertbe vezető útjukon -, és kikereste a legjobb utat a Webb sugárút és a West 195. utca sarkához, ahol a holttestet befalazták.
Valójában elég könnyűnek tűnt az út, mivel az a kereszteződés csak két háztömbnyire volt északra a Kingsbridge úttól. Sajnos, amikor odaért, rájött, hogy nem tudott volna jobbra kanyarodni a Webb sugárútra, mert az egyirányú, ráadásul a rossz irányba. Ezért jobbra fordult a Sedgwickre, és úgy gondolta, majd újra jobbra fordul a 195. utcára - ami szintén egyirányú volt, de a rossz irányba. Sam, kezdte megérteni a bátyja érzéseit a vezetéssel kapcsolatban ebben a városban. Még egy háztömbnyit felhajtott a 197. utcáig - és mi a fene történt a 196. utcával? -, jobbra fordult, majd továbbhajtott a Webb sugárútig, és megint jobbra fordult.
A megfelelő ház megtalálásával kapcsolatos aggodalmai alaptalanok voltak. Egyrészt azon a sarkon csak két ház állt, a többi épületben lakások voltak. Másrészt a ház, amelyet keresett, azzal tűnt ki, hogy barna stukkóból készült, szemben a vörös téglával, amelyből a többi környező épület készült. Emellett ez volt az egyetlen, amelyiken bűnügyi helyszínelő szalag volt, nem is beszélve az eladó feliratú tábláról.
Sam úgy döntött, hogy visszatér, amikor már elég sötét lesz, Deannel együtt. Különben is, egyetlen parkolóhelyet sem talált a környéken - talán éjszaka könnyebb lesz.
Ahogy elhajtott, Sam észrevette, hogy egy szerény, kíváncsi fickó szállt ki egy kopott, öreg Honda Civicből, amely a ház előtt parkolt. Normális esetben nem is foglalkozott volna a fickóval, de pont a ház előtt parkolt, ahol a gyilkosság történt. A fickó is fájdalmasan ismerősnek tűnt, de a fiatalabb Winchester nem tudta kitalálni, miért.
Megvonta a vállát, és visszament a Kingsbridge útig, hogy átmenjen a Cambreleng sugárútra, ahol a diákok meghaltak.
Nagyon szépen köszönöm!
VálaszTörlés