Supernatural - Boszorkány kanyon - Prológus

Cedar Wells, Arizona

1966. december 5. 

Útközben Mike Tyler meghallotta, hogy egy közeli épületből a The Monkees tévéműsor intrójának zenéje szól, és ez felgyorsította a tempóját. Mike a városi könyvtárban tanult a történelem dolgozatához, és elvesztette az időérzékét. Sietnie kellett, különben lemarad a műsor feléről. 

Nem ez volt a kedvence − a Batman volt az −, de hétfő estére ez is megfelelt. Az anyja panaszkodott, hogy Mike túlságosan rajong a tévéműsorokért, és ő nem értette, hogyan lehetséges ez egyáltalán: hogyan lehetett „túlságosan rajongani”, amikor minden este olyan remek műsorok mentek, mint a Star Trek, a Green Acres, a Lost in Space, a Combat! Wrestlemania és a Rat Patrol? Nem is beszélve a menő kémfilmekről, mint a Get Smart, a Mission Impossible, vagy az FBI. Mike-ot csak az aggasztotta, hogy átfedések voltak a kedvenc sorozatainál: mondjuk a Zöld darázs és Az idő alagútja péntek esténként az ABC-n ment, míg a Tarzan és a The Man From U.N.C.L.L.E ugyanabban az időben, de az NBC-n futott. Egyszer megpróbált váltani, de az anyja azonnal elkezdett jajveszékelni, hogy tönkreteszi a nagy Zenith mérlegét. 

Ha Mike-nak sikerülne kitalálnia, hogy előbb az egyik csatornát nézze, majd a másikat, anyának lenne oka a morgolódásra. A The Monkees-t Mike iskolatársai is nézték, így holnap újra elmesélhetnék neki az epizód tartalmát…, csakhogy a dalokat nem akarta kihagyni. Aztán átkapcsolt az NBC-re − az I Dream of Jeannie-t, majd a Rat Patrol-t vetítették −, hogy lefekvés előtt nézzen egy kis akciót.

Ha biciklivel ment volna, már otthon lenne, de az utcák kissé jegesek, és nem tudta, hogy hány könyvet fog végül is kiválasztani. Volt úgy, hogy a könyvtárban többet olvasott, mint amennyit tervezett, így a bicikli kosarában is el tudta vinni a könyveket.

Már csak két háztömb van hátra. Valószínűleg a második felvonásra már otthon lesz, ha az elsőre nem is. És ha Becky kishúga a Gilligan szigetét akarja nézni a tévében, akkor meg lehet vesztegetni vagy megfenyegetni valamivel.

A ház már látszott... látszott volna, ha Johnsonék karácsonyi díszítése nem annyira fényes − ami hálaadás napjától az újév utáni szombatig világított −, hogy elvakítsa a szemet és zavarja a látást. Mike majdnem lelépett a járdáról, hogy átkeljen a túlsó oldalra, de a szeme sarkából észrevett − szinte érezte − valami mozgást Mrs. Izzie háza mögött. A fiúk az iskolában ijesztő öregasszonynak hívták, mert feketébe öltözött, és néha sálat viselt a fején, mintha gyászolna. Az a pletyka járta, hogy elvesztette a fiát Vietnámban, de ha így is volt, ez még azelőtt történt, hogy ideköltözött volna; ráadásul Mike soha nem beszélt vele, így nem tudta kideríteni, igazak-e a pletykák. Még az anyja sem szólalt meg, bár ő maga nem özvegy volt, hanem elvált (apja most Virginiában élt), úgyhogy ez nem sokat számít.

Mike körülnézett, és meglátott egy nála nem sokkal idősebb fickót − talán egy tinédzsert, aki úgy volt öltözve, mintha egy jelmezbálból térne haza. Katonai egyenruhát viselt, sötétkéket, arany fűzővel, bár a lámpafény nem egészen világította meg − nadrágjának külső varrásán aranyszalag futott végig, magas csizmájába tűrve. A fején egy cowboy-szerű kalap volt, szintén sötétkék. Övén egy szablya lógott, kezében pedig egy puskát tartott.

Igen, ez egy díszegyenruha volt, egy nagyon szép ruha. Csakhogy a fickó egyértelműen Mrs. Izzi házának hátsó ajtaja felé tartott, és Mrs. Izzi, amennyire Mike tudta, egyedül élt. A másik dolog − és ettől akarata ellenére egy kicsit zihált, mert eddig nem hitte, hogy a katona látta őt − az volt, hogy a fickó az egyik pillanatban még ott volt, aztán valahogy úgy villogott, mint amikor Becky az antennát igazgatta, majd újra megjelent, és eltűnt a ház árnyékában.

Talán el kéne mennem és megmondani neki, hogy valaki rejtőzik a hátsó udvarban − gondolta Mike. − Vagy hívjam a seriffet?

A zsaruk azonban nem hallgatnak a gyerekekre. Mike a nyár folyamán megnövesztette a haját, és amikor legutóbb összefutottak Tate seriffel a medencénél, a seriff azt mondta neki, hogy vagy vágassa le a haját, vagy viseljen sapkát. Ezt kuncogva mondta, de Michael így is megsértődött.

Mindenesetre úgy döntött, hazaszalad, és megkéri az anyját, hogy hívja fel. De alighogy átkelt az utcán, máris felhangzott az első kiáltás Mrs. Izzi házából.

Mike Taylor nem tudhatta, de az, amit egyesek a „Negyvenéves ciklusnak” neveznének, már elkezdődött. Megint.