Liz képtelen volt megállni, hogy ne nézzen Maxre. Egy halvány mosolyt vetett rá, amely csak neki szólt.
„Mit tettél velem?” – gondolta a lány. „Hogyan?”
Mintha valami zümmögött volna a fejében, ami nagyon alacsony frekvencián vibrált. Nehéz volt gondolkodnia.
A mentős letérdelt Liz elé, és eltakarta Maxet előle.
"Nem!" gondolta Liz, és megpróbált felkelni.
Azonnal látnia kellett Max-et. Ettől... nagyobb biztonságban érezte magát. A földön fekve úgy érezte, mintha odaszegezték volna, muszáj elhagynia a kávézót, az apját és Mariát, mindenkitől és mindentől el kell menekülnie, amint tudott. És valahogy Max visszahozta Őt.
– Még ne mozdulj – parancsolta a mentős, és határozottan megfogta Liz vállát. A lány megpróbált az elmesélendő történetre koncentrálni. Ujjaival végigsimított az egyenruháján majd felemelte a kezét, hogy a nő lássa. – Ez ketchup, ahogy mondtam. Tudom, hogy vérnek tűnik. Sok vérnek…
˝És a ketchup alatt, valóban vér van˝ – gondolta a lány. – Majdnem elvéreztem. Haldokoltam.˝ Liz testén borzongás futott végig.
A lány maga köré fonta a karját, de ez nem segített. Még mindig fázott.
- Tudom, hogy ez ketchup. Érzem az illatát. Ráadásul kedvem támadt egy nagy sült krumplihoz. - viccelt a nő. A mentős elővette a kis lámpáját, amivel megvizsgálta Liz szemét. Majd megfogta a csukóját, és megmérte a pulzusát.
– Rendben van? – kérdezte Mr. Ortego. Nagyon gyorsan pislogott, mint mindig, amikor közel volt ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt. Liz meg akarta védeni az apját. Rose túladagolása után összetört. A temetés után még sok napig a kanapén feküdt, betakarózva egy piros gyapjútakaróval, bár kint nyár közepe volt.
Liz akárhányszor bement hozzá, ő mindig ugyan abban a pózban feküdt.
˝Biztosan meg van rémülve, – gondolta, - én vagyok az egyetlen gyermeke, aki megmaradt.˝
Azt kívánta, bárcsak a szabadnapján történt volna ez.
– Jól vagyok, apa – válaszolta. Liz enyhe remegést hallott a hangjában, de úgy döntött, hogy sikerült normálisan viselkednie a helyzethez képest – kivéve, hogy apját „apának” nevezte. Nem mondott ilyet gyerekkora óta.
– Nem kérdeztelek – felelte apja élesen. – Maga profi, nem? Szóval tudnia kell, hogy jól van-e vagy sem.
– Profi vagyok, és azt mondom, hogy minden rendben van. – válaszolta a nő. – Szerintem csak sokk. Meglepődnék, ha lelőtték volna.- A nő a válla fölött kollégájára pillantott. – Szerintem mehetünk.
– Kösz. - Liz felállt. Az apja olyan szorosan ölelte, hogy fájtak a bordái. – Ne mondjuk el anyunak, hogy mi történt ma, jó? – suttogta a lány.
- Viccelsz, ugye? Anyád radarja, mindent megtud. Amint valamelyikünk belép a házba, rájön, hogy nincs minden rendben. - Elfojtott nevetést hallatott, és kiszabadította magát az öleléséből.
Liz körülnézett a kávézóban, és Maxet kereste. Beszélni akart vele, hogy megtudja, mit tett vele. De nem volt ott, és Michael sem.
Max annyira feszültnek tűnt, amikor megkérte, hogy hazudjon, mintha ez valami rendkívül fontos dolog lett volna. Ha valaki alaposabban megnézné a padlót, megértené, hogy a ketchupról szóló történet nem lehet igaz. A vérfoltok, a vastag paradicsomvörös ketchuptól eltérően, élénkvörösnek tűntek a padlólapokon, és máshogy csillogtak.
- Jó lenne lemosni a padlót, különben valaki megcsúszik. - Liz a sarokba szaladt, kigördített egy nagy sárga vödröt, a piros foltok tetejére tette, és piszkos szürke vizet löttyintett a padlóra.
– Megcsinálom – jelentkezett önként az apja, és kivette a felmosót a kezéből.
– Menjünk ki a wc-re és megmosdatlak – mondta Maria, és karon fogta Lizt.
- Jó ötlet. - Liz nem tudta, meddig állhat itt nyugodtnak színlelve magát és a ketchupról beszélve. A barátnőjéhez fordult. Maria sápadt volt. Barackos rózsaszín pírja túl sötétnek tűnt most, és csúnya foltoknak néztek ki az arcán. Mielőtt Liz egy lépést is tehetett volna, kitárult a kávézó bejárati ajtaja, és Valenti seriff lépett be. A csizmája sarkának hangja visszhangzott a padlólapokról, ahogy a pult felé sétált.
Az Olsen High-ban mindenki ismerte Kyle apját. Szinte minden héten átnézte a szekrényeket. Mindenkit megállított tizennyolc év alatt, még akkor is, ha a sebesség csak egy mérföldet haladt meg. Szinte minden buliban megjelent, hogy ellenőrizze, nem isznak-e a kiskorúak.
- Azt mondták nekem, hogy ezen a címen, fegyvert használtak. – mondta Mr. Ortegonak. - Elmondaná, mi történt?
˝Most milliárd kérdést fog feltenni˝- gondolta Liz. ˝Mi van, ha nem hiszi el a ketchupos történetet?˝ Érezte, hogy felgyorsul a szívverése.
- Én az irodámban voltam. Két férfi kiabálását hallottam, majd egy lövést – felelte Ortego úr, remegő hangon. -Kirohantam és láttam, hogy a lányom...Láttam, hogy a lányom a földön fekszik és vérzik.
– Ketchup volt – mondta gyorsan Liz. - A lövés megijesztett. Hátraugrottam és elestem. Eltörtem ezt az üveg ketchupot, az pedig rám ömlött.
Valenti felé fordult.
-Ez igaz? - kérdezte, és levette a kalapját. Liz egy vörös csíkot látott a homlokán a kalap széle miatt.
– Igen – válaszolta Liz.
Miért fél annyira? A seriff nyugodtan tette fel a kérdést, nem kiabált és nem emelte fel a hangját. És nem volt nagy vagy kísértetiesen magas – átlagos magasságú, kicsit magasabb Liznél. De volt benne valami...
Valenti seriffet egy szóval jellemezve, Liz a „diszkrét” kifejezést választaná. Úgy tűnt neki, hogy minden szót, minden mozdulatot kiszámított. És ha ennyire odafigyel arra, amit tesz és mond, akkor minden részletet más emberekben tanulmányoz.
„Észrevette, hogy nedves a padló?” - gondolta hirtelen. „Csodálkozik, hogy miért mostunk fel?˝
Furcsa lehetett ezt megtenni három másodperccel azután, hogy megpróbálták lelőni. Valenti nem kérdezett többet. Csak állt ott.
Vajon elhitte a történetét? Liz látni akarta a seriff szemét. De a férfi nem vette le a napszemüvegét, és a lány csak a tükörképét látta benne.
- Ott az asztalnál két fickó veszekedett. – szólt közbe Maria. - Az egyik alacsony volt, de sovány, izmosabb, a másik nagy és húsos.
– Igen. – helyeselt Liz. – A pénzen veszekedtek, azt hiszem. Igen, a pénz miatt.
˝Zavartan beszélsz˝– mondta magának Liz. ˝Csak lassíts. Minél többet beszélsz, Valenti annál könnyebben megérzi, hogy hazudsz."
Valenti felvonta az egyik szemöldökét.
-Mi történt azután?
-Ekkor az egyik pasas, az alacsony, fegyvert rántott. A másik megpróbálta elvenni, és a fegyver elsült. – válaszolta Liz.
- Mindkettőről leírásra lesz szükségem. - Valenti elővett a zsebéből egy jegyzőtömböt.
Liz mosolygásra kényszerítette magát.
– Természetesen – válaszolta a lány. - A fegyveres fickónak bozontos barna haja volt. Körülbelül egy méter nyolcvan, talán nyolcvan kilogramm alatt volt.
- Bajusz, tetoválás vagy ilyesmi? – kérdezte Valentin.
-Nem hiszem. -Liz Mariára nézett, segítségül hívta őt.
A seriffel folytatott beszélgetés idegessé tette.
- Én sem emlékszem semmi ilyesmire. - tette hozzá Maria.
- Mi a helyzet a második fickóval? -A seriff egy ceruzával megkocogtatta a tömböt.
- Magasabb. - válaszolta Maria. -Talán egy méter kilencven. És testesebb, sörhassal. Valenti jegyzetelni kezdett, Maria pedig folytatta a leírást.
Pár percen belül elmegy, és Liz keresheti Maxet.
– Szerintem ennyi – mondta Valenti. - Csak még egy kérdés: hol a golyónyom?
Golyónyom? Ó, istenem, Liz nem gondolt rá.
- Biztos a falban van. -Megfordult, és úgy tett, mintha őt keresné.
Valenti áthajolt a pult fölött.
– Nem látok semmit – mondta. Liz érezte a leheletét a fülénél. Megijesztette a lányt. „Valenti nem tudhatja, hogy hazudok” – emlékeztette magát, miközben a seriffhez fordult, és megvonta a vállát. -Talán annyira megijedtem, amikor megláttam a fegyvert, hogy csak azt képzeltem, lőtt.
– Nos, az elme trükközhet veled, főleg, ha félsz – válaszolta Valenti. ˝Szóval bevette.˝ - gondolta Liz.
– De az apja is hallotta a lövést – folytatta Valenti. -Mint az a nő, aki telefonált és jelentette a lövést.
"Erre nem is gondoltam." döbbent rá Liz. "Csak kussolnom kell."
– Nem tudom, mit mondjak önnek. – mondta. - Nem bánja, ha megmosakodom? Nagyon ragadós ez a ketchup.
- Csak tessék. - felelte Valenti. - Tudom, hogy hol találom, ha további kérdésem van.
- Menjünk, Maria. -Liz kézen fogta barátját és berángatta a női wc-be.
Belépve becsapta mögöttük az ajtót. Liz felszedte a haját, és nagy lófarokba szedte, mint Kovakövi Enikő . Kivett a zsebéből egy hajgumit, majd összekötötte. Valamiért jobb így gondolkodnia, mikor nem lóg a haja össze-vissza. Hülyeség, de igaz. Maria letekert egy hosszú papírtörlőt, és a hideg víz alá tartotta. Aztán átadta Liznek.
- Szeretnéd elmondani, miért hazudtál Valenti és mindenki másnak? - kérdezte. Liz megdermedt egy törlővel a kezében a hasa előtt. Érezte, ahogy a víz a cipőjére csöpög.
– Nem hazudtam – válaszolta a lány, de hangja magasan és hamisan csengett. Maria egy hosszú pillanatig nézte.
-Ja persze. - az egyenruhája oldalzsebéből kivett egy konyharuhát. - A piros dolog ezen nem a ketchup. Ez vér. A véred, Liz. A törülközőt a hasadhoz nyomtam, és éreztem, ahogy a vér felszívódik benne. A hangja megtört volt. Könnyek csillogtak a szemében.
- Nyomtam minden erőmből, de nem állt el a vér. Haldokoltál, Liz. Láttalak meghalni.
Liz mindkét kezével megragadta a mosdót. Hirtelen segítségre volt szüksége, hogy talpon tudjon maradni. Amikor Max megkérte, hogy hazudjon, Liz egyszerűen kikapcsolta az érzelmeit, és azt tette, amit kért.
Mintha nagy üvegbuborékot épített volna maga köré, elsöpörve a félelmet, hogy megküzdjön az apjával, a mentősökkel és Valenti seriffel. Maria szavai azonban lyukat ütöttek a buborékon. ˝Kis híján meghaltam˝-, gondolta Liz. A szavak újra és újra megismétlődtek a fejében. Lerogyott a padlóra, és nekidőlt a falnak. Maria leült mellé, és átölelte Liz vállát.
- Meglőtt téged, igaz?
– Igen – ismerte el Liz. Égett a torka, és a szeme megtelt könnyel.
- Akkor mondd el.
Liz vett egy mély, egyenetlen levegőt.
-Max meggyógyított. Lehetetlen, de megcsinálta. Hallottam a sikoltozásod. A hangod messziről hallatszott. Aztán elájultam, vagy valami ilyesmi.
Jó érzés volt hangosan kimondania. Liz kevésbé érezte magát őrültnek.
- Aztán már csak a hasamhoz érintett kezeire emlékszek. Meleg kezeire. - folytatta Liz. -Csak ezt éreztem, nem fájdalmat vagy ilyesmit. Felnéztem és megláttam Maxet.
-Azta. Én csak... Wow. Megmentette az életét.
- Igen, megmentett. - válaszolta Liz. De nem tudta teljesen elhinni. Olyan volt, mint egy álom, minden másodperccel egyre valószerűtlenebbnek tűnt számára, ami történt. Hogyan tudna Max egy lőtt sebet meggyógyítani?
- Megkért, hogy hazudjak. Azt mondta, hogy később mindent elmagyaráz, és eltűnt.
Liz egyenruhája ketchuptól és száradt vértől bűzlött. A szagot érezve hányingere támadt; fogott egy papírtörlőt, és szorgalmasan elkezdte súrolni az egyenruhát, amíg az el nem kezdett szakadozni. Maria állt Liz mellett a tükör előtt. Megtörölte a szemét, és idegesen felnevetett.
- Azt hittem, ez a szempillaspirál vízálló.
- Szerintem a könnyek ellen még nem találtak ki semmit.
Liz letépett egy darab törlőpapírt, és átadta Mariának.
Maria szeme elkerekedett. Lizhez hajolt.
– Nem kellett volna letörölni a ketchupot – mondta, és a ruhára mutatott. - Úgy tűnik, el kell égetned ezt az egyenruhát. Nézd! - Liz lenézett, és egy kis kerek lyukat látott az anyagon. Odabent mindene összeszorult: ott ment be a golyó. Ez az a lyuk, amit Valenti remélt megtalálni, és csak néhány csepp ketchup akadályozta meg abban, hogy észrevegye ezt.
– Igazad van – mondta Liz lassan –, el kell égetnünk. És a törülközőt is.
Kivette Maria kezéből a vérrel átitatott konyharuhát. Még mindig a golyó által ütött lyukat bámulta.
- Nem hiszem el, hogy tényleg golyó volt a testemben.
Liz keresztbe fonta a karját a hasán, védekezésképpen.
– Vedd csak el a kezed egy pillanatra. – kérte Maria. - Valami furcsa rajtad. A bőröd ragyog egy részen.
Liz leengedte a kezét. A bőre alatti rész valóban furcsán nézett ki, szinte ezüstösen ragyogott. Mit jelenthet ez? Lassan kigombolta egyenruhája elejét. Lefelé nézve Liz szédült. Nem lehetett. Nem lehetett. Kézlenyomatok voltak a hasán – csillogott, és mintha a húsába nyomódtak volna. Max kézlenyomata.
* * *
Isabel Evans kihúzta a komódja legfelső fiókját, és a tartalmát az ágyra dobta.
„Rendben, ajkak, szemek, bőr, köröm, parfümök” – gondolta.
Aztán fogta az összes rúzst, fényt, balzsamot és ajakceruzát, amit látott, és a matrac jobb sarkában halmozta fel őket. Ezután kiválasztotta az összes árnyékolót (krém és púder), szemceruzát (folyékonyakat és ceruzákat), szempillaspirált, szemöldökceruzát, és az ágy bal sarkába tette, majd hozzáadott két szempilla dauerrelt és egy üveg vizint is.
Max állandóan ugratta, amikor ezt csinálta. Azt mondta, hogy Isabel olyan volt, mint egy kisgyerek, aki kategóriákba válogatja a halloween-cukorkákat: sima csokoládé, diós csokoládé, nyalóka, édesgyökér. De a smink rendszerezése megnyugtatta Isabel-t, amikor ideges volt. És most ideges volt. Nem, több mint ideges. Pánikba esett, és a hisztéria felé sodródott. Ha a bátyja nem tér haza hamarosan, többé nem lesz lehetősége kötekedni vele, mert Isabel megöli. És Michael is. Egyikük rengeteg erőt használt fel gyógyulásra, álomjárásra, vagy valami másra. Érezte, ahogy ez az erő recseg a levegőben, és minden kis szőrszál a karján és a tarkóján felállt. És az ózon szaga behatolt a nyitott ablakon, mint egy zivatar után a friss levegő. Ez azt jelentette, hogy történt valami, mert Max és Michael soha nem pazarolták az energiát csak úgy. És amikor Isabel használta – és sokat használta, mert szórakoztató volt –, akkor mindig veszekedtek.
Úgy tűnik, valami komoly történt. Valami, ami miatt a testvére és a barátja kockázatot vállalt saját szabályainak megszegésére. Ez azonban nem a legrosszabb. Mindkettőtől rémületet érzett. Nincs félelem. Rettegést. Isabel nem tudott olvasni sem Max, sem Michael gondolataiban. De mindig érezte az érzéseiket, bár megpróbálta elzárni őket. Ki akarta érezni Michael bosszúságát az örökbefogadó szüleivel folytatott viták miatt, vagy Max könnyes örömét, amikor Liz Ortego rámosolygott?
De a mindkettőjükből áradó rettegés blokkolása most nem működött. Olyan volt, mintha egy város közepén lávát köpködő vulkánkitörést próbálnánk figyelmen kívül hagyni. Isabel fogta a pirosítót, a hidratáló krémeket, a korrektorokat és a sminkalapokat (folyékony és púder), és az ágy jobb alsó sarkába tette. Sárgabarack-zabpehely arcradírt akart hozzáadni, de kételkedett benne. Esetleg érdemes ezúttal külön tenni a tisztálkodószereket? Nem tudott értelmesen okoskodni. Hol van Max és Michael? Tudniuk kell, hogy megőrül.
Isabel a szemetesbe dobta az arcradírt. Nem szerette az érzést a bőrén: olyan, mintha homokot kenne az arcára, amitől viszket is. Egyáltalán nem volt szükség megvásárlásra. Isabel hallotta, hogy a kocsi megállt a felhajtón. Végre! Kiszaladt a szobából, lerohant a folyosón, és a főajtón keresztül ki az utcára. Max és Michael feléje sétált. Max nem nézett a szemébe, Michael arca pedig feszült volt és összeráncolta a szemöldökét.
˝Ez rossz,- gondolta Isabel. -Nagyon rossz.˝
-Hol voltatok srácok? Mi történt? – kérdezte követelőzően magas, csengő hangon.
– Beszéljünk odabent -mondta Max elhaladva mellette.
– Odabent – dünnyögte Isabel. Ő és Michael követték Maxet, aki bement a házba, Isabel pedig becsapta maguk mögött az ajtót. - Rendben, bent vagyunk. Mi történik?
- Anya és apa itthon vannak? – kérdezte Max, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
– Nem, ma van a Clovis-i napjuk. – válaszolta Isabel türelmetlenül.
Mr. és Mrs. Evans úgy döntött, hogy bővítik a kis ügyvédi irodájukat, amikor Max és Isabel középiskolába járt. Azóta Roswellben és Clovisban is volt irodájuk, egy órás autóútra innen északkeletre.
Max bólintott, és bement a nappaliba; Michael követte őt.
-Ne hagyj itt! - Isabel sikoltott. - Tudom mit tettél. És nem kell azt mondani, hogy "semmit", erőkitörést éreztem. Majdnem ledöntött a lábamról.
Max nem válaszolt. Lehuppant egy fotelba, és fejét hátra hajtotta az indián takaróra, ami a fotelon volt. Az arca szürkének tűnt és egészségtelennek, az élénk vörös, arany és zöld színű virágok mellett. Megijesztette Isabel-t. Max szeretett vezető lenni, elmondani neki és Michaelnek, hogy mit tegyenek. És most csak hallgatott. Isabel Michael felé fordult.
-Akkor mondd el te. Most.
- Ez a szent arra használta az erejét, hogy begyógyítsa a lőtt sebet, és ezt szemtanúk előtt tette. – köpte Michael.
Leült a jacquard barna díványra, de azonnal felkelt. Nyilvánvalóan túlságosan ideges volt ahhoz, hogy egy helyben maradjon.
- Lőtt seb? Megőrültél? – kiáltott Isabel Maxnek. Aztán dühös pillantást vetett Michaelre. - Ő a legjobb barátod, miért nem akadályoztad meg?
- Megpróbáltam! - csattant fel. Szürke szemének tekintete figyelmeztette Isabel-t, hogy fogja be.
- Megjött a rendőrség is? – kérdezte feszültségtől csengő hangon.
-Valenti behajtott a parkolóba, mikor mi elindultunk.-mondta Michael.
Isabel hasa görcsbe rándult. Valenti seriff megijesztette. Mindent megtett, hogy elkerülje őt. Ha bement egy buliba, Isabel megpróbált a hátsó ajtón keresztül távozni. Ha iskolába jött, Isabel csendben olvasott a könyvtár sarkában. És most Max gyakorlatilag meghívta ezt a férfit, hogy jöjjön hozzájuk.
- Kihallgatták a tanúkat? Gondolod, hogy le tudják írni Valentinek? – kérdezte Isabel.
– Valószínűleg meg tudnak majd adni neki a nevét és a címét – motyogta Michael.
Isabel ˝mondj el mindent˝ pillantást vetette Maxre.
- Liz Ortegot lelőtték. Tudja, hogy meggyógyítottam valahogy. Szerintem a barátja, Maria De Luca is tudja – ismerte el Max. - Megpróbáltam elállítani a vérzést.
– Ez azt jelenti, hogy Valenti néhány másodpercen belül az ajtónkban lesz – kiáltotta Isabel. -Meg fogja tudni az igazat rólad!
- Izzy... - kezdte Max.
- És nem kell zseninek lenned ahhoz, hogy megértsd, mivel nem innen származol, akkor a húgod se. – folytatta Isabel. - Hogy tehetted ezt velem, Max? Valenti megtudja az igazságot mindkettőnkről. Átad minket valami kormányügynöknek, és...
– Azt hiszem, el kellene tűnnünk innen – szakította félbe Michael. - Szálljunk be a dzsipbe és hajtsunk el. És azt hiszem, nem szabad megállnunk, amíg el nem hagyjuk az államot.
-Álljatok le! Csak álljatok le, oké? - parancsolta Max.
Megigazította, és kifésülte a szőke haját a homlokából. - Liz hazudott helyettem a mentősöknek. Megkértem, mondja el, hogy eltört egy üveg ketchupot, és kiöntötte magára, és meg is tette. Megbízhatunk benne. És biztos vagyok benne, hogy Maria-val is így lesz.
– Ezt nem tudhatod – erősködött Isabel. - Mindannyiunkat veszélyes helyzetbe hoztál, Max.
– Most már tudod, milyen érzés nekem, valahányszor használod az erőidet – csattant fel Max.
-Nem, ne is próbáld ellenem fordítani ezt! - Isabel sikoltott. - Te...
– Liznek sok kérdése lesz – szakította félbe Michael.
- Pontosan mit fogsz mondani neki?
-Az igazat. -mondta Max.
- Soha! - csattant fel Michael.
Isabel a testvérére meredt. Felismerte az arckifejezését: döntést hozott. Lassan lerogyott a szék karfájára. Meg kellett találniuk a módját, hogy rávegyék Maxet, hogy meghallgassa őt, és meggyőzzék, hogy a terve tönkreteszi őket.
- Max, nem Disneylandben lakunk, emlékszel? – kérdezte halkan. - Nem vagyunk egy boldog, tökéletes helyen. Persze jó lenne, de nem az. Nem bízhatsz mindenkiben. Nem biztonságos.
Max a fejét rázta.
- Nem mindenkiről beszélek. Lizről beszélek.
– És Maria-ról – emlékeztette Isabel. -Azt hiszed, ismered őket, de valójában senki sem tudja elképzelni a reakciójukat, ha azt mondod, hogy nem vagy olyan, mint ők. Lehet, hogy rád néznek, és valami borzalmasat és ijesztőt látnak.
Max nem válaszolt. Isabel látta, hogy nincs meggyőzve. Felkelt, és járkálni kezdett a szobában. Talán Michaelnek igaza van: csak el kell menniük. Most, hogy két ember olyan közel van ahhoz, hogy felfedjék titkukat, nincsenek biztonságban.
- Magad hoztad létre ezt a szabályt, Max. És megesküdtettél minket, hogy soha senkinek nem mondjuk el, emlékszel? – kérdezte Michael. Isabel hallotta a feszültséget a hangjában. Úgy tűnt, majdnem annyira fél, mint ő. - És igazad volt - folytatta Michael -, mert vannak emberek a világon, akik levadásznak és megölnek minket, ha tudomást szereznek a létezésünkről.
Isabel hallotta, hogy egy autó közeledik a házhoz. Max felé fordult.
– Megtörténik, örülj! – köpte az arcába a lány. - Valenti már el is jött értünk. Mit csináljunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése