Juliette Monroe elmosogatott, és az ablakon keresztül figyelte Stu Hansent. Nehéz volt megmondani, hogy néz ki... nos, nem is tudta. Szomorúnak? Aggódónak? Határozottan szokatlan állapot Stutól, aki a legkitartóbb fickó volt, akit valaha is ismert. Stu volt az egyetlen állandó alkalmazott az ő és Ross kis farmján, és már az előző tulajdonosok alatt is itt szolgált. Juliette emlékezett rá, ahogy egy borjút cipelt a vállán fél mérföldön át egy közelgő vihar miatt, ahogy drótkerítéseket foltozott a rekkenő hőségben, ahogy órákig javította a teherautót, ahogy szénát vontatott és istállót takarított. Soha nem panaszkodott, ellenkezőleg, szélesen mosolygott és fütyörészett az orra alatt. A földművelés Stu vérében volt, és őszintén élvezte a munkáját.
Ahogy azonban a házhoz közeledett, vállai megereszkedtek, ráncos, napbarnított arca szomorkás volt, nagy kezei lazán lógtak az oldalán, és furcsán meztelennek tűntek, szerszám vagy állat nélkül.
Juliette a hűtőhöz sietett, töltött egy magas pohárba limonádét, és beledobott néhány jégkockát. Stu mindenféle időben szerette a limonádét. Mire a csizmája az ajtóban csattant, a nő már az asztalnál ült, és várta őt.
Stu besétált, és azonnal úgy tűnt, hogy a nyugtalanság fellegét hozza magával, hasonlóan a porfelhőhöz, amely a gyerekeknek szóló képregényben kísérti Malackát. Tekintete megállt az üvegen, majd Juliette-re siklott.
‒ Ez a tiéd, Stu ‒ sietett elmagyarázni.
‒ Köszönöm, asszonyom, még nincs kedvem hozzá ‒ mindig így szólította Juliette-et, annak ellenére, hogy a lány igyekezett rászoktatni a keresztneve használatára.
‒ Valami baj van, Stu?
‒ Furcsa dolog ez ‒ motyogta. ‒ Csak most jöttem a legelőről. És amit ott láttam...
Stu általában szalmakalapot, farmeringet, piszkos farmert és kopott csizmát viselt. Kihúzott egy széket az asztal alól, megfordította a lábával, és ráült.
‒ Mi volt az, Stu?
‒ Marhák, asszonyom. Hat, amennyire meg tudtam állapítani.
Juliette nem tudott rájönni, hogy hová akar kilukadni. És miért volt nehéz megszámolni?
‒ Őket... úgymond lemészárolták. Ott a legelőn. Azt hittem, talán farkasok, de láttam már farkasok általi mészárlást, és ez nem úgy néz ki.
‒ Valaki megölte a teheneket? ‒ még mindig tanácstalan volt.
Nem igazán tudta felfogni, mit akar mondani neki a férfi. Stu nem nézett rá, hanem a padlóra, a hűtőszekrényre, bármi másra szegezte a tekintetét. A farmház hatvan évvel ezelőtt épült, és Ross némi fizikai erőfeszítéssel és pénzzel restaurálta, hogy úgy nézzen ki, mint akkoriban: rusztikus, westernes bútorokkal és kiegészítőkkel.
‒ Igen, asszonyom. Valami elég erős és gonosz ahhoz, hogy darabokra tépje őket. Ott van... ‒ tétovázott, és megköszörülte a torkát. ‒ Sajnálom, asszonyom. Egyszerűen szörnyű volt. Ott hátul mindenütt vér van, és az állatok darabjai. Megijesztettem egy tucatnyi ölyvet és hollót, akik kiszolgálták magukat a darabokból.
‒ De... mi képes ilyesmire?
Stu szomorúan megrázta a fejét:
‒ Bárcsak tudnám. Mint mondtam, még sosem láttam farkast így viselkedni. Medvék, talán. Úgy tűnik, legalább ekkora és erős állatnak kellett lennie. Még soha nem találkoztam ilyennel.
Juliette sosem adott nevet a teheneknek ‒ bár biztos volt benne, hogy Ross és Stu elneveztek néhányat ‒, mert nem akarta, hogy személyiségük legyen, ha vágóhídra szánták őket. És itt még rosszabb lett a helyzet: a lemészárolt tehenek már nem voltak hasznosak az emberek számára, csak a keselyűknek szolgáltak táplálékul. Ez a haszontalanság megdöbbentette Juliette-et, és minél többet gondolkodott rajta, annál kényelmetlenebbül érezte magát. Térdei hirtelen elgyengültek, és az asztal szélére kellett támaszkodnia:
‒ Istenem, Stu... én... nem is tudom, mit mondjak.
‒ Nincs sok mondanivaló. Csak gondoltam, tudnia kell róla. Megtisztítok annyit belőlük, amennyit tudok, de sok darab túl kicsi.
‒ Talán egy ideig távol kellene tartanunk a marhákat attól a legelőtől. ‒ javasolta Juliette. ‒ A többiről pedig gondoskodjanak a dögevők.
‒ Ez rendben lesz így ‒ értett egyet Stu. ‒ Még maradnak ott csontok, de majd később eltakarítom őket.
‒ Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetünk.
‒ Akkor ezt fogom tenni.
Amikor Stu eldöntötte, hogy mi a legjobb megoldás, mindig közölte a döntését Juliette-tel, de nem közvetlenül, mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha nyomást gyakorolna rá. És Juliette ebből arra következtetett, hogy ő maga is pontosan ezt akarta tenni. Stu felállt, és a nő látta, hogy barna szemét eltakarja a kalapja széles karimája, de csak egy pillanatra, aztán megfordított a széket, és csendben kisétált. Az érintetlen limonádé az asztalon maradt. Juliette úgy döntött, hogy megissza, és azon gondolkodott, hogy milyen alkohollal keverve lenne az íze kevésbé kellemetlen és undorító. Általában nem volt nagyivó, de talán eljött az ideje, hogy átértékelje ezt az álláspontját. Juliette nehézkesen elhelyezkedett a megüresedett székben. Ross halála óta sok olyan nap volt, amikor azt kívánta, bárcsak eladhatná a farmot, vagy bárcsak soha nem egyezett volna bele, hogy megvegye, vagy bárcsak egyszerűen elsétálhatna mellette. Eddig azonban nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen, és a farm eladásához vevőt is kellett találnia. Mindenfelé hirdette a farmot, szaklapokban, a világhálón, a helyi újságokban és máshol is. Néhány potenciális vásárló jelentkezett ‒ de nem sok ‒, és bár a piaci érték alá csökkentette az árat, nem akadt rá vevő. Kár, hogy azok a fickók, akikkel tegnap a South Rimnél találkozott, Dean és Sam, nem voltak a piacon. Annyira meglepődött, amikor meglátta őket, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, hogy egyáltalán miért mennek egy olyan isten háta mögötti városba, mint Cedar Wells. Juliette már épp fel akart állni, de egy vad gondolat jutott eszébe, amitől felfordult a gyomra: Mi van, ha Deannek és Samnek valami köze van a halott marhákhoz? Idegenek voltak a városban, és ő olyan egyenes volt velük, megmondta a nevét, és bevallotta, hogy férj nélkül él... Hülyeség, mi? Bár Stu azt mondta, hogy a fenevadak hibája, és ezt ő jobban meg tudta ítélni. Juliette úgy döntött, hogy konzultál vele arról, hogy értesítse-e a seriffet; és ha Stu úgy látja jónak, szól a seriffnek a látogatókról. Addig is nem árt, ha egy kicsit óvatosabbak lesznek. Juliette körbesétált a házban, bezárta a konyhaajtót és az összes többit is. Az egyik hálószobaablakon át meglátta Stut, amint egy terepjáróval kiterelte a csordát. Juliette legbelül örült, hogy Ross nem érte meg ezt a napot: a tehenek kíméletlen szétmarcangolásának látványa túl sok lett volna neki. Most már volt egy másik ok is arra, hogy minél előbb eltűnjön innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése