Úton
Bronx, New York
2006. november 16., csütörtök
- Megadtad neki a számod.
Az anyósülésen ülve Dean azt remélte, hogy egy sóhajnál többet kap az öccsétől. De aztán Sam vezetett, mivel Dean úgy döntött, hogy addig nem akar újra volán mögé ülni, amíg nem jutnak valamivel ritkább forgalomba. És Sam prózaisága teljes virágkorát élte:
- Csak azt akartam, hogy kapcsolatba tudjon lépni velünk, arra az esetre, ha...
- Arra az esetre, ha még többet akart volna bámulni téged? Nézz szembe a tényekkel, haver, a csaj teljesen rád van kattanva. Még egy zsepit is hoztam neki, hogy letörölje a könnyeit, de a lány alig vette észre.
Dean hátradőlt az űlésben, kezét a feje mögé téve. - Biztosan átváltott a Sam TV-re.
- Nos - mondta Sam -, talán értékelte, hogy valaki nem próbálkozik olyan keményen.
- Ez nem volt kemény próbálkozás. Ez normális próbálkozás volt.
- Talán több szerencséd lett volna, ha megadod az igazi neved. - Sam elvigyorodott. - Határozottan szereti a Dean nevű hímeket simogatni. De valószínűleg nem vagy elég szőrös.
Dean remélte, hogy Sam nem fogja ezt felhozni. Erre nem volt nagy esély, de álmodni lehet, nem igaz?
- Nézd, ez csak... - És Dean habozott: így van, egy orangutánnak ugyanaz volt a neve, mint neki. Erre egyszerűen nem lehetett visszavágni, és ő elég jó pókerjátékos volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell kiszállni, és nem játszani tovább. - És mi a következő lépés?
- Zavarban vagy? Azért vagy zavarban, mert nem tudod, mit jelent a „szőrös”?
- Sam, nem vagyok idióta, tudom mit jelent. Most pedig koncentrálnál egy pillanatra? Mi a következő lépésünk?
- Te vagy az, aki arról beszéltél, az előbb, hogy belém van esve az a csaj, és nekem kellene koncentrálnom? - Sam nem hagyta, hogy a bátyja válaszoljon. - Mindjárt hat óra, szerintem vissza kéne mennünk Afirihez, hátha otthon van.
- Nekem megfelel.
Egy egész napba telt, mire az állatkertben valaki rávett valakit, hogy végre beszéljen velük. Minden bája és Sam őszinte arckifejezése kellett ahhoz, hogy meggyőzze az állatkerti főnököt, hogy csak néhány kérdést akarnak feltenni egy magazin számára.
- Csak annyit tudunk, hogy valaki bedrogozta a majmot, ráküldte a diákokra, majd átadta az állatvédőknek. Ennyi biztos.
- Gondolod, hogy valaki az állatkert személyzetéből? - kérdezte Sam.
Dean vállat vont:
- Talán. Ez megmagyarázná, hogyan sikerült átjutniuk az őrökön... De te láttad Claire-t és Fridát. Megőrülnek az állatokért. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük így bántalmazzon egy állatot, csak azért, hogy valamiféle irodalmi történetet újrateremtsen.
- Remélem így van - sóhajtott Sam, és letért a zsúfolt autópályáról, így a lehajtó végén a forgalom sűrűjébe került, a Bronxba vezető úton. A látvány Deant arra késztette, hogy elgondolkodjon: vajon van-e egyáltalán szabad, dugó mentes út ebben a hülye városban. - Bárcsak tudnám, mi folyik itt.
- Szóval, semmi ötlet?
Sam megrázta a fejét.
- Eddig nem. Ma este beleásom magam apa naplójába, megnézem, mi van benne. Még négy nap van huszadikáig - az az újhold, így valószínűleg akkor lesz a következő. Szóval van időnk kitalálni.
Végül visszaértek Afiri házához. Deannek, aki büszke volt arra, hogy kiváló tájékozódási érzékkel rendelkezik, és bármit megtalál, ha az egy úton van, fogalma sem volt, hogyan jutottak oda. Bronxnak ez az egész területe dombos, kanyargós és bukkanós volt, és ettől megfájdult a feje.
„Istenem, egyenes utakat adj nekem! Még San Francisco is jobb volt ennél!”
Ezúttal egy sáros terepjáró parkolt Afiri házának felhajtóján, rajta egy lökhárítómatricával, amin ez állt: „Nem tetszik, ahogy vezetek? Hívd az 1-800-u-bite-me-t. (ny*ldki a s*ggem) számot.”. A közelben azonban volt egy üres hely, így Sam oda parkolta le az Impalát. A lökhárító egy kicsit kilógott az útra, de Dean azt gondolta, hogy úgyis csak ők hárman lesznek a házban, úgyhogy nem nagy ügy; és ez jobb volt, mintha párhuzamos parkolóhelyet kellett volna keresni.
- Hűha! Ash nem viccelt, ez aztán a jó kis járgány!
Dean felnézett, amikor kiszállt a kocsiból, és egy férfit látott a verandán állni. Hosszú, kócos, többnyire barna haja, és sűrű, többnyire ősz szakálla volt; egy vastag, műanyagból készült, sötétített szemüveget viselt. Grateful Dead-koncertpólót viselt, és szakadt farmert, amelyen barna, zöld és sárga foltok éktelenkedtek. Dean úgy döntött, boldogan fog élni anélkül is, hogy tudná, mi okozta ezeket a foltokat. És ráadásul, még mezítláb is volt.
- Te bizonyára Manfred Afiri vagy. A nevem Dean Winchester, ő pedig az öcsém, Sam.
- Igen, Ash hívott, hogy jönni fogtok. Hogy van az öreg fattyú? Istenem, mondd, hogy rendesen levágatta a haját végre!
- Attól tartok, nem - vigyorgott Dean. - Még mindig elől üzleties...
- Hátul pedig bulis. - mondta Manfred. - Nem bánom a 60-as évekbeli frizurákat, de az enyém legalább egy olyan retró, amit tisztelnek, érted, mire gondolok, kölyök?
- Abszolút - mondta Dean.
Ő és Sam a veranda felé sétáltak..
- Hallottuk, hogy gondjaid vannak egy szellemmel?
- Ó, igen, és felemészti az agyamat, de térjünk el ettől egy pillanatra. Éppen egy csésze kávéért indultam. Nos, mozduljatok! Gyertek be, tegyétek fel a lábaitok, és rappeljünk. - vigyorgott. - Elnézést kérek érte. A retró szleng. Beszélgetünk is, ugye?
- Igen - Dean Samre nézett, és elvigyorodott. - Azt hiszem, kedvelem ezt a fickót.
Ez az érzés bebetonozódott, amikor beléptek a házba, és Dean meghallotta a Jethro Tull „For a Thousand Mothers” című dalát. Dean önkéntelenül azon kapta magát, hogy Clive Bunker riffjére - egy bizonyos ritmikai alakzatban - dobol a levegőben.
- Király zene.
- Igen, a minap voltam a koncertjükön. Szeretnék csinálni egy feldolgozást, de senki sem tudja, hogyan kell fuvolázni, és a Tull fuvola nélkül nem Tull, tudod?
- Ez így van. - mondta Dean, miközben körülnézett a házban.
A bejárati ajtó egy előszobába nyílt, falait bekeretezett koncertplakátok borították, amelyek jóval a születése előttről származtak: a Beatles a Shea Stadionban, a Rolling Stones a Fillmore Eastben, az Isle of Wight Show 1970-ben.
Balra fordulva meglátta a hatalmas nappalit, amelyben poros, régi bútorok álltak: egy kanapé, egy fotel, egy hintaszék, valamint egy nagy porcelános szekrény és egy komód, amelyen alkoholos üvegek sorakoztak. Látott egy halom újságot, magazinokat, borítójukon hangszerekkel, az egyik sarokban három gitárt, több erősítőt, egy egész falat tele bakelitlemezekkel, egy másik falat kazettákkal és CD-kkel, egy ütött-kopott régi televíziót, valamint egy fényes, fém sztereó rendszert lemezjátszóval, magnókazettákkal és lemezes CD-váltókkal. Először nem vette észre a hangszórókat, aztán rájött, hogy négy darab van belőlük szétszórva a szobában, mind gyilkos hangerőt kibocsátva. Mindenesetre csak néhány másodperccel később vette észre, hogy Manfred és Sam már továbbálltak. Megfordult, és látta, hogy a konyha felé tartanak, a lépcső melletti folyosón keresztül.
- Bocsáss meg a bátyámnak - mondta Sam, épp orgazmusa van.
Manfred szakállából vigyor kandikált elő.
- Elnézést a rendetlenségért, de a házvezetőnő idén még nem jött. Gyertek be.
Visszamentek a konyhába, ahol szintén nagy volt a rendetlenség, a mosogatóban koszos edények álltak. Manfred néhányat félrelökött közülük, hogy meg tudja tölteni a kávéskannát vízzel.
- Szép kis kerekeitek vannak, srácok. Vagy ahogy most mondják? Autó? Nos, hatvanhetes, igaz?
- Így van! - mondta Dean büszkén. - Nemrég a semmiből kellett újjáépítenem.
- Értem - töltött vizet a kávéfőzőbe Manfred, és kivett egy üveg kávébabot a hűtőből. - Különleges keverék - magyarázta a testvérek kérdő pillantására válaszolva. - Hol találtál egy 427-es motort hozzá?
- Van egy barátom, akinek vannak kapcsolatai. Egy roncstelepet vezet. Felkutatott nekem egyet.
Amellett, hogy Bobby Singer adott nekik szállást apa halála után, létfontosságú szerepet játszott abban is, hogy Dean megkapta az Impala újjáépítéséhez szükséges alkatrészeket, miután a teherautó totálkárosra törte.
- Klassz. Úgy értem, király. Vagy menő? És, jól megy?
- Szuperül működik, igen. - mondta Dean vigyorogva.
- Nekem is volt egy, amikor először kijöttek. Most már nem vennék, mert sok benzint eszik, és nincs elég hely benne, hiába nagy a csomagtartója - tudod? Ezért vettem egy kisbuszt, mint egy tyúkanyó. Mindegy, az az öreg vacak meghalt, amikor Floridába mentem, még '78-ban. - kuncogott. - Ez vicces. Úton voltam, hogy elvegyem Becky-t, és az a rohadt autó lerobbant. Ez egy jel lehetett, mert '86-ban szakítottunk.
- Szóval, Manfred - kérdezte Sam -, van egy szellemed?
- Igen, elég rossz. - Miután a kávét a tartályba kanalazta, Manfred visszatette az üveget a hűtőbe, és elővett belőle egy doboz tejet, amit a konyhapultra tett a kávéfőző és egy csorba cukortartó mellé. - Nem tudom, Ash mennyit mesélt neked, de én a Scottso zenekarban vagyok. Hétvégenként - pénteken, szombaton és vasárnap - Larchmontban játszunk. Három előadás. Mindig, tudod? És valahányszor visszajövök, mindig nagy a zaj, a nyikorgás és a rendetlenség, úgyhogy ki tudnék szaladni a házból.
- Csak ezen a három éjszakán? - kérdezte Sam.
- Aha. Ó, várj, nem minden este! Pénteken valaki kibérelte a „Park in Rear”-t (Parkolj hátul) egy privát partira, így akkor nem léptünk fel.
A kávéfőző gurgulázó hangokat adott ki, ahogy az immár forró víz összekeveredett a kávéőrleménnyel.
- És a szellem csendben volt? - kérdezte Sam.
Manfred bólintott. Dean pedig nem tudta visszafogni a kíváncsiságát: - Tényleg úgy hívják a helyet, hogy „Parkolj hátul”?
- Igen - egy újabb foghíjas mosoly... vagyis majdnem foghíjas, mert Manfrédnak hiányzott néhány őrlőfoga. - De a telefonkönyvben nem fogjátok megtalálni. Valójában Nat's-nak hívják, de az igazi nevét már szinte mindenki elfelejtette. Csak azért van egy nagy táblája, hogy „Parkolj hátul”, mert az utcán nem lehet parkolni, és az útról nem látni a parkoló bejáratát. Szóval mindannyian így hívjuk.
Három bögrét vett elő, és megtöltötte őket kávéval. Sam azt a bögrét kapta, amelyen egy szótári bejegyzés van a kávéról, Dean olyat, amelyen az állt, hogy „Túl kevés vér van a koffeines szervezetemben”, Manfred megtartotta magának azt, amelyiken a Metallica logója volt, ami némileg csalódást okozott Deannek. Dean a kávéját olyan feketén szerette, mint a kocsiját; Sam persze egy tonna cukrot öntött a bögrébe, és színültig töltötte tejjel; Manfred is tett bele tejet, de csak egy keveset. Az idősebb Winchester felemelte a bögrét, de nem ivott belőle. Dean nem volt bolond, megvárta, hogy az öccse kóstoljon először a kávéba.
- Gondolod - kezdte Sam -, hogy a szellem kötődik a bandához?
- Fogalmam sincs, Sam. Ezért hívtam Ash-t. Tudtam, hogy ért az ilyen dolgokhoz. Én csak egy asztalos vagyok, aki rock 'n' rollt játszik. Nem tudok semmit az éjszakai lényekről. - Manfréd a kávéjának körülbelül majdnem a felét lenyelte, amitől Dean azt hitte, hogy a torka jéggel vagy valami mással van kibélelve, mivel még mindig forró volt, még akkor is, ha hideg tejet öntött bele. - Meg kell mondjam, komolyan beleszólt az életembe. Úgy értem, van, amikor haza akarok vinni valakit egy koncert után, érted, mire gondolok? Megzavarj, ha egy szellem rikácsol a házban.
- Láttad már valaha? - kérdezte Sam, kortyolt egyet a kávéjából, és felkiáltott: - Hűha, ez aztán a jó kávé, Mr. Afiri!
- Kérlek - csak Manfred. Mr. Afiri-nak hívnak a gyerekeim tanárai azokon a ritka alkalmakkor, amikor megjelenek a szülői értekezleteken.
- Vannak gyerekeid? - csodálkozott Dean, és azonnal megbánta, hogy kinyitotta a száját.
- Remélem, nem hallják, hogy így hívom őket. De az a seggfej Becky '92-ben ment férjhez - ami őket illeti, az egyetlen apa, aki érdekli őket, az nem én vagyok. A legszebb dolog, amit valaha hallottam tőlük, hogy „Apa, levágattad már a hajad?”.
- Sajnáljuk - motyogta Sam.
Manfred megvonta a vállát:
- Semmit sem tehetek ellene. Megteszem értük, amit tudok, de nincs nagy szükségük rám. És csak azért, mert megdugtam az anyjukat, még nem vagyok apa. Úgy értem, akkor váltunk el, amikor még kisbabák voltak.
Dean talán szeretett volna megjegyzést tenni, de túlságosan lefoglalta, hogy élvezze a legjobb kávé ízét, amit életében valaha ivott. Igaz, az ő elvárásai nem voltak túl magasak. Ő és az öccse általában beérték azzal a „koffeines lötty”-el, amit olcsó éttermekben, motelekben és benzinkutakon kaphattak, ami általában csak kávéízű mosogatóvíz volt. Még az apjuk is használta a „koffeines lötty” kifejezést, mert amit általában ittak, az nem kávé volt; nem akarta megsérteni az eredetit azzal, hogy ezt kávénak nevezi.
De jó cucc, amit Dean akkor is meginna, ha nem lenne szüksége koffeinfröccsre a New York-i forgalommal, az állatkerti bürokráciával és a nőkkel vívott csatározások után, akik a kisöccsébe szeretnek bele, nem pedig belé.
- Szóval még sosem láttál szellemet? - Sam tovább beszélt.
Manfred megrázta a fejét.
- Nem, de nem igazán várom, hogy lássam, tudod? Úgy értem, ha hallom azt az ordítást, elhúzom a csíkot. Már haza sem jövök, csak várok napfelkeltéig. Hétfőnként ez elég kellemetlen, mert mennem kell dolgozni.
- Azt mondtad, hogy ácsként dolgozol a városnak? - kérdezte Sam.
Manfred bólintott.
- Ha nem haragszol, hogy megkérdezem, akkor - hogyan engedheted meg magadnak ezt a helyet?
Dean pislogott, de a kérdés elég értelmesnek tűnt. Ha Manfred elvált, valószínűleg tartásdíjat kellett fizetnie, és nehéz volt elhinni, hogy egy egyszerű asztalos ilyen házat tudott venni, különösen, ha figyelembe vesszük a New York-i lakásárakat. Nyilvánvalóan még mindig zenélt, de a zenéből nem lehetett sok pénzt keresni.
Manfred hümmögött:
- Kényelmes dolog két gazdag ügyvéd fiának lenni. Nos, apa gazdag volt, anya mindig ingyen dolgozott, de akkor is. Én voltam a család szégyene - én csináltam az egész Szerelem nyara-antiháború-Woodstockba-járás dolgot, amíg apa olajcégeket képviselt -, de én voltam az egyetlen gyerek, így az én házam lett, amikor ők meghaltak.
- Sajnálom - mondta Sam, ismét halk hangon.
- Nem, nem nagy ügy. Figyeljetek, nagyon hálás vagyok nektek, hogy kisegítettetek.
- Még nem csinálunk semmit, Manfred - Dean belekortyolt a kávéjába. - De azért utánanézünk a dolgoknak, hátha kiderül valami.
- Remek. Egyébként, van szállásotok? Ha nem, akkor javasolhatok néhány vendégszobát az emeleten.
Dean majdnem megfulladt a kávéjától. Sikerült visszafognia magát, ami jó volt, mert így kárba veszett volna a finom ital.
- Tényleg?
- Ez nagyon kedves, Manfred, de...
- Örömmel! - Dean sietve közbevágott, mielőtt Sam udvariassága miatt egy újabb motelszobába tuszkolta volna őket.
Nem volt biztos benne, mi izgatta jobban: a kilátás, hogy ugyanabban a házban alszik, mint az a lemezgyűjtemény, hogy erre a kávéra ébredhet, vagy hogy nem kell Sammel osztoznia egy szobán. A világon mindennél jobban szerette a öccsét - kivéve talán az Impalát -, de már több mint egy éve gyakorlatilag minden éjjel egy szobában (vagy túl gyakran a kocsi első ülésén) aludtak. Ha lehetőség adódott arra, hogy külön szobát kapjanak - ráadásul ingyen -, ő rohadtul biztos, hogy él vele.
- Ez nagyszerű! Ma este Tommy, a dobos garázsában próbálunk, mint mostanában mindig. Régebben itt próbáltunk - rengeteg hely van a padláson -, de a szomszédok elkezdtek panaszkodni. Nem akartuk, hogy kihívják ránk a zsarukat a fű miatt, meg minden, úgyhogy átköltöztünk Tommy-ékhoz.
Sam ideges pillantást vetett Deanre a fű említésére, Dean pedig csak a szemét forgatta. - Jézusom, Sammy, azt hitted, hogy egy zenész házában csak kávé lesz? Főleg egy olyan fickó, aki Woodstockban volt?
- Holnap este pedig feljöhettek a Park in Rear-ba, hogy meghallgassatok minket. Bejuttatlak titeket, mint a vendégeimet, így nem kell fizetnetek a belépőt. De a sört még mindig meg kell vennetek, jóféle csapolt sör van náluk - Manfred egy hajtásra lenyelte a maradék kávéját, aztán a bögrét a mosogatóba tette. - Érezzétek magatokat otthon, fiúk. A szobák az emeleten vannak: a legtávolabbi az enyém, a másik háromban pedig van ágy, szóval válasszatok magatoknak.
- Köszönöm - nézett vissza Dean Samre. - Menjünk a cuccainkért - fejezte be ő is a kávéját, és elindult a kijárat felé.
Sam hallgatott, amíg a tornácra nem értek.
- Dean, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
- Mi a baj, Sammy?
- A fickónak van egy szelleme a házban, és mi itt fogjuk tölteni az éjszakát.
Dean kinyitotta a csomagtartót:
- Haver, mi vagyunk azok, akik megölik a szellemeket. Egyébként is, csütörtök van. A szellem csak holnap este jelenik meg, így van időnk átvizsgálni a házat és utánajárni az EMF-nek (EMF – szellem vizsgáló kütyü). Talán még a Poe-ügyre is rájövünk.
- De Dean... - a fiatalabb Winchester még mindig habozott.
- Mi az? - Dean elővette a hátizsákját.
- Egy kicsit ki vagyok borulva.
- Ugyan már, Manfred rendes fickó.
- Ez nem Manfredről szól, Dean. Rólad van szó. Olyan ez, mint a te személyes Disneylanded, a Fillmore East poszterekkel, a gitárokkal és a lemezekkel... Attól tartok, innen soha nem fogsz kijutni.
Dean rájött, hogy az öccse csak viccel, és elmosolyodott:
- Hé, ettől még tudok az ügyre koncentrálni.
- Remélem. Mert van egy szellem, akiről tudjuk, hogy péntek este fel fog bukkanni, és egy gyilkosság, amiről tudjuk, hogy hétfő este fog megtörténni, és egy olyan fickónál lakunk, akinek a háza tele van illegális kábítószerrel, miközben mindkettőnket köröznek a szövetségiek.
Dean becsapta a csomagtartót:
- Mondta már neked valaki, hogy túl sokat aggódsz, Sam?
Sam egy vigyor mellett, azt mondta: - Te, naponta körülbelül négyszer.
- Akkor tekintsd ezt az ötödiknek. Minden rendben lesz. Gyerünk, rendezkedjünk be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése