Nevermore - 3. fejezet

80-as autópálya, a George Washington híd (GWB) felé közeledve 

2006. november  16., csütörtök 

– Hogy lehet ennyi ember egy úton? 

Sam megpróbált nem hangosan felnevetni Dean panaszos siránkozásán, hiszen az elmúlt tíz percben már ötödször tette fel a kérdést ‒ ezalatt az idő alatt az Impala talán ha ötven métert haladt előre. 

Egész éjjel vezettek. Sam azt javasolta, hogy álljanak meg egy motelben éjszakára, de Dean gyorsan oda akart érni. A pennsylvaniai Clarionban azonban megálltak egy motelnél, hogy lezuhanyozzanak, átöltözzenek, és az egyik hamis kártyával fizessenek, de nem maradtak éjszakára. Ehelyett átvágtak Pennsylvanián és New Jersey-n, felváltva aludtak vagy vezettek. 

Sajnos ez azt jelentette, hogy a reggeli csúcsforgalom kellős közepén érkeztek meg a George Washington hídhoz, így a forgalom lépésről lépésre haladt. 

Dean majdnem kiugrott a bőréből. 

– Kell lennie egy gyorsabb útnak a városba.

Sam nem vette a fáradságot, hogy a térképre nézzen, hiszen ezt a beszélgetést már többször is lefolytatták. 

– A Lincoln-alagút és a Holland-alagút messzebb van Bronxtól, és azoknak valószínűleg nagyobb a forgalmuk, mert több autót kell kevesebb helyre bezsúfolniuk...

– Remek. ‒ Dean a kormánykerékre csapott. Ash barátja egy Riverdale nevű negyedben lakott, ami szintén Bronxban volt, ez azt jelentette, hogy Samnek könnyebb lesz nyomozni a Poe-gyilkosságok ügyében.

– Az a másik dolog, amiről beszéltél … ‒ mondta Dean. Azt mondtad, hogy ezek mind Eddie Albert Poe történeteiből származnak, igaz? 

– Edgar Allan Poe, és igen. 

– Rendben, mindegy. Ő az a fickó, aki a Holló című verset írta, ugye?

Sam oldalra pillantott a bátyjára, és azt mondta: ‒ Te elolvastál egy verset? 

– Egyszer a Simpson családban említették. Hé, gyerünk, mozogj már! – Dean hirtelen ráordított az előttük haladó autóra. ‒ Jézusom, nem kell ötven kocsihossznyi távolságot hagynod közted és az előtted haladó között! ‒ Ismét a kormányt csapkodta. – Esküszöm, ezek az emberek rohadt kekszes dobozokból szerezték a jogosítványukat.

– Mindegy ‒ mondta Sam, hogy elterelje Dean figyelmét a frusztrációjáról. A pincében befalazott fickó az „Egy hordó amontillado”-ból, az orangután pedig a „Morgue utcai kettős gyilkosság”-ból való ‒ utóbbi egyébként az első detektívtörténete volt. 

– Tényleg?

– Igen, ez a történet hatással volt Sir Arthur Conan Doyle-ra is, amikor megalkotta Sherlock Holmest.

– Nos, köszönöm, Marian, a könyvtáros. 

Sam örült, hogy Dean ugratja, mert ez azt jelentette, hogy nem hagyja, hogy a vezetés kiborítsa. ‒ Hé! Használd azt a rohadt irányjelzőt, jó?

– Választható tárgyként felvettem az irodalmat a Stanfordon ‒ az volt a címe, hogy „Amerikai kísértetek”, a természetfeletti használatáról szólt az amerikai irodalomban, és sokat beszélt Poe-ról is. ‒ Megvonta a vállát. ‒ Kíváncsi voltam, hogy a sok furcsa dolog után, amit láttunk, milyenek a tömeg kultúra értelmezései annak, amit csinálunk.

– Mi az, az X-akták ismétlése nem volt elég?

– Őszintén szólva, Dean, el kellene olvasnod Poe történeteit. „Az Usher-ház vége”, „A vörös halál álarca” ‒ némelyik úgy hangzik, mintha az egyik munkánkból származott volna. Kíváncsi vagyok, hogy mit látott, amikor megírta ezeket. Úgy értem, gyakorlatilag ő teremtette meg a horror műfaját.

– Szóval, professzor úr, mit gondol, mi a helyzet ezekkel a gyilkosságokkal? Holdfázisok, régi novellák újrateremtése ‒ úgy hangzik, mint bármelyik rituálé, amit eddig ismertünk?  

– Nem egészen, de van ami hasonló, és van, ami nem. Korábban, amikor a térképek voltak a kezemben, ellenőriztem valamit, és mindkét gyilkosság pontosan egy mérföldre volt a Poe Cottage-től. 

– Először is, mi az a Poe Cottage?  

– Poe utolsó éveiben egy bronxi szerény kis házikóban élt.

– Haver, láttam Fort Apache-t ‒ Bronxban nincsenek házikók. Hé, seggfej, válassz egy rohadt sávot!

Sam hirtelen késztetést érzett, hogy ép kezével megragadja a műszerfalat. 

– A tizenkilencedik században voltak. Bronx csak az 1890-es években vált New York City részévé. Akárhogy is, mivel Poe ott élt, megőrizték a házikót ‒ és a felesége ott halt meg.

Dean bólintott. ‒ Oké, tehát a helynek van némi érzelmi jelentősége. De még mindig nem tudom megtalálni az összefüggéseket.

Sam vállat vont és azt mondta: ‒ Én sem. 

– Másodszor, miért nem mondtad ezt el nekem, amikor a térképekkel játszottál? Azt hittem, hogy alternatív útvonalakat próbálsz találni. 

Dean csodálkozott, hogy még kérdeznie is kellett ezt, majd Sam azt mondta: ‒ A Led Zeppelin II albumát tetted be a magnóba. Tudom, hogy jobb, ha nem próbálok értelmes beszélgetést folytatni veled, amikor a „Whole Lotta Love” szól.

Dean kinyitotta a száját, becsukta, majd újra kinyitotta. 

– Oké, ez igaz. 

Egyre lassabban kúsztak a híd felé, és Sam észrevette, hogy egy fizetőkapu felé közelednek. Dean látta, hogy néhány sáv gyorsabban halad, ezért beljebb húzódott. 

– Ööö, haver, azok az E-Z Pass sávok.

– Ó, a francba.

 A Winchesterek életében csapás volt az olyan dolgok elterjedése, mint az E-Z Pass, a Fast Lane, az I-Pass és a különféle egyéb elektronikus szolgáltatások, amelyek egy darab műanyagot ragasztottak a szélvédőre, amit egy szkenner leolvasott, és az útdíjat levonta a hitelkártyáról, vagy csekken történő fizetéssel rendezte. Az előbbi következetes használatot igényelt olyan kártyával, amit Dean és Sam nem engedhetett meg magának, mivel a hitelkártyáik mind hamisak voltak. Sam fontolgatta, hogy beállít egy ilyet azon a folyószámláján, amit még a Stanfordon használt ‒ és amin keresztül fenntartotta a mobiltelefonját és az internetet ‒, de most, hogy körözte őket a rendőrség, nem volt bölcs dolog a kocsira erősíteni valamit, amivel le lehetett nyomozni a mozgásukat. 

A kasszasávok azonban lényegesen lassabbak voltak, Sam tudta, hogy ez csak fokozza Dean sötét hangulatát. 

Persze, a felismerés, hogy a lassú forgalomban ragad, miközben tucatnyi más autó száguld át az E-Z Pass sávban, semmissé tette Sam minden figyelemelterelő munkáját. Dean most vasmarokkal tartotta a kormányt a jobb kezével, miközben a ballal az ajtó belső oldalát ütötte, és átkokat mormolt magában. 

Felismerve a hiábavaló próbálkozást, Sam elővette a Treo márkájú készülékét, és használta annak webböngészőjét. A böngésző nem volt túl gyors ‒ lényegében olyan  volt, mint a betárcsázás ‒, de végül sikerült megtalálnia Ash barátja zenekarának, a „Scottso”-nak a honlapját, és fel is írta azt. 

Mire befejezte az olvasást, ők következtek a fizetősorban. 

– Haver, van nálad készpénz? ‒ kérdezte Dean hirtelen.

Sam megfordult. 

– Tessék? Azt hittem, te vagy a pénz őrzője, Mr. Pool Hustlin' Poker Player Man. (

– Emlékszel arra a lányra South Bendben, a Notre Dame diákjára, aki...

Sam semmilyen körülmények között nem akarta hallani Dean egyetlen olyan mondatának a végét sem, amely azzal kezdődött, hogy „Emlékezz arra a lányra...". 

– Rendben, mindegy. ‒ Sam megpróbálta kiegyenesíteni vézna alakját, amennyire csak tudta az első ülésen, és bal kezét a nadrágzsebébe mélyesztette. Előhúzott egy szösz-gombócot, három negyeddollárost, néhány névjegykártyát ‒ amin az állt, hogy Sam Winchester riporter, melyeket még Indianában, egy nyomdában csináltatott ‒ és a monogramos pénzcsipeszét négy bankjeggyel, az egyikről látszott, hogy tízdolláros, mivel most mind más színű volt. Óvatosan kirántotta, és átnyújtotta Deannek. 

Dean a tízessel fizette ki az útdíjat, megvárta a visszajárót; a vámos kijelentésére, hogy „legyen szép napja”, összefüggéstelen morgással válaszolt, majd a négy egydollárost a saját ingzsebébe gyömöszölte. 

Sam fontolóra vette, hogy tiltakozik, de aztán úgy döntött, hogy az élet túl rövid, és inkább azt mondta: ‒ A Henry Hudson Park útra akarunk menni, úgyhogy maradj a jobb sávban.

Dean bólintott, amikor elindultak a hídon át. 

Sam egy pillanatra csak gyönyörködött a kilátásban. A George Washington híd az ország egyik leghíresebb hídja volt, és bár nem tűnt olyan jellegzetesnek, mint mondjuk a Golden Gate híd ‒ amelyet egy San Francisco-i útjuk során látogatott meg Jess-szel ‒, vagy a Brooklyn híd itt, New Yorkban, mégis volt benne valami nagyszerű, amit csodált. 

Ahogy az Impala átgurult a hídon ‒ még mindig kevesebb mint húsz mérföld/órával haladt, de ez már javulás volt a bódé előtti tempóhoz képest ‒, Sam jobbra fordult. Tiszta idő volt, így láthatta a világ leghíresebb felhőkarcolóját: szürke és vörös, ezüst és barna felhőkarcolók nyúltak felfelé, különböző méretűek és formájúak, és mindezek fölött magasodott az Empire State Building csúcsa. Az épített élet összetett keveréke volt, a természet fölötti emberi teljesítmény emlékműve. 

A benne lévő tudós kétségbeesetten szerette volna felfedezni ennek a műemléknek a belső működését, vagy akár turistáskodni és megnézni a látnivalókat, ahogy ő és Jess tették San Franciscóban. Vagy pedig megnézni a hely alvilágát, hogy igaz-e a város körül kialakult legendák ezreinek a története: az aligátorok a városi csatornarendszerben, a fantom metróvezető, a rakétasilók a keleti oldali bérházakban. 

Mélabúsan ült vissza az anyósülésre. Az életük nem engedte meg az ilyesmit. Jöttek, elvégezték a munkát, aztán elmentek. A pokolba is, most már Dean rajta volt a szövetségiek radarján, és bár Sam nem talált semmilyen konkrét letartóztatási parancsot a saját nevére (és hát nem imádott Dean szarozni vele emiatt?), elég biztos volt benne, hogy ő sem maradna ki, ha felfigyelnének rájuk a bűnüldöző szervek. Meg kellett húzniuk magukat ‒ ami azt jelentette, hogy nem szabad önfeledten viselkedniük. Megnézni a Szabadság-szobrot, felmenni az Empire State Building tetejére, felfedezni a Central Parkot, még a föld alá is lemenni, hogy utánanézzenek az aligátoroknak, a szellemeknek és a rakétáknak ‒ egyiket sem engedhette meg, hogy napirendre kerüljön. A munka elvégzése életeket mentett, ami azt jelentette, hogy a munka nélkül töltött idő alatt emberek halhatnak meg. 

„Ez a feladat. És meg kell csinálni."  Nyolc mérföld hosszú sajnálatlistájának egyik pontja ez volt, és csak apja halála után jött rá erre. 

A Henry Hudson kijárat közvetlenül a híd vége után volt, és Dean hangosan kifejezett megkönnyebbülésére a kijárat felé tartó forgalom nagy része déli irányba ‒ Manhattanbe vitte őket. Rajtuk kívül szinte senki más nem ment észak felé. 

Dean gyorsulási vágyát azonban maga a Henry Hudson Park út mérsékelte, amely dombos, kanyargós volt, és Sam ismét azon kapta magát, hogy halálos szorításban tartja a műszerfalat. 

Sam úgy érezte, hogy el kell terelnie a figyelmét arról a tényről, hogy Dean a sávjelzőket inkább iránymutatásként, mint szabályként használja, ezért azt mondta: ‒ Szóval megnéztem ennek a srácnak a zenekarát a neten. Kezdem érteni, hogy Ellen miért gondolt ránk ‒ ők egy cover-zenekar, és hetvenes évekbeli rockot játszanak.

Dean arca most először derült fel, mióta az autók lassan haladtak az I-80-as úton. 

‒ Tényleg? 

‒ Igen, egy Scott Muni nevű DJ-ről nevezték el magukat, aki pár éve halt meg.

‒ Haver.  ‒ mondta Dean ismerős hangon. Ez azt jelentette, hogy Sam nem tudott valami titkos és értelmetlen zenei ismeretanyagot, ami Dean szerint az életben maradáshoz nélkülözhetetlen volt. Sam megacélozta magát a tirádára, még akkor is, amikor Dean azt mondta: ‒ Úgy ejtik, hogy „myoonee”, nem pedig „money”. Úgy is  hívták, hogy „A Professzor”, ő volt a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb rock DJ-je. Ismered Van Morrison „Caravan” című számát? A „Scott”, akiről ő beszél, az Muni. 

Sam csak bólintott, annak ellenére, hogy nem ismerte a szóban forgó dalt vagy DJ-t, és nem is nagyon érdekelte. A Pokolgépes meló során már eleget kapott a Robert Johnson zenéjével kapcsolatos nyelv-csapásokból. 

– Nos, Ash barátja ‒ mondta Sam, miután megbizonyosodott róla, hogy Dean befejezte a fenyítést ‒, Manfred Afiri, ő a frontember és gitározik. Van még négy másik srác, egy Robbie Maldonado nevű billentyűs, egy másik gitáros, Aldo Emmanuelli, egy Eddie Grabowski nevű basszusgitáros és egy Tom Daley nevű dobos. Hétvégenként játszanak egy larchmonti helyen, a Park in Rear nevű helyen. 

Dean oldalpillantást vetett Samre. ‒ Komolyan?

Sam megvonta a vállát. ‒ Ezt írja a honlap. 

Az út végül kiegyenesedett, épp időben egy újabb útdíjat jelző tábla előtt. 

‒ Ó, most biztos csak hülyéskedsz velem! Elég baj, hogy hat dolcsit kellett fizetnünk, hogy bejussunk a városba, most még többet kell?

Sam felvonta a szemöldökét a „mi" szó használatára ebben a mondatban, és célzottan azt mondta: ‒ Négy dolcsi van a zsebedben. 

– Igen, igen. ‒ Dean több más autó mögé húzódott be az egyetlen, csak készpénzzel használható sávba, míg a többi autó a hat E-Z Pass sáv egyikén száguldott át. Sam kezdte azt hinni, hogy ez egy összeesküvés. 

Miután átjutottak, átmentek egy másik, kisebb hídon, amely Bronxba vezette őket.  – A 246. utcánál kell mennünk. ‒ mondta Sam.

– Oké.  

Az út fenyegetően kanyargott tovább, több kijárat mellett ‒ amelyek többnyire 200-as számozású utcákhoz vezettek ‒, mire elérték a jobb oldali kijáratot. 

Másodperceken belül teljesen eltűntek. Több dombon hajtottak fel és le, több olyan úton, amelyek nem egyenesen haladtak, és az utcák számsorrendjének ugrásai miatt is csalódtak. A környék meglepően külvárosiasnak tűnt, néhány igazán nagy házzal, amelyeknek udvaruk volt ‒ Sam szerint egyiknek sem volt olyan kinézete, mintha New Yorkban lett volna, különösen azok után, hogy a GWB-ről a felhőkarcolók összezsúfoltságát látta. 

– Azt hittem, ez a város egy rácson van ‒ mondta Dean összeszorított fogakkal. 

– Ez Manhattan, Dean ‒ mondta Sam türelmesen.

– Nagyszerű.

Az út lefelé és jobbra kanyarodott, és egy T alakú kereszteződéshez közeledett. Sam megpillantott egy zöld utcatáblát, amely a közeledő utat East 248th Streetként jelölte. – Ott! ‒ mondta rámutatva ‒ az a 248. utca. Fordulj jobbra.

– Istenre esküszöm, Sammy, ha nem ebben a tömbben van,  megfordulok és visszamegyek Indianába.

Sam tartózkodott rámutatni arra, hogy attól függetlenül, hogy Afiri házához mennek, vagy vissza a hídon át ‒ még eltévedtek. Emellett megpillantotta az egyik házszámot, amely mellett elhaladtak. 

– A megfelelő blokkban vagyunk. Ott, az az ő lakása. 

Az utcán nem volt parkolóhely, de volt egy kocsifelhajtó Afiri háza mellett, így Dean ott parkolt le az Impalával. 

Amint a kocsi megállt, Sam kiugrott; hálás volt a lehetőségért, hogy először nyújtóztathatja ki hosszú lábait, mióta a pennsylvaniai Scotrunban tankoltak. A térdei ropogtak, ahogy kiegyenesedtek.

– Szép ‒ mondta Dean, és Samnek egyet kellett értenie. A ház egy háromszintes koloniál stílusú épület volt, kőkémény az oldalán, egy fából készült veranda hintaágyakkal, és egy sötét fa bejárati ajtó egy kis ólomüveg ablakkal. 

Ellen csak egy nevet és címet adott meg Deannek, valamint a zenekar nevét, amelyben a fickó játszott, így nem tudhatták, hogy otthon lesz-e. A csengetés, majd egy percnyi várakozás jelezte, hogy nincs otthon. 

– Rendben, törjünk be ‒ mondta Dean, és a kabátja zsebébe nyúlt a betörőkészletéért. 

Sam a karjára tette a kezét, mielőtt elővehette volna a szóban forgó gémkapcsot. 

– Ne tegyük. Segítenünk kell ennek a fickónak, emlékszel?

– Megmondjuk neki, hogy Ash küldött minket.

– És, ha nem hisz nekünk és hívja a zsarukat? Dean, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bűncselekményeket kövessünk el, hacsak nem muszáj, és ott még nem tartunk. A pokolba is, még csak most érkeztünk. Nézd, valószínűleg van egy nappali munkája. Nézzünk utána a Poe-ügynek, és jöjjünk vissza este, amikor már valószínűbb, hogy itthon lesz.

Dean egy pillanatig Samre meredt. Ahogy Dean szeme ide-oda járt, Sam meg tudta állapítani, hogy a bátyja próbálja kitalálni, hogyan lehetne neki igaza, Sam pedig téved, de ez szánalmasan kudarcot vallott. 

Végül Dean megfordult, és visszament a kocsihoz. 

– Rendben, de addig nem megyünk sehova, amíg nem találod ki, hogyan jutunk ki ebből a diliházból. ‒ Kinyitotta a vezetőoldali ajtót. ‒ Melyik helyszínt akarod először megnézni, a házat a befalazott fickóval, vagy az utcát, ahol a majom agyonverte a fiúkat?

Sam elmosolyodott. ‒ Egyiket sem. Az orangután, aki megölte azt a két gyereket, a Bronxi Állatkertből való volt. Ott kellene kezdenünk. Mondjuk, hogy a, nem is tudom, Wildlife Conservation magazinnál vagyunk, vagy ilyesmi.

– Nem, nem az a National Geographic. 

– Uh, oké. ‒ Sam megvonta a vállát. ‒ Nem mintha számítana, de miért ne lehetne Vadvédelmi?

– Mert azt a WCS vezeti, akik a Bronxi Állatkertet is működtetik. Ez olyan lenne, mintha a Skywalker Farmon nyomoznánk valamit, és azt mondanánk, hogy a Star Wars Insider Magazintól voltunk. Rögtön tudnák, hogy kamu a dolog.

Ezzel Dean beszállt a kocsiba. 

Sam kinyitotta az ajtaját, és behajította magát az első ülésre.  ‒ Mióta tudsz te ennyit az állatos magazinokról?

– Cassie előfizető volt. 

Sam erre elvigyorodott. Cassie Dean egyik volt barátnője. Tekintettel Cassie keresztes lovag jellemére, az egyetlen alkalom alapján, amikor Sam Missouriban találkozott vele, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a lány a Vadvédelmi Társaságot támogatja. 

Sam elővette a térképeket, hogy kitalálja a legjobb útvonalat az állatkerthez. Dean közben megkérdezte: ‒ Hé, a Bronxi Állatkertben vannak pingvinek? Mint a Madagaszkárban?

Sam anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta: ‒ Az a Central Park Állatkert volt. Ha úgy érted, akkor igen, a Bronxi Állatkertben is vannak valószínűleg...

– Igen, de valószínűleg nem olyan menők, mint a madagaszkáriak. Úgy értem, kétlem, hogy képesek lennének elfoglalni egy teherhajót, vagy közelharcot vívni.

– Hát, Dean, ha ez igaz lenne, akkor három munkánk lesz…