Bowles Motel, South Bend, Indiana,
2006. november 15., szerda
– Igen Sammy, néha a mi munkánkban is zsákutcába lehet futni.
Sam Winchester némán egyetértett bátyjával. Utoljára ellenőrizték át a szobát, mielőtt elhagyták a motelt. Az apa mindig arra tanította fiait, hogy ne szórják szét a személyes holmikat különösen akkor, ha azok oroszlánrészét furcsa fegyverek és ősi ezoterikus kötetek teszik ki. Általában a testvérek mindig nagyon alaposan kitakarítottak indulás előtt. Egyszer például Key Westben, Dean egy sós dobozt hagyott az ágy mellett és ragaszkodott ahhoz, hogy visszamenjenek érte, bár a fiatalabb kifogásolta ezt, hiszen egy ilyen hétköznapi dolgot könnyen meg lehet venni bármelyik boltban. És minden remekül ment egészen addig, amíg az alkalmazott megkérdezte, hogy miért tartanak egy jókora sós dobozt a szobában. Dean nagy szemeket meresztett (mint amikor valami ellentmond a tervnek), és egy ideig tétovázott, majd öccse gúnyos tekintete miatt mondott valamit a laktózintoleranciáról.
˝ ...- Haver – mondta Sam, miközben a megmentett dobozzal a kezében visszasétáltak az autóhoz. - Tudod, hogy a sónak semmi köze a laktózintoleranciához?
- Köszönöm, te okos gyerek. – motyogta Dean összeszorított fogakkal…˝
Általánosságban elmondható, hogy ismét útra készültek anélkül, hogy megértették volna az előző esetet.
- Legalább sikerült megnézni a legszebb városközpontot.
– Igen, nagyon szép hely – dünnyögte Sam.
Dean kinyitotta a csomagtartót.
- Hé, oda megyünk, ahol munka van.
- Vagy ahol nincs. Tényleg öngyilkosság történt, Dean. A leggyakoribb az öngyilkosság. Dean megvonta a vállát.
– Megesik – tömte be a táskáját a csomagtartóba.
Sam megismételte a manővert, csak a bal kezét használta, mivel a jobb keze – amelyet a zombilány tört el Lawrence-ben – még mindig gipszben volt. Sam nem érezte ugyanazokat az érzéseket a fekete 1967-es Chevrolet Impala iránt , mint a bátyja, amelyet az apjuktól kapott. Sam néha azt gondolta, hogy saját barátnője, Jessica iránt sincsenek ilyen érzelmei. Néhány hónappal ezelőtt az autó szó szerint szétrobbant, és Dean hetekig gürcölt, szinte a semmiből építette újjá. De még Sam is elismerte, hogy a nagy csomagtartója óriási érték volt, tekintve, hogy a Winchester fivérek egész életükbe úton voltak. Most három táska volt a csomagtartóban: Sam és Dean koszos holmijai; viszont a harmadik táska oldalai mostanában fenyegetően dagadni kezdtek a sok fegyvertől.
– Ideje elvégezni a nagymosást – mondta Sam.
– Nem itt – mondta sietve Dean. Nem hiszem, hogy az itteni rendőröket lenyűgözték volna Anderson és Barr, az ász riporterek. Jobb lesz, ha kiosonunk, mielőtt úgy dönt, hogy átfuttatja az arcképemet az adatbázison.
Sam bólintott. Deant még mindig keresték egy sorozatgyilkosság gyanúja miatt, amelyet egy alakváltó követett el St. Louisban, és aligha fogadnak el olyan kifogást, mint „Ezt egy kibaszott mutáns tette, aki pontosan úgy nézett ki, mint én!” – a szövetségi ügyészségen.
Dean becsapta a csomagtartót, és elindultak a bejelentkezési iroda felé.
Mint a legtöbb motel, ahol a Winchesterek szálltak meg, Bowles Motel és Lodge is olcsó és ápolatlan volt, minimális felszereltséggel. A testvéreknek csak tetőre, ágyra és működő zuhanyzóra volt szükségük (bár ez utóbbi nem mindig állt rendelkezésre), főleg, hogy soha nem volt sok pénzük. A démonok, szörnyek és egyéb rémtörténetek elleni küzdelem kétségtelenül fontos ügy, de valamiért nem fizettek érte, így maradtak a hamis hitelkártyák és a biliárdban, vagy pókerben megszerzett kis mennyiségű nyeremények. Általában ötcsillagos szállodákra nem lehetett számítani ebből a kevés pénzből.
A testvérek bementek egy szavakkal szinte leírhatatlan szobába: repedezett faburkolat, foltos bézs színű szőnyeg és egy karcos asztal. Az asztalnál ‒ közvetlenül a piros „TILOS A DOHÁNYZÁS” tábla alatt ‒ egy idős nő cigarettát szívott, és Dan Brownt olvasta. Az arcán lévő smink éppen elég lett volna egy Halloween Joker eljátszásához, a haját pedig lakkal ragasztották egy méhkasszerű monolitba. Sam hajlandó volt fogadni, hogy az Impala csomagtartójában lévő bármely fegyvert fel lehet használni egy ilyen frizura ellen, és nem lesz tőle semmi baja. A hölgy jelvényén a „Monica” név állt.
– Helló – üdvözölte Dean. - Kiköltözünk.
Monica még egyet szívott a cigarettájából, majd beledugta a hamutartóba.
- Winwood, gondolom – rikácsolta a nő. Sam elviselhetetlen vágyat érzett, hogy megforgassa a szemét. A bátyám néha kevésbé gyanús nevet is felvehetne!
– Pontosan – mosolyodott el Dean.
- Van egy kis probléma. A hitelkártyája érvénytelen. Kell egy másik.
Dean ismét egy filippínó tarsier* tekintetét utánozta, de Sam ezúttal nem mosolygott.
- Érvénytelen. Így van. - Dean tehetetlenül nézett körbe, és Monicához fordult. - Talán megpróbálná újra?
Monica szigorú pillantást vetett rá.
- Háromszor próbáltam. Nem kísérletezem többször.
- És miért nem?
- Mert nem. Vissza akarja hívni az irodát? - Monica a telefon után nyúlt, és Dean felé tolta.
– Ó, ne… hmm… nem. Felesleges szerintem.
Sam értette, miért tétovázott a bátyja: persze volt más hitelkártyája, de egyik sem Dean Winwood néven. Az ifjabb Winchester gyorsan előrelépett, és előhalászta a tárcájából az egyik saját kártyáját. - Próbálja ki ezt.
Monica a kártyára meredt, de ez volt az utolsó dolog, amit Sam akart tőle, mert az a hitelkártya is más néven volt.
- Azt hittem, testvérek vagytok.
– Így van – erősítette meg sietve Sam. - De örökbe fogadtak. Mire megtaláltam a biológiai szüleimet, már mindketten meghaltak, és rájuk emlékezve megváltoztattam a vezetéknevemet McGillicuddyra.
Monica arcán olyan kifejezés jelent meg, amit Sam aligha tudott mosolynak nevezni.
- Rendes tőled. Azonnal feltűnik, hogy nagyon lelkiismeretes fiatalember vagy.
Áthúzta a kártyáját az olvasó felett, és beírta a három éjszaka összegét. Az eredményre való várakozás hosszú éveknek tűnt. Dean – becsületére legyen mondva – közben magához tért, és nyugodtan vette a levegőt. Eltelt pár ezer év, mire a készülék nyikorogni kezdett, és a képernyőn megjelent a „MEGERŐSÍTETT” szó.
– Remek – mosolygott még mindig Monica. – Vegye át a kártyáját, Mr. McGillicuddy.
– Köszönöm – rejtette el Sam a hitelkártyát.
- Micsoda modor! Mr és Mrs. Winwood biztosan jó munkát végzett, hogy így nevelte fel magát.
– Ó, igen, asszonyom – vigyorgott Dean. - Keményen dolgoztak.
Egy nyomtató dúdolt az asztal alatt, és egy perccel később Monica átnyújtott nekik egy nyomtatványt és egy csekket: - Írd alá és szabad vagy.
A testvérek visszatértek az utcára.
– Jól van, Samantha – vigyorgott Dean. – Tudod, most kezdem megérteni.
Sam összeráncolta a szemöldökét: a mondat gyanúsan hangzott, mintha a hosszas okoskodás azzal fenyegetne, hogy egy neki címzett tréfával végződik.
- Megérteni mit?
– Látod, Sammy, együtt nőttünk fel, és soha nem gondoltam volna, hogy van benned valami ügyvédes. Amikor elszöktél Stanfordba, finoman szólva meglepődtem. De mostanában rád nézek, és úgy tűnik, minden világossá válik…
Valamire csak ki fog lyukadni – gondolta Sam csüggedten, visszatartva egy ingerült sóhajt.
- Az „emberek megtévesztése” részednek, nincs párja. Amit az imént mondtál Monicának az örökbefogadásról... Botrányos volt. És ami a legfontosabb, ilyen őszinte arccal!
Hogy őszinték legyünk, Sam hazudozási képességei – az életéről és a személyiségéről – különleges szerepet játszottak abban, hogy a jobb oldalra akart állni. Egy lényvadász élete amúgy is megkövetelte az ilyen készségeket, és Sam számára természetesnek tűnt, hogy békés útra terelje őket. De Sam nem ezt mondta a testvérének.
- Na igen, tudok én is port hinteni mások szemébe. És én vállalom a nyomozás nagy részét is, sok mindent tudok, és nagyon jó vagyok a fegyverekben és a közelharcban. -Odamentek az Impalához, Sam pedig elvigyorodott: – Szóval mondd, miért is van nekem igazán szükségem RÁD?
Mielőtt Deannek ideje lett volna megfelelő választ találni, telefonja elkezdte lejátszani a Deep Purple „Smoke Over Water” című számát.
- Apropó - Sam nem tudott ellenállni. - Én tanítottam meg csengőhangokat letölteni. – Magamtól is megtanultam volna – vigyorgott Dean, miközben előhalászta a zsebéből a mobilját. A képernyőre pillantott, és nagyobb szemekkel nézett, mint a recepciós irodájában.
- Ellen?
Sam is meglepődött. Valójában Ellen Harwell vadászkocsmát vezetett. Nemrég a testvérek megtudták, hogy Ellen férje meghalt, miközben John Winchesterrel vadászott, és ez a körülmény nem használt az Ellennel való kapcsolatuknak. Aztán a lánya, Joe, anyja heves ellenkezése ellenére, kisurrant a házból, és Deannel és Sammel vadászni indult...
A hangos zenével való több éves szoros kapcsolat, és a lövések dörgése nem tett jót Dean hallásának, így kihangosította a telefont miután felvette; Sam kihangosítás nélkül is tökéletesen hallotta Ellen hangját.
- Srácok, azt hiszem, van egy munkám a számotokra.
- Valóban?
- Segítenünk kell Ashnek. Nem kérte volna, de amennyire én tudom, valamikor szívességet tett neked. Vissza akarod ezt neki adni?
Ellen határozott volt, nem hagyta, hogy Dean beszéljen. Legalábbis megpróbálta nem engedni, mert az idősebb Winchestert szinte lehetetlen volt elhallgattatni.
– Természetesen – kuncogott Dean. - Imádom ezt a lazaságot. Mit akarsz?
Ellen halkabban mondta el a részleteket, így Sam nem hallotta. Ash javíthatatlan ivó volt, és egyben zseni is, aki számítógép segítségével követni tudta a démoni tevékenységet. Sam nem tudta kitalálni, hogyan csinálta. A fiatalabb Winchester a legkevésbé sem hitte el, hogy Ash a MIT-n tanult azért, mert Ash azt állította, Bostonban járt ebbe az iskolába, és azt bárki megmondhatja, hogy az Cambridge-ben – Boston egyik elővárosában – van. Egy dolgot azonban biztosan megtanult Sam: abból ítélve, hogy Ash milyen gyakran segített nekik, tudja a dolgát.
- Egyértelmű, hogy kitaláljuk. - Dean elrakta a telefont. – Ez az út a 80-as főútra vezet?
Sam megpróbált emlékezni a térképre: - Úgy tűnik. És most? Hol van meló?
Dean elvigyorodott. - Annyira menő ez a város, hogy duplán nevezték el, New York, New Yorknak?
Sam megfordult, és visszament a csomagtartóhoz.
- Nyisd ki, mutatni akarok valamit. - Valamit New Yorkból?
Dean kinyitotta a csomagtartó fedelét. Sam kivett egy mappát a táskájából.
- Semmi különös, csak megjegyeztem pár gyilkosságot.
- Sam, ez itt New York! Naponta ötven embergyilkosságot követnek el.
– Ezért nem vették észre őket – Sam előhalászta a mappából a minap megnézett újságok fénymásolatát. - Először is, egy srácot befalaztak egy alapba…
Dean elkezdte átnézni a New York Daily News egyik cikkét egy bizonyos Mark Reyesről, akit befalazva találtak saját háza alapjaiban, Bronxban.
„… És vasárnap két diákot megölt egy orangután.” Dean felkapta a fejét.
- Ezt most komolyan mondod?
Sam bólintott.
- Úgy tűnik, mindkét gyilkosság elhagyta Poe történeteinek lapjait.
- Kicsit túlzás, nem gondolod?
Dean félretette a cikket.
– Lehetséges… de mindkettő Bronxban történt, és Poe ott élt. Ráadásul az első gyilkosság ötödikén történt, az ötödike pedig…
– Telihold – találgatta Dean.
- Így van, de…
– És az orangután akkor jelent meg, amikor a Hold az utolsó negyedben járt – tette hozzá Sam, és visszatolta a mappát a táskájába. Nem kellett emlékeztetnie testvérét, hogy sok rituálé nagymértékben függ a holdfázisoktól. - Nem mintha ez az egész szuper komoly lenne, de úgy gondoltam, mivel úgyis New Yorkba megyünk, ott is nézelődhetünk, amíg dolgozunk... hogy mivel fogunk még találkozni.
– Szellemekkel. – csapta be Dean a csomagtartót.
- Ash egyik barátjának szellemei vannak. Ki mást hívhat? Emlékszel, hogyan énekelte ott az „És akkor kit hívsz?”-et (Szellemirtók főcímdalának egy részlete. ) – kuncogott Sam. Beszálltak a kocsiba, Dean a volán mögé ült.
- Furcsa.
- Mi a furcsa? Szellemek? Folyamatosan találkozunk velük.
– Nem – rázta a fejét Sam. - Furcsa, hogy Ashnek van barátja.
Dean kuncogva elfordította a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, és elmosolyodott, ahogy az Impala elindult.
- Halld, ahogy dúdol!
˝Istenre esküszöm, ha újra elkezded mancsolni a műszerfalat, akkor gyalog megyek New Yorkba!” – Sam komolyan megígérte magának, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ülésen.
Ilyen drasztikus intézkedésekre azonban nem került sor. Dean Metallicát kapcsolt, feltekerte a hangerőt, és a kocsi megtelt Enter Sandman gitárakkordokkal.
Dean odafordult hozzá.
- Atomelemek áramellátása.
Sam bátyjára dühöngve azt mondta: - Csak akkor mondom hogy : „Gyorsuljanak a turbinák”, ha nem teszel megjegyzést rólam meg a zöld, rövid nadrágról. (Dean és Sam eljátszották Batman és Robin párbeszédét; Robin jelmezének egyik eleme egy rövid, zöld nadrág .)
Dean lehúzta a sebességváltót R-re, és azt mondta: – Siessünk.
Kihátrált a parkolóhelyről, majd átváltott D-re, és kihajtottak az útra.
*filippínó tarsier – egy fülöp-szige
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése