Nevermore - 4. fejezet

 A Bronxi Állatkert 

Bronx, New York 

2006. november  16., csütörtök

Clare Hemsworth lesöpörte a fűdarabokat a Wildlife Conservation Society logós kék pólóján, amikor elindult a pavilonba, a Wild Asia hullámvasút felé. Novemberben kissé gyér volt a tömeg, de a Bronxi Állatkert látogatói még mindig fel akartak szállni a Wild Asiára. 

Clare emlékezett, hogy az édesanyja arról beszélt, milyen izgalmas volt a Wild Asia, amikor a hetvenes évek végén megnyílt. A maga részéről nem tudta elképzelni miért csinál valaki ekkora felhajtást miatta. A Mono-vasút olyan retró volt, és nem mintha nagy dolog lett volna, hogy az állatok szabadon kószálnak. Persze, a kőkorszakban, amikor anya még gyerek volt, úgy sejtette, nagy dolog, hogy nem ketrecben tartott állatokat láthat, de most már nem volt ebben semmi újdonság. Az egysínű kocsi egy gagyi műanyagdarab volt, amely ‒ Clare meggyőződése szerint ‒ bármelyik nap leeshet a sínről. 

Aztán megint csak rossz kedve volt mint általában. Amióta a két gyerekkel az történt, azóta beszélt a riporterekkel, a rendőrséggel és a Fordham Egyetemet képviselő ügyvédekkel, és már nagyon-nagyon elege volt ebből. Az ügyvédek voltak a legrosszabbak ‒ rendben, a zsaruk és a riporterek tették a dolgukat, de miért kellett volna hallgatnia a Fordham jogi sáskáinak szarságait, csak azért, mert a két gyerek, aki meghalt, történetesen az ő diákjaik voltak? Még csak nem is az egyetemen ölték meg őket! 

– Elnézést, Ms. Hemsworth?

Clare lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. Az elmúlt héten vagy ötven olyan beszélgetése volt, amely ezekkel a szavakkal kezdődtek, és mindig olyan volt, mint egy gyökérkezelés, csak érzéstelenítés nélkül. Ha nem a bűnüldözőktől vagy a WCS-től volt valaki, akkor azt akarta mondani neki, hogy húzzon el a francba olyan gyorsan amilyen. . . 

Megfordult, és meglátta a legdögösebb férfit, akivel valaha is találkozott. 

Volt vele egy másik srác is, de Clare nem nagyon figyelt rá, csak arra az egy srácra koncentrált. Olyan csodálatos barna szemei voltak, és ha ő az, aki a nevén szólította, akkor a legszexibb hangja van, amit valaha hallott. Ott és akkor elhatározta, hogy bármit megtesz, amit ez a fickó kér. Magas is volt, de nem olyan ijesztő, mint néhány termetes férfi. Félhosszú, sötét haja rendesen fésült, és imádni valóan kicsi orra volt. 

– Ööö, igen, én vagyok Ms. Hemsworth. Clare. 

A másik, az alacsonyabb, azt mondta: ‒ Örvendek, Clare. A nevem John Mayall, a barátom pedig Bernie Watson ‒ a National Geographic-tól jöttünk. 

Clare pislogott, és elszakította a tekintetét Bernie Watsonról ‒ micsoda csodálatos név! ‒, hogy az alacsonyabb, lazára nyírt hajú, kék szemű, és mintha állandóan vigyorgó szájú srácra nézzen. John, igaz? 

– Ööö, oké. ‒ Aztán eszébe jutott az sms, amit Friedától, a főnökétől kapott.

– Rendben! Frieda azt mondta, hogy beszélni fogtok velem. Mire van szükségetek?

– Éppen egy cikket írunk az orangutánról, amelyik megölte azt a két diákot, és azt mondták nekünk, hogy maga volt az, aki gondoskodott róla.

Bernie hozzátette: ‒ Ha túl sok gondot okoz...

– Jaj, nem! ‒ mondta gyorsan, mert nem akarta, hogy Bernie elmenjen, de az még mindig nem volt teljesen világos számára, hogy a NG miért akar írni egy ilyen sztorit. Frieda sms-e szerint a sajtóiroda engedélyezte nekik, amennyiben ragaszkodnak a hétfői emlékeztetőben szereplő kérdésekhez, de Clare nem értette, miért is vesződtek vele.

– Ez nem igazán ‒ nem is tudom ‒ jellemző rátok, ugye?

John elvigyorodott. ‒ Hé, nem lehet minden történetünkben pucér pigmeusok képe.

Szemeit forgatva Clare nem törődött Johnnal, és felnézett Bernie magas alakjára, lélekkel teli szemeire. 

– Szóval, mi az, amit tudni akartok? Úgy értem, már vagy ezerszer elmondtam ezt a történetet. Az újságokból valószínűleg bármit megtudhattok, amit csak akartok.

– Nagyon szenzációhajhászók. ‒ mondta Bernie. ‒ Mi az igazságot próbáljuk kinyomozni, és világossá tenni, hogy ez nem az orangután hibája volt.

– Ó, ez egyáltalán nem Dean hibája volt!

Az alacsony hirtelen köhögési rohamot kapott, majd azt mondta: ‒ Dean? Ez volt az orangután neve?

– Hát, én így hívtam. Egy időre kettőt kölcsönkaptunk Philadelphiából, és Hanknek és Deannek neveztem el őket ‒ tudod, a Venture Brothers után. 

Johnra nézve Bernie azt mondta: ‒ Igazából szerintem a Dean remek név egy nagy majomnak, nem gondolod? 

– Nem igazán ‒ mondta John halkan, és Clare elkezdett azon tűnődni, hogy mi folyik itt. De aztán John visszanézett rá. ‒ Szóval, Clare, el tudnád mondani a saját szavaiddal, mi történt? 

– Igen, oké. ‒ Kicsit kiszolgáltatottnak érezte magát. 

Elvezette a két riportert az egyik fából készült asztalhoz, amely egy ételstand mellett állt. Mély levegőt vett, és igyekezett nem elveszni Bernie szemében, majd végigmondta az egész történetet: hogyan őrült meg hirtelen Dean, és hogyan kezdett el fel-alá ugrálni, mielőtt egy szikla alá húzódott. 

– Utána egy darabig senki sem látta ‒ nem igazán tartjuk szemmel őket a nap 24 órájában, tudod? ‒ aztán, amikor elmentem megetetni őt és Hanket, nem találtam. Meg kell értened, hogy ezek a srácok soha nem hagynak ki egy etetést sem... soha.

 A lánynak bepárásodott a szeme, és a kék inge ujjának mandzsettájával törölte meg. 

John azt mondta: ‒ Biztosan nagyon törődsz Hankkel és Deannel. Ez igazán csodálatra méltó ‒ mindig is lenyűgözött a magadfajta emberek munkája. 

– Köszönöm ‒ mondta gyorsan, majd Bernie-re nézett. ‒ Szóval tudtam, hogy valami nincs rendben, és elindítottuk a keresést. Az állatok néha elkóborolnak, és Dean kicsit furcsán viselkedett, de általában nagyon jó a biztonsági szolgálatunk. De most nem találtunk semmit.

 A „jó” biztonsági szolgálat enyhe kifejezés volt. Allan és Jimmy, Dean szökésének köszönhetően elvesztették az állásukat. 

Bernie előrehajolt, miközben John hirtelen felállt. 

– Az újságban az állt, hogy a New York-i rendőrség állatvédelmisei befogadták Deant.

Clare bólintott. ‒ Minket hívtak először, mivel mi vagyunk az egyetlenek a városban, akiknek orangutánjaik vannak. Az állatainknak van jeladójuk, így tudjuk ellenőrizni, hogy kik ők, ezért elküldtek az állatfelügyeletre.

 Megborzongott az emléktől. 

– Istenem, micsoda szörnyű hely. Ezek az állatok apró fémketrecekbe zárva, és úgy bánnak velük, mint a szarral. Úgy értem, tudom, a legtöbbjüknek bűntényekben meg ilyesmiben van része, de Istenem. 

Egy szalvéta jelent meg az arca előtt. Felnézett, és meglátta Johnt, akinek az arcán, úgy sejtette, aggodalom tükröződött. ‒ Köszönöm ‒  mondta, miközben elvette a szalvétát, és letörölte a könnyeit. Majdnem el is mosolyodott; John túlságosan is igyekezett. 

Visszaült Bernie mellé, vele szemben. ‒ Szóval ellenőrizted a jeladót.

– Hát, igen, de nem igazán volt rá szükségem, tudod? Ismerem az én Deanemet.

Újabb könnycseppeket törölt le a szalvétával. 

– Szegény kis fickó halálra volt rémülve. Vérvizsgálatot végeztek rajta, és fel volt pörögve.  Valamilyen amfetamint adtak be neki, lehet, hogy… elhiszitek? 

– Ki tenne ilyet? ‒ kérdezte John. 

– Hát valaki, aki meg akarta ölni azt a két gyereket.

„Istenem, miféle idióta volt ez a John?” 

– Szóval nem Dean hibája volt?

 Bernie megkönnyebbültnek tűnt. 

Clare megrázta a fejét. ‒ Annyira féltünk, hogy elveszítjük. Néha az áldozatok családjai ragaszkodnak az állatok elaltatásához, és a bírók általában az ő oldalukra állnak. 

– Tényleg? ‒ kérdezte Bernie. ‒ Ez szörnyű. 

Ezen a ponton már nem tudott túlságosan felháborodni. 

– Ez tipikus. Ők is ennek a világnak a részei, de próbáld meg elérni, hogy a legtöbb ember ezt elismerje. Sőt, részmunkaidőben jogi egyetemre járok, hogy keményebb törvényeket hozhassak az ilyesmire. 

– Jó neked ‒ mondta Bernie. ‒ Valójában majdnem jogi egyetemre mentem.

– Tényleg? Miért adtad fel? 

Bernie habozott. ‒ Furcsa családi dolgok ‒ mondta halkan. ‒ Mindenesetre nagyon boldog vagyok azzal, amit most csinálok, hidd el nekem. 

– Nos, jó neked. Mégis meg kéne gondolnod. Manapság olyan sok ügyvéd csak azért van, hogy a vállalatokat képviselje és nagy pénzt keressen ‒ több olyan emberre lenne szükségünk, akik törődnek a világgal, tudod? Hová akartál menni?

– Stanford ‒ ott végeztem az egyetemi tanulmányaimat.

Clare elismerően füttyentett. ‒ A New York-i Egyetemen vagyok. Bárcsak több időm lenne az órákra, de drága, és rengeteget dolgozom itt.

John ekkor azt mondta: ‒ Biztos vagyok benne, hogy jól viseled. Elszántnak tűnsz.

– Igen, az vagyok ‒ mondta gyorsan Clare Johnnak, majd visszanézett Bernie-re. Elismerte mindezt, és az eszét is, ha túlélte a Stanfordot. 

De aztán John azt mondta: ‒ Említetted, hogy az áldozatok családjai általában azt kérik, hogy az állatokat elaltassák. 

John úgy ejtette ki a szót, mintha még soha nem használta volna beszélgetésben, ami furcsán hatott Clare-re. ‒ De ezúttal nem ezt kérték? 

Azt remélte, hogy Bernie-t jobban kikérdezheti a jogi egyetemre való törekvéseiről, de John úgy tűnt, hogy elszántan végzi a munkáját, amit Clare meg tudott érteni. 

– Nem, Dean szerencsés volt.

 Csak képzelődött, vagy John minden alkalommal összerezzent, amikor az orangutánra utalt név szerint? 

– Mindkét gyerek a WCS tagja volt, és a családjuk szimpatikus volt. Miután a vérvizsgálat bebizonyította, hogy Dean be volt drogozva, nem ragaszkodtak hozzá, és a zsaruk is jó hangulatban voltak aznap, így visszaengedték hozzánk.

 Megrázta a fejét. 

– Emlékszem, egyszer ‒ talán Minnesotában ‒ egy szurikáta megharapott egy gyereket, aki túl hülye volt ahhoz, hogy figyeljen a táblára, amin az állt: „Ne dugd át a kezed a kerítésen”. A család nem volt hajlandó veszettségi tesztet csináltatni a gyerekkel, így az állatkertnek el kellett altatnia az egész szurikátacsaládot.

– Nekem úgy hangzik ‒ mondta John ‒, mintha rossz családot tettek volna el láb alól. 

Clare bólintott, elismerve Johnnak az igazát, majd visszafordult, hogy elveszhessen  Bernie szemében. ‒ Szóval, Dean visszatért hozzánk, de még nem tesszük az eredeti élőhelyére. 

– Miért? 

– Viccelsz? Teljesen traumatizált.  Most jöttem vissza az etetésből és nem evett, amíg el nem mentem. Hank közelébe sem megy, és nem engedi, hogy megfogjam. 

Johnnak tátva maradt a szája. ‒ Te meg szoktad fogni őt?

Clare el sem hitte, hogy egyáltalán megkérdezte ezt. ‒ Hát persze. De most, amikor megpróbálom, ő... ő sziszeg.

Bernie egy pillanatra megharapta az alsó ajkát, amit Clare egyszerűen imádni valónak talált. 

– Clare, kérhetek egy szívességet?

– Természetesen ‒ mondta habozás nélkül. Aztán hozzátette, remélhetőleg kacér mosollyal. ‒ Kérhetsz.  

– Láthatjuk Deant? 

Nem ezt remélte, főleg mivel ez azt jelentette, hogy csalódást kell okoznia a férfinak.  – Sajnálom, de egyáltalán nem tehetem. Most engem is éppen csak beengednek hozzá.

John előrehajolt. ‒ Nos, ha azt mondod, hogy rendben van... 

– Ez nem rajtam múlik. Csak azért engedtek be, mert én vagyok a gondozójuk. Lehet, hogy emiatt mindkettőjüket visszaküldjük Philadelphiába. Sajnálom, de óriási bajba kerülök, és ‒ és akkor már nem is engedik, hogy találkozzam velük.

 Bernie aranyos volt, de annyira azért nem. Hank és Dean az ő fiai voltak, és nem hagyta, hogy bármi is veszélyeztesse a velük való kapcsolatát. 

Még Bernie sem. 

Feltettek még néhány véletlenszerű kérdést, majd felálltak, ami meglepte és csalódást okozott neki. 

– Nos ‒ mondta Bernie ‒, köszönöm a segítséget. Ha eszedbe jut még valami, amit meg szeretnél osztani velünk, hívj fel, jó?

 Belenyúlt a zsebébe, és elővett egy roskatag papírlapot. 

– Sajnálom, kifogytunk a névjegykártyákból. Már vagy három hete megrendeltük őket, és még mindig semmi.

Hirtelen megszólalt a vészcsengő Clare fejében. Miért nem kérdeztek többet? És nem is jegyzeteltek vagy ilyesmi. 

Mégis elkérte a telefonszámát. Nem volt teljesen hülye. Talán tudna vele beszélni a társa és a nyálcsorgatása nélkül. 

John egy kicsit túl sokáig rázta a kezét, és azt mondta: ‒ Igazán örültem a találkozásnak, Clare. Remélem, Dean jobban lesz.

– Köszönöm. ‒  megszakította a kézfogást, majd figyelte, ahogy mindketten a lépcső felé tartanak, amely az állatkert más részeibe, vagy a két kijárat egyikéhez vezet. 

És ennyi volt. 

       Clare a homlokát ráncolva bámulta a számot, amely 650-es körzetszámú volt. Egészen biztos volt benne, hogy a NG Washingtonban van, és az ő körzetszámuk 202 volt. Abban is biztos volt, hogy a 650-es valahol Kaliforniában van. Persze lehetett ez  stanfordi is, ebben az esetben Bernie-nek már akkor is megvolt, amikor odajárt, de miért nem változtatta meg washingtoni számra, amikor a Stanfordról való távozása után odaköltözött? 

És miért nem tettek fel több kérdést Deanről vagy a használt drogokról, vagy bármely más kérdésről Frieda listáján? 

Megrázta a fejét, felállt, és odasétált a Wild Asia bejárata melletti kis fából készült jegypénztárhoz. 

– Szia, Clare ‒ mondta a nő a fülkében, a hangja visszhangzott a kis helyiségben, és az üvegfalon keresztül is kihallatszott. ‒ Mi a helyzet? Kik voltak azok a fickók, akikkel beszéltél? Az alacsonyabbik dögös volt.

– Gina, felhívnád Billt a nevemben? Beszélnem kell vele. 

Bill volt a biztonsági főnök ‒ és ő rúgta ki Jimmyt és Allant. Bármennyire is utálta beismerni, biztos volt benne, hogy tudnia kell John Mayallról és Bernie Watsonról...