Boszorkány kanyon - 6. rész

A testvérek pontosan ott találták meg a bevásárlóközpontot, ahol a seriff szerint lennie kellett: a városközponttól néhány mérföldre keletre, ahol még soha nem jártak. Menet közben elgondolkodtak azon, hogy vajon jó-e ez az út (bár nem sok választási lehetőség volt), mert az erdő egyre sűrűbbnek tűnt, és a fák tömör falként vették körül az autót. A fenyőfák gazdag illata betöltötte az utasteret.

A kanyarban azonban hirtelen eltűntek a fák, és egy nagy épület bukkant fel tágas, szinte üres parkolóval. Csupán néhány személy- és teherautó parkolt ott, amik valószínűleg építő munkásoké, festőké és kertészeké voltak. Sam nyugtalanítóan ironikusnak találta, hogy egy gyönyörű, gyakorlatilag érintetlen erdőszakaszt vettek el, és irtottak ki, most pedig bérmunkások szorgoskodtak, hogy facsemetéket ültessenek és ápolják a frissen lerakott gyepszőnyeget.

Az épületet egy óriási „T” alakban építették: a szára az útig nyúlt, a keresztvonalat pedig mindkét végén hatalmas áruházak koronázták. A homlokzatot helyi kőből építették, itt-ott kirakatokkal és táblákkal megosztva.

‒ Úgy tűnik, készen áll a nyitásra ‒ jegyezte meg Dean, és a parkoló felé fordult.

‒ Reméljük, nem ez lesz az utolsó dolog, amit életükben tesznek.

‒ A mi feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk.

Sam felismerte az érzést. Dean az apjától vette át azt a szokást, hogy amit csinálnak, azt „munkának” nevezze. Sam számára ez inkább „küldetés”, vagy „hivatás” volt. Amúgy is így nevezte a foglalkozásukat ‒ John Winchester fiaként nem volt más lehetőség, de a „munka” bérelte fel őket, és senki nem alkalmazta. Felesége halála megszállottá tette Johnt, és ez a megszállottsága Deanre is átragadt. Sam megpróbált más utat választani, de Jessica meggyilkolása visszavezette őt a régi útra.

Dean megkerülte az épületet, gyanakvó pillantásokat váltva ki az őrökből, és megállította az Impalát.

‒ És mit gondolsz?

‒ Szerintem érdemes kideríteni, hogy mi folyik itt. Az ilyen helyek, különösen, ha sok embert vonzanak, könnyen vágóhíddá válhatnak. Jobb körülnézni, amíg üres.

‒ Egyetértek ‒ Dean kinyitotta az ajtót, és kiszállt. ‒ Nem akarom, hogy olyan legyen, mint a Holtak hajnala, és ne tudjuk, hogy mi micsoda.

Sam utána ment, de alighogy a testvérek megközelítették az épületet, egy őr jelent meg.

‒ Itt is van ‒ motyogta Dean mogorván.

‒ Még nem vagyunk nyitva. Várják meg a hétvégét.

Az őr egyenruhája nem állt jól, és sűrű, sötét haja kilógott a sapkája alól. Winchesterékre meredt, tenyere egy nehéz acéllámpa markolatán pihent.

‒ Tudjuk ‒ mondta Sam gyorsan, mielőtt Dean egy olyan választ adhatott volna, mint: Nem viccelek, Einstein. Néha Sam érezte, ahogy ezek a megjegyzések felgyülemlenek Deanben, mint egy elektromos töltés. ‒ Mi nem vásárlók vagyunk, hanem riporterek.

‒ Várják meg a hétvégét ‒ ismételte meg az őr.

Sam kezdte azt hinni, hogy nem az emberi faj legokosabb tagjával futottak össze.

‒ Igen, értjük ‒ biztosította Dean. ‒ De talán a központ megnyitása előtt jó lenne, ha az emberek tudnának róla. Még több ember jönne.

Az őr teljesen üres szemmel nézett rájuk, mintha a nyitónap bejelentésével egyetlen kötelességét teljesítette volna, és most értelmesen csodálkozna, hogy miért nem takarodtak még el.

‒ Beszélhetek az igazgatóval? ‒ lépett közbe Sam.

Úgy tűnt, az őr elgondolkodik a lehetőségen, bár akár a tegnap esti meccs eredményére is emlékezhetett, vagy azért aggódhatott volna, hogy lecsúszott a nadrágja.

‒ Valószínűleg ‒ mondta hosszú szünet után, de nem mozdult.

‒ Valószínűleg odabent van? ‒ kérdezte Dean, és elkezdett manőverezni az akadály körül.

‒ Ő Miss Circle.

‒ Meg fogjuk találni ‒ ígérte Sam. ‒ Köszönöm.

Az őr állva maradt, mintha attól tartana, hogy valaki a riporterek mögött rejtőzik. Sam feltételezte, hogy nem nézett más felé, amíg ki nem nyitották a hatalmas üveg- és acélajtót, és be nem léptek. Belül festék, ragasztó, daruk és targoncák kipufogógázának szaga terjengett. Néhány üzlet előtt még mindig álltak az állványok, és mindenütt sisakos, farmeres, pólós és munkáscsizmás emberek nyüzsögtek. Első pillantásra úgy tűnt, mintha szerszám kiárusítást tartanának. A testvérek odamentek az egyik munkáshoz, egy negyvenes éveiben járó szakállas férfihoz, aki éppen egy fehérneműbolt ajtajára festett aranykeretet. Az ablakra terített papír résén keresztül Sam láthatta a lányokat odabent, amint polcokat és berendezési tárgyakat állítanak fel, és legalább annyira élvezte a látványt, mint a Grand Canyont.

‒ Meg tudná mondani, hol van az igazgató irodája? ‒ kérdezte Dean.

A férfi, továbbra is precízen rajzolva, válaszolt:

‒ Első emelet, keleti szárny. A Gap és Kay-bee között. Keresse a mosdókat, és nem tévesztheti el.

Miközben a testvérek az irodát keresték, senki sem fordította rájuk a legcsekélyebb figyelmet sem. Ahogy a munkás ígérte, nem tartott sokáig megtalálni. Voltak mosdók, egy biztonsági iroda, és egy ajtó egy szervizfolyosóra, amely valahová az osztályok mögé vezetett. A belülről redőnnyel takart üvegajtó résnyire nyitva volt, és Dean kopogva belépett:

‒ Szabad?

Az irodában eddig csak kipakolt dobozok és egy üres pult volt. Egy nő aranyszínű blúzban és sötétzöld üzleti öltönyben lépett ki egy mellékszobából. Szolidnak tűnt, de meglehetősen nyűgösnek: néhány szál szőke haja meglazult, és kilógott egy hajcsat fogságából. Rózsaszín és fehér tornacipője szórakoztatóan kontrasztos volt az üzleti öltözékével.

‒ Miben segíthetek?

‒ Látnunk kell az igazgatót ‒ mondta Dean.

‒ Tekintsd őt megtaláltnak. A nevem Carla Circle. Elnézést a rendetlenségért, de mostanában nagyon sietünk...

‒ Megértjük ‒ nyugtatta meg Sam. ‒ És nem fogjuk sokáig zavarni.

‒ A National Geographic-tól vagyunk ‒ vett elő Dean egy régi legendát. ‒ Az én nevem Dean, az övé Sam. Egy cikken dolgozunk a parkhoz közeli régióról, és jól jönne egy nagy bevásárlóközpont megnyitásáról szóló történet.

‒ Ez egy kicsit meglepő ‒ kapta fel a fejét Sam. ‒ Úgy értem, nyilvánvalóan nem él itt elég ember ahhoz, hogy egy ilyen nagy projektet támogasson.

‒ Attól függ, mit ért „itt” alatt ‒ tűrte Carla egy laza fürtjét a füle mögé. ‒ Phoenixtől északra nincs ehhez fogható, így mindkét irányban több száz mérföldre vannak potenciális vevőink. Nemcsak Arizonából, hanem Nevadából és Utahból is jöhetnek az emberek ‒ támaszkodott a pultnak. ‒ Nézzük a dolgot a következőképpen. Tegyük fel, hogy egy üzlet ezekből a hatalmas láncokból költözik ide, és többféle ruházati és cipő, háztartási gép és háztartási cikk, esetleg még élelmiszer is van a kínálatukban. Azt fogják tapasztalni, hogy mi készen állunk rájuk, több tucat üzlettel, amelyek több száz márkanevet kínálnak, amiket ők nem is remélhetnének. Lesznek országos láncok és helyi tulajdonú üzletek. Hatszáz olyan munkahelyet teremtünk, ami eddig nem volt itt ‒ állandó munkahelyeket, nem számítva a helyi építőmunkásokat, akiket a központ megépítéséhez foglalkoztattunk. Sok munkahely vezetői pozíció, amely vezetői készségeket fejleszt, és az egész régió javát szolgálja.

Senki sem kérte az eladási beszédet, de ő mégis elmondta, gyorsan és tömören. Most, hogy végeztünk, Carla vett egy mély lélegzetet, és rámosolygott.

‒ Mostanában sok interjút adtam. Azt hiszem, ez mostanra már természetesnek hat.

‒ Úgy gondolom, valószínűleg igaza van ‒ mondta Sam. ‒ Egy ilyen hely gazdaságilag biztosan jót tesz a környéknek. Éppen ilyen részletekre van szükségünk a cikkünkhöz.

‒ Hallottam magukról ‒ ismerte el Carla. ‒ Még az is érdekelt, hogy bejönnek-e vagy sem.

‒ Körülnézhetek? ‒ kérdezte Dean. ‒ Tudja, szeretném megnézni, milyenek a boltok. És az olvasóink szeretik a „kulisszák mögötti” dolgokat, ezért szívesen megnéznénk a biztonsági irodát vagy a hátsó helyiségeket.

‒ Miért ne ‒ egyezett bele a nő könnyedén. ‒ Elkísérem a biztonságiakhoz, de ezzel később kell foglalkoznia, mert sok dolgom van.

‒ Hát persze ‒ kiáltott fel Sam. ‒ Nagyszerű lesz.

Menjünk ‒ mondta Carla. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy időt vesztegessen a hamis személyi igazolványaik megnézésére vagy arra, hogy részletesen kihallgassa őket, ami Samnek bejött. Bepréselődött közéjük, és kivezette őket a folyosóra, majd kinyitotta a biztonsági iroda ajtaját, és tartotta nekik.

‒ Köszönöm ‒ mondta Sam.

A biztonsági iroda kissé sötét és égett kávé szagú volt. A monitorok két sora a létesítmény különböző területeit mutatta. Két férfi nézte a képernyőket, egy nő pedig papírmunkát végzett. Az idióta biztonsági őr a parkolóból, hála Istennek, nem volt itt.

‒ Ez itt az agyunk ‒ mondta Carla. ‒ Hölgyeim és uraim, ezek a sajtós fickók egy darabig itt fognak lógni, de nem tartóztathatják le őket, hacsak nem feltétlenül szükséges.

Az őrök felugrottak, a nő a papírokkal pedig barátságosan elmosolyodott.

‒ Az embereimnek még nem volt alkalmuk lelőni senkit, úgyhogy ha tényleg rosszul viselkednek, talán felhasználhatjuk magukat tárgyi leckeként.

‒ Jók leszünk ‒ ígérte Dean. ‒ Melyek a szokásos jogsértések? Egyszerű bolti lopás?

‒ Általában igen ‒ felelte nő, aki fekete hajú volt, feketés-barna, az egyenruha jól illett a feszes alakjához. ‒ De ki tudja. Itt bármi megtörténhet.

‒ És azokkal a monitorokkal az egész helyet nyomon tudja követni?

‒ A kameráknak vannak vakfoltjaik ‒ válaszolta az egyik férfi. ‒ És nincsenek kameráink az üzletekben vagy a mosdókban. De a folyosókon és a szabadban, igen, mindent megfigyelnek.

Sam közelebb hajolt a képernyőkhöz. A rajtuk lévő képek fekete-fehérek voltak, de sokkal tisztábbak, mint bármely más megfigyelő kamera, amit valaha is látott. Ennyit az új berendezések előnyeiről. Sam nem akart túlságosan érdeklődőnek tűnni a biztonsági funkciók iránt, de nem volt rossz ötlet, hogy tisztában legyen velük, ha bármi történne. Az őröknek egyébként nem volt pisztolyuk, de Sam remélte, hogy a nő nem viccelt a lövészképességükkel kapcsolatban.

Persze nem Sam és Dean esetében. Mindegy.

‒ Ez egy jó kép.

‒ A megfelelő szögben ‒ mondta a férfi őr, le tudom olvasni a rendszámtáblát.

‒ Ez nagyon király.

‒ Mi a fene ez? ‒ Dean hirtelen felélénkült.

A monitorra mutatott, amelyet senki sem nézett, mert mindenki Samre figyelt.

‒ Mi az?

‒ Ott volt a képernyőn ‒ bökött Dean az ujjával a jobb alsó sarokba. ‒ Ott szaladt.

‒ Egy férfi? Vagy mi?

‒ Fogalmam sincs ‒ vonta meg a vállát Dean.

Az őr a távirányítóval babrált, és a képernyőn megjelenő kép megváltozott.

‒ Több kameránk van, mint képernyőnk ‒ jegyezte meg. ‒ Nagyobb szöget állítottam be.

A monitor villogott, és egy új kép jelent meg. Az előtérben a fal egy része, a háttérben a parkoló egy darabja volt látható. Egy lovassági egyenruhás férfi sétált (sőt, mintha sebesült volna) az üres parkolóban.

Csakhogy ez a forma száz éves volt.